Akikért a harang szól

Magyarországra befogadott keresztények és a magyar diplomácia rejtélyes ügyei.

Furcsa helyzetbe került 2011 januárjában a magyar diplomácia. Sőt ezt a helyzetet – bár a legkevésbé sem tehetett róla a hazai fél – nevezhetjük rendkívül kínosnak is. Orbán Viktor miniszterelnök vezetésével népes delegáció járt Kairóban, 24-én nagy sajtóérdeklődéssel kísért tárgyalás zajlott Hoszni Mubarak egyiptomi elnökkel – majd másnap kitört a forradalom. Ami viszonylag rövid idő, alig pár hét alatt elsöpörte a harminc éve regnáló hatalmat. A magyar kormányfővel tartott sokak mellett egy tekintélyes hazai acélgyártó vállalat tulajdonosa is, aki vállalkozásaival az arab világban is jelen van. Ő mesélt arról érdeklődésünkre, hogy a konvoj autóiból már akkor felfigyeltek a megszokottnál is nagyobb katonai jelenlétre, majd a következő napokban a termelés is akadozni kezdett, mivel a munkások az utcai megmozdulások miatt nem jutottak el a gyárakba. A tárgyalás időzítése tehát nem sikerült a legjobban, aligha tehető azonban bárki is utólag felelőssé azért, hogy végső soron egy olyan rezsimmel sikerült megállapodásokat kötni, amelyet a következő hónapban elsöpört a korán beköszöntött arab tavasz. Jelentsen is ez utóbbi bármit a valóságban.

A sajtó és az ellenzék ettől függetlenül céltáblájára tűzte a kormányzatot, felemlegetve azt is, hogy Budapest az Egyesült Államoktól Grúziáig pár éven belül többször is olyan politikus, elnökaspiráns mellé állt, aki aztán alulmaradt.

Még ugyanebben az évben, tehát 2011-ben másik jelentős, Magyarországot és Egyiptomot érintő diplomáciai esemény is zajlott: augusztus 20-án Budapestre látogatott a kopt egyház feje, illetve pápája, III. Senuda. Az egyházi diplomáciáért is felelős miniszterelnök-helyettes, Semjén Zsolt „a kelet–nyugati egyházi párbeszéd szempontjából kiemelkedő jelentőségűnek” nevezte a látogatást, az akkori beszámolók alapján azonban keveseknek lehetett fogalmuk arról, hogy az egymást magasztaló szavak többet takartak egyszerű gesztusoknál és retorikai fordulatoknál. Az akkor nyolcvannyolc éves egyházfő felavatta Budapest XVIII. kerületében a magyarországi koptok első templomát, s találkozott szinte mindenkivel, aki a hazai politikai és egyházi életben számít.

A fogadó magyar fél nem véletlenül fordított ekkora figyelmet a látogatásra, amelyet – szintén nem véletlenül – szigorú biztonsági intézkedések kísértek. Egyiptom lakosságának mintegy tíz százalékát teszik ki a koptok, ami körülbelül nyolcmillió embert jelent. Ez önmagában tekintélyes szám. Az ősi gyökerekkel rendelkező kopt közösség azonban létszámához, számarányához képest – politikai, gazdasági és kulturális téren egyaránt – jóval nagyobb befolyással bír világszerte. Széles diaszpórával rendelkeznek, műveltségük, vagyonuk átlagon felüli.

Logikus tehát, hogy a keleti nyitás politikáját meghirdető s a Közel-Keleten többé-kevésbé még ma is otthonosan mozgó magyar diplomácia kifejezetten épít az egyiptomi (s általában a térségbeli) keresztényekre.

Amiben mi, magyarok az előnyt és a kapcsolódás lehetőségét látjuk, az teszi ezeket a közösségeket a muszlim szélsőségesek célpontjaivá, ezt az arab tavasz következményei igazolták is. A Mubarak elnök bukása utáni káosz és a Muszlim Testvériség előretörése idején mindennapossá váltak a kopt közösségek és templomok elleni barbár támadások, sok áldozattal.

Senuda pápa fél évvel budapesti látogatása után elhunyt, jelenleg a hatvanhárom éves II. Teodor az egyház első számú vezetője.

Magyarország és a közel-keleti keresztények közötti kapcsolat emlegetésének Balog Zoltán emberierőforrás-miniszter szeptember 8-án tett nyilatkozata ad különös aktualitást. Balog a távirati iroda tudósítása szerint azt mondta, Magyarország 2013–2014-ben ezer keleti keresztény családot fogadott be Irakból és Egyiptomból „a nyilvánosság kizárásával, biztonságos módon és a magyar állampolgárság megadásával”.

(Az emberi erőforrások minisztere Párizsban a Közel-Keleten üldözött kisebbségek megsegítése érdekében ötvenhat ország és tizenegy nemzetközi szervezet részvételével rendezett konferencián vett részt. Beszélt arról is, hogy az iraki Kurdisztán fővárosában, Erbílben lévő menekülttábort magyar katonai kontingens őrzi, ami több milliárd forintjába kerül Magyarországnak. Valójában legjobb tudomásunk szerint – az elmúlt egy évben kétszer is megfordultunk Erbílben, rákérdeztünk helyben élő keresztényeknél és a honvédségnél is – katonáink nem menekülttábort, hanem katonai kiképzőlétesítményt biztosítanak.)

