Hasadás

A paranoid skizofréniával küzdő ember állandó félelemben él. Döntéseit, cselekedeteit gyakran befolyásolják téveszmék, hallucinációk.

A skizofrénia általában tizenöt és harmincéves kor között jelentkezik először. Nemcsak a beteg, a hozzátartozók életét is tönkreteheti. Vállalhatja-e a betegségét mások előtt a skizofréniával küzdő ember, és elhiszi-e egyáltalán, hogy tényleg nagy a baj? Dolgozhat-e, nevelheti-e a gyermekét? Gyógyszerek segítségével élhet-e úgy, mint a betegsége előtt?

Vásárhelyi Bea a főiskolán a legjobb tanulók közé tartozott. Kitűnően diplomázott, a munkában is egyre nagyobb sikereket ért el. Jól keresett, szép ruhákban járt, drága autókat vezetett, mindaddig, amíg el nem kezdett szellemeket látni. Betegsége idején naplót vezetett, feljegyzéseit az Egy skizofrén év című könyvében adta közre.

A skizofréniával kapcsolatban sok tévhit él a köztudatban. Például hogy az ebben a betegségben szenvedő ember több személyiséggel bír. A hasadásos elmezavar elnevezés valójában a realitásérzék elveszítését, a gondolatok, cselekedetek, érzelmek között fennálló összhang szétesését jelenti. A betegségnek több típusa van. A paranoid skizofréniát gyógyszerrel általában jól lehet kezelni.

A kávézó asztalánál mosolygós, csinos, kiegyensúlyozott, harmincas évei közepén járó nő ül velem szemben. Vásárhelyi Beáról senki sem mondaná meg, hogy pszichiátriai betegségben szenved. Bea gimnazistaként Amerikában érettségizett. Budapesten egy angol fizetős főiskolára jelentkezett, ösztöndíjjal végezhette a tanulmányait. Termelési és operációs menedzserként végzett, a diploma megszerzése után a nyolcezer fős településről, ahol addig a szüleivel lakott, a fővárosba költözött. Multinacionális vállalatoknál dolgozott, jól keresett, drága kosztümökben járt, megvette élete első autóját is. Aztán egyszer csak elkezdett szellemeket látni.

– A munkahelyi barátnőimmel pszichiáterhez jártunk – kezdi. – Egyikünknek sem volt nagyobb problémája, csak egy kis segítségre volt szükségünk ahhoz, hogy feldolgozzuk a munkából adódó stresszt. A véletlen műve, hogy pont ebben az időszakban jelentkeztek a betegségem első tünetei. Elmondtam a pszichiáteremnek, hogy szellemeket látok: kis és nagy fényes alakokat, azt is hallom, hogy járkálnak a lakásban. És hogy szerintem paranoid skizofréniám van. Az orvos – aki egyébként ellenezte a gyógyszerek használatát, és csak magánrendelésen dolgozott – átölelt és azt mondta, dehogy. Tippeket adott, hogyan űzzem el a szellemeket.

A szellemeket nem sikerült elűzni. Bea egyre rosszabb állapotba került, idegösszeomlást kapott. Bár a munkahelye finanszírozta volna, hogy elvégezze az egyik egyetem MBA-képzését, ő – a szülei rosszallása ellenére – felmondott, és hazaköltözött. Fél év múlva újra munkát kapott – beszerzőként négyezer termékért felelt –, de itt már nem tudta ellátni a feladatát, elbocsátották.

– Elkezdtem félni az emberektől. Úgy éreztem, hogy mindenki engem figyel, hogy gyűlölnek, hogy támadnak. Ösztönösen védekeztem, azon törtem a fejem, hogyan álljak bosszút. Közben a cégnek akkora árukészletet rendeltem, amelyet aztán lehetetlen volt eladni. Fegyelmit kaptam, felmondtak. A HR-es, aki pszichológus végzettségű is volt, megkérdezte, hogy nem akarok-e kórházba menni. Akkor még nem akartam.

A paranoid skizofréniának vannak úgynevezett negatív és pozitív tünetei. Negatív tünet például a figyelem hiánya, a koncentrációs képesség elvesztése, a tetterő, az érdeklődés lankadása. A pozitív szimptómák az agy „többletműködéséből” adódnak, ilyenek a hallucinációk, a téveszmék, az érzékcsalódások. A betegség megjelenése idején a rokonok, a barátok legtöbbször értetlenül állnak a hozzátartozójuk, ismerősük viselkedésében beállt változás előtt.

– Akkor már gyakran hallottam fenyegető hangokat – meséli. – Nem halkan, suttogva, hanem kristálytisztán. Azt mondták például, hogy megölnek, ha megfürdöm. Láthatatlan emberek összevissza vertek. Utólag tudom, hogy én ütöttem meg magam. A környezetemben mindenkivel összevesztem. A szüleim nem értették, miért kiabálok állandóan, miért töröm össze a kávéscsészéket, miért nem tisztálkodom. Egy alkalommal apukám megvert, mert az éjszaka közepén kizártam a lakásból anyukámat.

