Gyógynövény a frontvonalba

Az ukrán háború láthatatlan hősei az önkéntesek, nélkülük a katonák akár éhen is halhatnának.

A katonák állítják, nem voltak felkészülve a háborúra, ahogy az őket irányító parancsnokok többsége sem. Sokszor csak ámultak azon, ki mindenkit engedtek át az alkalmassági vizsgálatokon. A felkészítő képzések során elsajátított alapvető lövészeti gyakorlatok minősége talán egy paintballpályán elfogadható lett volna, de a frontvonalon vajmi keveset ért. Hiányoznak a képzett specialisták – taxisokkal, pincérekkel együtt küldték ki keletre a továbbszolgáló katonákat, akik maguk is 19–23 éves fiatalok.

Az első mozgósítási hullámban (2014 márciusa) keletre küldött katonáknak minden szempontból a legnehezebb feladat jutott. Nem tudták, mi vár kint rájuk, még nem fejlődött ki az önkéntesek hálózata, sokszor kerültek idegen kézbe a Kárpátaljáról küldött segélycsomagok, sőt arról is beszámoltak a katonák, hogy megvásároltatták velük az adományként küldött ruházatot. Siralmas felszereltséggel, golyóálló mellény, sisak nélkül kellett harcolniuk, elavult technikai berendezéssel felvenniük a versenyt az orosz zsoldosoknak biztosított modern harcászati eszközökkel szemben.

A szeparatisták elleni küzdelemben a katonák többször tapasztaltak provokációt a helyi lakosság részéről is. Az értelmiségiek többsége támogatja az ukrán hadsereget, de erőteljesen hat az orosz propaganda: sok tanulatlan, életcél nélküli, nemritkán alkoholista ember felszabadítóként néz az orosz katonákra, és nem riad vissza attól sem, hogy kioltsa nemzettársai életét. De a katonák szerint itt sem általánosíthatunk. Orosz ajkú, szeparatistákat támogató falvakban is sokan segítették őket, s az ukránbarátnak titulált településeken is törtek már az életükre.

A tömeges magyarellenes megnyilvánulásokról szárnyra kapott pletykák felől is érdeklődünk beszélgetőpartnereinknél. Nem számít, ki milyen nyelven beszél – állítják. Időnként találkoztak ugyan némi magyarellenességgel, de ezt az emberi butaság számlájára írták a magyar katonák, és legtöbbször épp ukrán társaik csitították le az ellenük ágaskodókat. Megtörtént, hogy magyar nemzetiségű fiatalember piros-fehér-zöld szalaggal díszítette fegyvere csövét, a Csapi Medvék nevű alakulat szakácsa rendszeresen magyaros ízeket csempészett a kint szolgáló határőrosztag asztalára.

Az ukrán egységek belső működésében az úgynevezett „avatarok”, azaz alkoholisták okozzák a legnagyobb problémát. Beszélgetőpartnereink nem hibáztatják bajtársaikat, hisz mindenki másként dolgozza fel az átélt traumákat, de az alkohol megbízhatatlanságot eredményez ott, ahol egymásra vannak utalva az emberéletek.
Az átélt borzalmakat feldolgozni hosszú hónapok, évek kérdése.

Nehéz, kezdetben szinte lehetetlen visszarázódni a hétköznapokba, a frontvonalban sokkal egyszerűbb az élet – mondják a katonák. A beregszászi szervezet elérte, hogy fogadóablakot nyissanak a városi kórházban, és kezeljék a traumákon átesett személyeket. Az önkéntesek bevonják őket a közösségükbe, programokat szerveznek számukra, hogy megszokják a mindennapokat, s éreztessék velük, a társadalom fontos részei. Riportunk készítésekor nyolc személyt kezelnek a beregszászi pszichiátriai rehabilitációs központban.

A testi ápolás mellett a lelki táplálék is sokat segíthet a fronton harcolóknak és a hazatérő katonáknak: a civil központból kilépve egy egyenruhást pillantunk meg Beregszász főterén. Rövid habozás után a nyomába szegődünk, megszólítjuk, s megtudjuk, egy krími lakossal van dolgunk. A nyugalmazott káplán a félsziget annektálását követően költözött családjával Kárpátaljára. Két fiú édesapja. Egyiküket „mobilizálták”, ő most Mariupol alatt harcol, míg 23 éves öccse önként vonult szolgálatba.

A káplán életkoránál fogva nem mozgósítható, ezért önkéntesként vonul a fia csapatához, hogy lelki támaszt nyújtson a katonáknak. Felesége szintén lelkész, ő a hazatérő katonáknak segít a traumák feldolgozásában.
Nem mindenki született harcosnak, nem küldhetnek mindenkit a terrorellenes műveletek helyszínére – véli Mihajlo Roman, a Kárpátaljai Katonákat Támogató Mozgalom nagyszőlősi irodájának koordinátora. Az önkéntes Roman soha nem szolgált katonaként, de úgy érezte, tennie kell valamit a katonákért, ezért is csatlakozott egy évvel ezelőtt az Ungváron és Munkácson működő civil szervezet példáján alakuló nagyszőlősi mozgalom alapítóihoz. Tizennégy munkatársat regisztráltak az önkéntesközpontban, melynek épületét ingyen használhatják egy helyi vállalkozónak köszönhetően.

