Etikus izzók

Formálódik a Nemzeti Pedagóguskar etikai kódexe. Hát-, ellen-, passzát- és forgószélben súrolódva illeszkednek műegésszé a szavak.

A beosztott pedagógus mindaddig kiáll a vezető, a fenntartó és a működtető, továbbá más irányító szerv mellett a gyermekek, a tanulók, a szülők és mások előtt, amíg azok szakmai vagy etikai hibája, mulasztása kétséget kizáróan be nem bizonyosodik.
Részlet a Nemzeti Pedagóguskar etikai kódexének „végleges tervezetéből”

Formálódik a Nemzeti Pedagóguskar etikai kódexe. Hát-, ellen-, passzát- és forgószélben súrolódva illeszkednek műegésszé a szavak. A 2014-es piszkozathoz még lehetett néhány epés észrevételem, a legfrissebb, széles társadalmi vitára szánt változatról azonban már szinte csak a búgó gerlék hangján szólhatok.

Mi végre az andalító direktíva? Rögzíthető-e törvény- vagy határozaterejűen a pedagógusminta úgy, hogy eleve ideálisnak tekintjük a környezetet, amelyben a nevelésnek hatnia, a tanárnak – jó példával elől járóan – viselkednie kell? Egy sok kódexet megélt, szép korú ismerősöm vont párhuzamot a jelenkori normavita és aközött, ahogyan az ő ifjúsága idején a kisdobosok hat pontja módosult. Amire fogadalmat tett, így hangzott: 1. A kisdobos hűséges gyermeke a magyar hazának. 2. A kisdobos szereti és tiszteli szüleit, tanítóit. 3. A kisdobos szorgalmasan tanul és segíti társait. 4. A kisdobos mindig igazat mond. 5. A kisdobos tiszta, rendes és pontos. 6. A kisdobos úgy él, hogy méltó legyen az úttörők vörös nyakkendőjére. Mire 1989 bolydulása bekövetkezett, a 4. pont mondathangsúlya már nem a mindig igazmondáson, hanem az „igazságosan cselekszik” felszólításon volt, az 5. pedig brutálisan átalakult: „A kisdobos edzi testét és óvja egészségét.” Tisztaságból, rendből és pontosságból felmentve! A történelemformáló erők beismerték, hogy van a szocializmusban szegénység és magatartászavar, valamint vonatkésés és járatkimaradás. Ezt éljük most – összegzett szép korú ismerősöm –, ismét kátét fogalmazunk meg, amelyhez nem köthető társadalmi valóság, a sülő tortára nyomjuk a habot. Valóságfedezet híján a kódex a tantestületi árulkodók és a zsigerből tanárgyűlölő szülők csodafegyvere lesz.

„A pedagógus kommunikációja érthető, választékos, pontos, igényességében példamutató legyen: beszédéből komolyság, megbízhatóság és törődés érződjön ki. Tanítványai előtt soha ne szóljon illetlenül, ne használjon félreértelmezhető kifejezéséket” – írja a kódex egy másik helyen.

Nos, a rendszer mindent meg is tesz annak érdekében, hogy komolyságunkat megőrizzük, és ne legyen kedvünk méltatlanul humorizálni. Vegyük például a központilag előírt, szigorú tartalmi szabályozást tartalmazó kerettanterveket.

Ha valaki szó szerint betartja az irodalomtantervet, annak bizony a fele sem tréfa. Előírt több száz oldal fixszel az ember már nem viccel. Az etikus pedagógus méltóságteljesen leadja az anyagot: életrajzok, pályaképek, fogalmak, definíciók, kötelező olvasmányok. Verselemzés, mire gondolt a költő, milyen színű volt Odüsszeusz fürdőnadrágja, eztsetudod, üljleegyes. Az ókortól eljutunk az 1950-es évekig, talán. Annál tovább még a legkomorabb, bocsánat, komolyabb tanerőnek sem nagyon sikerül. Egy árva kortárs költő, a szóbeli érettségi miatt. A kortárs költő amúgy gyanús, mert még halálozási dátuma sincs. Persze nem a klasszikusaink tehetnek róla, hogy a lehető legszomorúbb műveiket használjuk, szinte diákfenyítésként. A marhapörkölt ízes eledel: nem a szakács tehet róla, hogy egy csecsemő nem tudja megemészteni.