Bea végül befeküdt az egyik kórház pszichiátriai osztályára, ahol megállapították, hogy paranoid skizofréniában szenved. A betegség jellemző tünete, hogy a páciens nem hiszi el a diagnózist. És mivel nincs betegségtudata, a gyógyszereit sem szedi.

– Eleinte bevettem az orvosságokat, a mellékhatásoknak köszönhetően meghíztam, állandóan tompa, kábult voltam. De legalább normális életet tudtam élni: állást kaptam, újra Pestre költöztem albérletbe. Buliztam, ismerkedtem, kerestem az igazit. Egy idő után úgy éreztem, hogy nincs szükségem a gyógyszerekre, hiszen nem vagyok beteg.

A könyv története is ekkor indult. Összetépte a recepteket. Aztán rájött, hogy várandós. A gyerek apja a hír hallatán nyomtalanul eltűnt. A családvédelmi szolgálatnál azt tanácsolták, hogy szülje meg a babát, aztán adja örökbe. Ő másképp gondolta: akár egyedül is felneveli a gyermekét. Persze akkor még nem tudta, hogy az ő esetében ez nem olyan egyszerű. Egyre rosszabb állapotba került, szinte folyamatosan hallucinált. Egyedül élt egy budapesti albérletben, munkája, pénze nem volt, éhezett. Hazaköltözni nem volt hajlandó. A szülők tehetetlenek voltak, hiszen erőszakkal senkit sem lehet kórházba szállítani. A mentő ugyan bevitte egyszer, és bár újra megállapították, hogy skizofrén, másfél hét után, receptekkel a kezében, kiengedték.

– Azért maradtam Budapesten, mert abban reménykedtem, hogy a gyermekem apja felkeres, és ha engem nem is, legalább a babát vállalja. A napjaimat parkokban, internetkávézókban töltöttem, és sokat jártam a szcientológiai egyház előadásaira, már csak azért is, mert a rendezvények után pizzát is adtak. (Különböző tesztek alapján megállapították, hogy nem vagyok skizofrén. A jósnő, akihez jártam, szintén azt mondta, hogy egészséges vagyok.) Eközben meg voltam győződve, hogy idegenek járkálnak be a lakásomba, és rendszeresen kirabolnak. Pedig a pénzt én költöttem el. Az autóm eltűnt, biztos voltam benne, hogy ellopták, pedig csak nem emlékeztem, hogy hova parkoltam. Aludni szinte egyáltalán nem tudtam, az álom és az ébrenlét határán kóvályogtam. Rettegtem, hogy gyerek helyett valamiféle parazita növekszik a hasamban. Emberek ugrottak elő a semmiből, az utcán szembejött Voldemort kígyóarccal. Hangok kiabáltak a fülembe, gúnyoltak, kinevettek. Azt mondták, hogy meg akarnak öletni egy bérgyilkossal. Egy idő után a szüleimet sem ismertem meg. Az volt a téveszmém, hogy a házunkat eladták, engem pedig otthagytak, és idegenekkel lakom együtt. Nagy szerencse, hogy sem nekem, sem a születendő kisfiamnak nem történt baja akkoriban.

Addigra már sejteni lehetett, hogy Beától elveszik majd születendő gyermekét. A szülés után azzal az ürüggyel tudták rávenni, hogy befeküdjön az egyik kórház pszichiátriai osztályára, hogy azt mondták, ott a fia közelében lesz. Egy hónapig volt zárt osztályon, közben gyámság alá helyezték, leszázalékolták, hetvenszázalékos egészségkárosodást állapítottak meg, rokkantnyugdíjas lett. A gyermeke pedig nevelőszülőkhöz került.

Ez a hatalmas pofon kellett ahhoz, hogy Bea életében – és a könyvben is – új fejezet kezdődjön. A kötet második, „egészséges” részében Bea mindent megtesz azért, hogy visszakapja a gyermekét. Elkezdi szedni a gyógyszereket. Amikor jobban lesz, munkát keres, hogy a betegsége idején felhalmozódott adósságait rendezni tudja. És persze rendszeresen jár a láthatásokra. Állítja, a fia mentette meg az életét.

– Azt hittem, ha rendesen szedem a gyógyszereket, rögtön visszakapom a gyermekem. Sajnos ez nem ilyen egyszerű. A fiam fél évig a falunkban volt nevelőszülőknél. Minden pénteken láthattam két órát. Azt mondták, ha két láthatáson nem jelenek meg, végleg örökbe adják. Aztán egy másik településre került, havonta egyszer találkozhattam vele. Nagyon nehéz időszak volt. Néha úgy éreztem, feladom. De a kisfiammal való találkozások mindig erőt adtak.

A skizofréniából kigyógyulni nem, legfeljebb tünetmentessé válni lehet. A gyógyszer nem hat azonnal. Bea még hónapokig hallotta a „hangokat”, suttogott a szél, angyalokat látott, minden mozdulatát kamerák figyelték.