Ahogy az elnevezés is egyértelműsíti, a szervezet elsődleges célja a keleten harcoló kárpátaljaiak támogatása, ám az idő előrehaladtával szélesítették tevékenységi körüket – az áttelepülteken, az otthonaikban ragadt kelet-ukrajnai lakosokon s újabban már beteg gyerekeken is segítenek. Az ügyeletes tagok 10 órától 15 óráig várják a beérkező adományokat, mindent katalogizálnak, és a nap végén feltüntetik aznapi bevételüket a közösségi oldalakon. A keleten harcoló egységekhez kirendelt kapcsolattartókkal kommunikálnak, és feljegyzik, hogy mire van a legnagyobb szükségük a katonáknak. Ezeket az információkat rendszeresen nyilvánosságra hozzák, hogy bárki követni tudja, mire gyűjtenek éppen, miből szenvednek hiányt a fronton.

Kezdetben az önkénteseik saját járművükön juttatták el a csomagokat a katonáknak, mára legtöbbször ők is a futárszolgálattal küldik az adományokat. Így továbbítanak élelmiszereket, tisztálkodószereket a szeparatisták és az ukrán fegyveres erők vonala közé beékelődött civil lakosok számára is.

Az eddigi legnagyobb értékű segítség, amelyet keletre küldtek, egy jármű volt. Hónapokig gyűjtöttek hőkamerára is, ám ezeket sajnos nem sokáig használhatták a katonák, hisz szinte mindenük odaveszett a debalcevei katlanban. A kivonulást követően teljesen kiürítették a szervezet raktárát, hogy enyhítsék a katonák veszteségét – meséli Roman, majd bevezet minket a helyiségbe, ahol pénzadományokból vásárolt egyenruhák, összegyűjtött tartós élelmiszerek, gyógyászati eszközök, befőttesüvegek sorakoznak. A tagok nemcsak kérnek, tesznek is azért, hogy bevételi forráshoz juttassák az egyesületüket – vásárokat, jótékonysági akciókat, koncerteket szerveznek, közismert személyiségeket hívnak a városba, programokat rendeznek a hazatérő katonák számára, és segítik a gyógykezelésüket is.

– A legnagyobb áldás az, amikor látjuk, hogy az emberek összefognak egy közös cél érdekében, és nem maradnak közömbösek – mondja a koordinátor. – Rájönnek arra, hogy az ország helyzete, a katonák nehézségei mindannyiunk problémája, s a béke elősegítése mindenki érdeke. Oktatási intézmények, egyéni vállalkozók, egyszerű árusok csatlakoznak a mozgalom munkájához. A legaktívabbak a környező iskolások, akik flashmobjaikkal, jótékonysági akcióikkal jelentős összeget gyűjtöttek össze a katonák megsegítésére.
Roman kiemelte Magyarország támogatását, legutóbb a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet adott át csomagokat a városban lévő áttelepülteknek és a rászoruló katonacsaládoknak. Több egyéni megkeresés érkezik hozzájuk Magyarországról, s helyi magyarok is támogatják őket.

Útravalóként egy palackot kapunk a „szeparatisták könnyéből”. A kárpátaljai önkéntesek ezzel a „találmánnyal” szerettek volna mosolyt csalni a kint harcoló katonák arcára, s mint kiderült, a támogatásukban is nagy segítséget nyújt a nedű. Az egyszerű ásványvizes palackokat a mozgalom hivatalos zászlaján található sisakos, fegyveres medve teszi különlegessé, s a vásárok, jótékonysági akciók legkeresettebb árucikkei közé tartoznak.

Kárpátaljai állomásainkon a válság megoldási lehetőségeiről is kérdeztük az önkénteseket, magyar és ukrán anyanyelvű katonákat egyaránt, akik az egyedüli megoldást a demokratikus rendezésben, az Oroszország elleni szankciók erősítésében látják. A háború a nagyhatalmak érdeke – vélik –, s amíg hasznuk származik az öldöklésből, addig nehezen kivitelezhető a béke. Az egyszerű emberek feladata, hogy a lehetőségeikhez mérten minden tőlük telhetőt megtegyenek a helyzet stabilizálása érdekében. S bár egyelőre nem látni a fényt az alagút végén, de az összefogás ereje mécseseket gyújthat, amelyek irányt mutatnak a sötétben. Ilyen mécsesek az önkéntesek is, akik munkájukkal rámutatnak, hogy emberek maradhatunk az embertelenségben, s bár Kárpátalja országos viszonylatban ma is a béke szigete, de számos megyei lakos harcol Ukrajna keleti részében, akik támogatásra szorulnak, és hálásak minden nekik nyújtott segítségért.

(képaláírás)Ruszlan, Viktor és Olekszandr. Hárman azon ukrán katonák közül, akik megjárták a frontot – Ruszlan és Viktor a debalcevei katlant is –, és akiket mind az arcvonalban, mind hazatérésük után a kárpátaljai önkéntesek segítenek a túlélésben és a traumák feldolgozásában