A sajtó megtelt a miniszter furcsa kijelentését boncolgató cikkekkel, a balliberális ellenzéknek pedig főként a bejelentés azon része szúrja azóta is a szemét, hogy Magyarország válogatott a rászorulók között, és a keresztényeket részesítette előnyben. Megszólalt Kovács Zoltán kormányszóvivő is, aki szerint hazug és nemtelen támadások érték Balog Zoltánt. (A hazai koptok egyházi vezetője azt nyilatkozta, semmit sem tud az ügyről.) Természetesen próbáltunk mi is hivatalos úton információhoz jutni, Balog Zoltán tárcájánál azonban írásos megkeresésünket válaszra sem méltatták.

Kormányzati, illetve ahhoz közel álló körökből azonban sikerült információkat szerezni az ügyről, így ha a kép nem is állt teljesen össze, a történtek háttere nagyjából feltárható. Forrásaink szerint megfelel a valóságnak, hogy Magyarország fogadott be koptokat, csak nem pontosan akkor és nem úgy, mint ahogy a miniszter szavai alapján a sajtó megírta.

A szálak Senuda pápa látogatásáig vezethetők vissza, állítólag ekkor született megállapodás – a nyilvánosság kizárásával – arról, hogy több száz egyiptomi keresztény érkezhet Magyarországra, megkapva az uniós útlevelet is biztosító állampolgárságot. (Orbán Viktor miniszterelnök a Die Weltnek adott interjújában a minap, tehát minisztere nyilatkozata után ezerötszáz főről tett említést.) Az érintett közösség talán akkoriban volt a legkomolyabb fenyegetettségnek kitéve, a befogadás azonban mégsem csak arról szólt, hogy gyorsan tegyen az ország valamit pár száz vagy ezer ember megmentése érdekében. A megállapodás fontos eleme éppen az volt, hogy az érkezőket ne tekintse senki menekültnek – ezért sem hasonlítható egy az egyben ez a lépés a mostani migrációs válság kezeléséhez.

A lényeg éppen az volt, hogy befolyásos, európai üzletekben is érdekelt személyek érkezzenek, akik aztán hazautalásaikkal sokkal több emberen tudnak segíteni, mint amennyiről Magyarország hazai körülmények között valaha gondoskodni tudna. A szereplők neve, személyazonossága nem kerülhetett nyilvánosságra, hiszen az egyiptomi hatóságok, főként a Muszlim Testvériség elől mindent el kell, kellett titkolni. (Nem tökéletes párhuzam, de a helyzet megértését segítheti, ha a kárpátaljai magyarok kettős állampolgárságára gondolunk.) Hazai részről értesüléseink szerint Semjén Zsolt vezette a tárgyalást, a felek abban maradtak, hogy a biztonsági kockázatokat is szem előtt tartva senki kovácsol politikai tőkét az ügyletből.

A keresztény szolidaritás kinyilvánításán túl éppen elég annyi, hogy fontos emberek tudtak róla. Az, hogy több év múltán, a jelenlegi migrációs válsággal összekötve, a miniszter nyilvánosságra hozta az esetet, igencsak meglepte a beavatottakat, s mondjuk úgy, nem fogadták kitörő örömmel.

A magyar állampolgárság megadásának elvileg szigorúak a feltételei, így például az eljáró hatóságnak biztosítottnak kell látnia az illető lakhatási és megélhetési feltételeit, beszélnie kell a kérelmezőnek a magyar nyelvet, és tisztában kell lennie az alkotmányos alapismeretekkel. Ami azonban a legfontosabb, az állampolgárságot igénylő ellen nem folyhat büntetőeljárás, és nem jelenthet veszélyt a köz- és nemzetbiztonságra. Az előbbi feltételektől politikai szándék (az államfő felmentő határozata) esetén el lehet tekinteni, utóbbi kettőtől nem. Ám a történetben szereplő keresztények esetében valószínűleg ilyen probléma nem is állt fenn.

Az emberi erőforrások minisztere iraki keresztények befogadását is megemlítette, ennek nem találtuk nyomát, forrásaink nem tudnak róla. A hazai diplomáciának az iraki Kurdisztánban, azon belül Erbílben és Szulejmáníjában található kaldeus közösségekkel ugyanakkor van kapcsolata, előbbi városban magyar külképviselet is működik. Az egyház több tízezer menekült ellátásában vesz részt, a kaldeus vezetőkkel folytatott beszélgetéseink és helyszíni tapasztalataink alapján azonban ezek az emberek nem akarják elhagyni a térséget. Többségük legalábbis arra számít, hogy az Iszlám Állam megtörését követően visszatérhetnek Karakosba, Moszulba és a többi megszállt településre, ahol kereszténynek lenni jelenleg szinte egyet jelent a halállal. (Kurdisztán területén mintegy másfél millió olyan iraki tartózkodik, aki kénytelen volt a harcok és a szélsőségesek előretörése miatt elhagyni otthonát.)

A segélyezés szervezetten zajlik, de a források nem végtelenek. Egyértelmű cél, hogy ezeket a menekülteket helyben kellene minél magasabb színvonalon ellátni, remélve, hogy szándékaiknak megfelelően mielőbb biztonságban hazatérhetnek. Basar Varda erbíli kaldeus érsek – mint beszélgetéseinken többször utalt rá – leginkább az élelmezés miatt aggódik, munkatársaival általában két-három hónapra látnak előre. Az ellátás biztosításában örömmel vennék európai országok segítségét, ebben Magyarországnak is juthatna szerep. Ezt pedig még titkolni sem kellene senki elől.