– A skizofréniában szenvedők közül sokan egy-két hónapig szedik a gyógyszert, és mivel nem éreznek változást, abbahagyják. Pedig a gyógyuláshoz idő kell. Én ebben az időszakban kezdtem belátni, hogy tényleg beteg vagyok. Már tudtam, mikor hallucinálok. Ha az ember elhiszi, hogy beteg, küzdeni is tud a baj ellen. Nagyon sajnálom, hogy a várandósság idején nem szedtem a gyógyszert, ha akkor hallgatok anyukámra, és befekszem a pszichiátriára, nem százalékolnak le, nem kerülök gyámság alá, és a gyermekem is velem maradhatott volna.

Bea története – voltaképpen – happy enddel végződik. A kisfiát sikerült a családjukba fogadni, huszonegy hónapos kora óta vele és Bea szüleivel él. Ő kikerült a gondnokság alól, munkát kapott, társra talált. Ma már csak annyi köze van a betegséghez, hogy reggel és este beveszi az orvosságot. Bár vannak rossz napjai, márciusban például gyógyszert kellett váltania, mert a régi már nem hatott, de még egy-két év, és – reméli – újra az az ember lesz, aki a betegsége előtt volt. Vagy mégsem ugyanaz. Mert közben tapasztaltabb, megfontoltabb lett. Most a felülvizsgálatra vár, az is lehet, hogy egészségesnek nyilvánítják. Bízik benne, hogy hamarosan – az édesanyja helyett – ő lehet a fia hivatalos gyámja. A betegsége idején írt naplójegyzeteit két év után merte csak elolvasni. Nem volt könnyű szembenéznie a múlttal. Ám a történet tanulságos, ezért úgy döntött, nyomtatott formában is közreadja. A könyvvel kapcsolatban mindent egyedül csinált, ő volt a lektor, a szerkesztő. A kéziratot több kiadó visszaküldte, aztán mégis megjelent. Tudja, hogy nem író, a könyv nem szépirodalmi mű, ám bízik benne, hogy a mondanivalója hasznos lehet azok számára, akik betegként vagy hozzátartozóként kénytelenek megtapasztalni a skizofrénia szörnyűségeit.

– Egy skizofrén emberben legtöbben nem a beteget látják. Sokan gondolnak bennünket drogosnak, alkoholistának, bűnözőnek vagy élősködőnek, aki másokkal tartatja el magát. Nem véletlen, hogy a legtöbben titkolják a betegségüket. A könyvben minden nevet megváltoztattam. Én sem Vásárhelyi Bea vagyok. Nem tudom, mi lenne, ha a falumban elmondanám, hogy skizofrén vagyok, és erről még könyvet is írtam. Nem magamat, a szüleimet és a kisfiamat féltem. Szerintem rajtuk csattanna az ostor. A gyógyszertárunkban tartanak skizofrénia elleni gyógyszereket, ezek szerint a környezetemben mások is küzdenek ezzel a betegséggel. Csak nem tudunk egymásról. Léteznek internetes fórumok skizofrének számára. Általában mindenhol ugyanaz a tíz-húsz ember szólal meg. Nem tudom, a többiek miért hallgatnak. Még név nélkül sem merik vállalni a betegségüket? Magyarországon – sokan – körülbelül százezren szenvednek ebben a betegségben. Talán ha egy kicsit jobban megértjük, mit él át egy skizofrén ember, akkor a társadalom is másképp viszonyul majd hozzánk. És akkor esetleg a betegek is elhiszik, hogy lehet és fontos szembenézni a bajjal, és még lényegesebb küzdeni ellene.

Csukly Gábor egyetemi adjunktus, a Semmelweis Egyetem Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinikájának munkatársa szerint antipszichotikus gyógyszerek szedése mellett kifejezetten jók lehetnek az esélyek arra, hogy a beteg olyan életet éljen, mint a skizofrénia jelentkezése előtt. A legtöbb visszaesés a gyógyszerek elhagyása vagy pontatlan szedése miatt következik be. Sajnos nem minden beteg számára sikerül a teljes, százszázalékos visszatérés a „normális” életbe. A skizofrénia egy igazán heterogén betegség, melyen belül jobb és rosszabb kimenetel is előfordul. A cikkben szereplő pszichiáter magatartására, véli Csukly, nincs mentség, ez színtiszta dilettantizmus (függetlenül attól, hogy csak magánrendelése van). Egyrészt azért, mert amit csinált, az nem igazán fér bele semmilyen pszichoterápiás megközelítésbe, másrészt azért, mert vagy nem ismerte fel a kezdődő betegséget, vagy úgy gondolta, hogy az beszélgetésekkel is megoldható.

– Hogy a skizofréniák kezelésének alapját a gyógyszeres terápiáknak kell képezniük, egyetlen szakember sem vitatja! – mondja az adjunktus. – Félreértés ne essék, a pszichoterápiák jelentősége óriási a pszichiátriai betegségek gyógyításában, például számos szorongásos zavarban vagy enyhe fokú depressziós epizódokban elsődleges is lehet, de skizofréniák esetében csak másodlagos, itt a megfelelő (antipszichotikus) gyógyszerek pontos szedése messze a legfontosabb.

További tartalmas és izgalmas olvasnivalók a Magyar Nemzet szombati Magazinjában, amely vasárnap estig megvásárolható az újságárusoknál.