Mit tehet az etikus pedagógus, ha „a legjobb tudása szerint szakszerűen” óhajt dolgozni, ám a kötelezően választható tankönyvek erre alig alkalmasak? Egyentanterv, egyentankönyv, ettől kerek a központosítás. A Mozaik Kiadó korszerű és diákbarát könyvei például már nem fértek bele az egységes nemzeti normarendszerbe. Így hát a pedagógus fénymásol. A fénymásolásra a diákoktól szedünk pénzt, és az órára való fénymásolás szigorú kvótarendszerben történik. Ha a mérsékelten etikus pedagógus nem tanúsít kellő önmérsékletet, márciusra a kvóta nullára fogy. Munkaközösségünk ezért beruházott: vettünk saját pénzből egy olcsó, használt nyomtatót. A Vaterán találta nekünk egy dörzsölt rajz szakos kolléga.

Kicsit lassú, kicsit bekapja a papírt, de a miénk. És ha minden kötél szakad, még mindig elmehetek a Copy Guruba. Mi az az öt forint/oldal? Ahhoz képest, hogy saját pénzből vesszük a háziversenyek díjait, fizetjük ki a nehéz körülmények között élő tanuló kirándulását, és vásároljuk (a szülők segítségével) a teremfelújításhoz szükséges falfestéket – semmiség. A gyermek nem borjú, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (Klik) nem fejőstehén. Miért cserélné ki csak úgy, hirtelen felindulásból a tantermek kiégett izzóit? Etikus izzó nem ég ki bejelentetlenül, felelőtlenül. Inkább „küzd a kiégés [ ], az elszürkülés ellen” – még a fizikai törvények dacára is. (A telefontársaságoknak sem ártana már egy kódex. A befizetetlen számlák miatt csak úgy kikapcsolták a telefont. Segélyhívás még indítható.)

Kétezernyolc és 2012 között Sipos Lajos irodalomtörténet-professzor volt az irodalomtörténeti társaság tanári tagozatának elnöke. Mellesleg az egyik legnépszerűbb tanár a Pázmány és az ELTE bölcsészkarán, sokéves szakmai tapasztalattal az egyetemi és a középiskolai oktatásban. Felajánlotta, hogy segítenek kidolgozni egy korszerű, diákközpontú irodalomtantervet. A minisztériumból nem érkezett válasz.

A 32 órába belefér – mondja méltóságteljes derűvel az etikus pedagógus, amikor megint helyettesítenie kell, mert a kollégának egyre többször elmegy a hangja, mióta megemelték az óraszámot. Ezek növelése nem csak azzal jár, hogy egy tanárnak két-három órával többet kell megtartania hetente – ez önmagában nem nagy ügy. Azzal is jár, hogy egy tanárra jóval több diák jut. Magyar–német szakosként átlagosan százhúsz diákom van, pedig a nyelvet bontott csoportban tanítom. Szóval az etikus tanár csak legyint (persze nem illetlenül vagy ne adj’ isten, kétértelműen), amikor arról van szó, hogy 32 órát kötelező az iskolában tölteni.

Amíg a rezsiköltséget rá nem terhelik, úgyis tovább marad. Átnézi a diákok órán írt szövegeit – a küzdelmekről és katartikus győzelmekről mesélő osztályeposzt, amelyben a közösség epikus hősei halált megvető bátorsággal szabadítják fel a kreatív ötleteket a definíciók rabságából.

A kódex belül van: a valódi pedagógus a maga méltóságának ösztönös őrzője, a valódi igazgató pedig ösztönös igazságtevő. Paragrafusok helyett tapintata kormányozza abba az irányba, hogy tisztítsa meg tantestületét az alkalmatlanoktól, a rátermetteknek pedig segítsen, hogy egyéniségük kiteljesedjék a katedrán és az azon túli szférában: ne ájtatosságukkal, hanem személyiségük színével legyenek példamutatók a pedagógusok és sokszínűségükkel a tantestületek.

Olvasom a kódexet, és mélyen szégyellem magam. Hogy mennyire távol áll tőlem ez a méltóságteljes, tekintélyelvű, véresen komoly mintatanárnő, aki elegáns kiskosztümjében (amely minimum térdig ér), ép harisnyában, homogén körömcipőben kilép a múltból, és ráncba szedi a Z-generációt.