Kádár apró bolhái

„Amerikai szempontból térségünk értéke nem állandó és csak ritkán igazán fontos.”

– Módosíthatják-e a magyar történelemről alkotott képünket az új amerikai dokumentumok?
– Igen, nagyon sok mindenben. Mondok egy példát: az eddigieknél jóval reménytelenebbnek tűnik Magyarország második világháborús helyzete.

– Miért?
– Korábban úgy tudtuk, lett volna lehetőségünk a jobb határokra, ha kiugrunk a háborúból. Az általam elemzett anyagból kiderül, hogy ez komoly tévedés. Eddig azt hittük, hogy a kiugrás politikája, a németekkel történő szakítás lett volna az egyetlen helyes irány, és Kállayék vacillálása, „hintapolitikája” okozta az ország vesztét. Tény, hogy Magyarország, majd Románia, Bulgária és Finnország már 1942 nyarától igyekezett kapcsolatokat keresni a Nyugattal, a finnek Moszkvával is. Londonban és Washingtonban jól tudták, hogy egy elhamarkodott lépés német megszálláshoz vezet. Emellett attól is tartottak, hogy Sztálin, aki megtorpedózta a finnek kiugrását, zokon veszi, ha a nyugatiak a háta mögött alkudoznak, és újra összeáll a németekkel. Arra is gyanakodtak egy ideig, hogy a béketapogatózások mögött valójában a németek állnak, akik így akarják összeugrasztani a szövetségeseket. A Nyugat akkor kezdte el sürgetni a kiugrást, amikor az már illeszkedett stratégiai terveihez, vagyis 1943 augusztusa után. Az amerikai irattárak vizsgálata nyomán arra jutottam, hogy a magyar és a román kilépés kikényszerítése leginkább a szövetségesek érdekeit szolgálta. A németeknek ugyanis csapatokat kellett elvonniuk a partraszállás helyszínéről, hogy engedetlen csatlósaikat megszállják. Feltehetően a szövetségesek így is elő kívánták segíteni a második front sikeres megnyitását. Az oroszok csak akkor kezdték el sürgetni a háborúból való kilépést, amikor biztossá vált, hogy nekik kell megadnunk magunkat. Ezt minden eszközzel ki akarták kényszeríteni, akár a német megszállás árán is. A magyar vezetés kutyaszorítóba került. Randolph L. Braham professzor már korábban felvetette, hogy a kiugrásra alapozott hazai politika a feleslegesen nagy kockázat miatt alapvetően hibás volt. Nehéz kimondani, hogy igaza van.

– Volt-e lehetőségünk arra, hogy viszonylagos függetlenséget szerezzünk a háború után?
– A Szovjetunió nagyhatalmi státusát a háborús győzelem árán szerzett nyugati területek biztosították. Nem volt tehát esélyünk a függetlenségre. Az ország katonai és gazdasági beolvasztása a zárt szovjet szférába abban a pillanatban elkezdődött, amikor első alakulataik megjelentek Magyarországon. Hozzáteszem, az orosz elit nagy részének máig fájó Moszkva globális befolyásának elvesztése.

– Sokan az Egyesült Államok tétlenségét kifogásolják a háború utáni helyzettel kapcsolatban. Mit szólt a bekövetkező eseményekhez Amerika?
– Az biztos, hogy fontosabbak voltunk nekik, mint a balkáni országok. Amerika azon igyekezett, hogy Magyarország gazdaságilag továbbra is kötődjön a nyugati világhoz. Diplomáciai lépéseket is tettek az ügy érdekében, de Washington magára maradt. A hazai belpolitikai fejlemények sem voltak túl biztatóak az aktívabb amerikai politika számára. A tengerentúlon Rákosit tartották az egyetlen jelentős magyar politikusnak, mert mint mondták, ő legalább tudja, mit akar. Nagy Ferencet és Tildy Zoltánt megalkuvónak látták. Nem vették észre, hogy az USA passzív politikája is elősegíti a megalkuvást. Nem érzékelték – és ezért nem is hibáztathatóak –, hogy milyen hatalmas szovjet és kommunista nyomás nehezedett a demokratikus gondolkodású politikusokra.

– Említette, hogy az ötvenhatos forradalom idején megnőtt a jelentőségünk Amerika szemében. Az események tükrében joggal merülhet föl a kérdés: mennyire?
– Katonai beavatkozásra nyilván nem volt lehetőségük. Az amerikai vezetés tudta, hogy a szovjetek készek fegyverrel megvédeni kelet-európai hadállásaikat, a nyugati beavatkozás pedig atomháborúvá eszkalálódna. Ahogy Eisenhower elnök mondta: nem akarjuk elpusztítani azokat, akiket meg akarunk menteni. Az USA nyugat-európai szövetségesei sem támogatták volna az erőszakos fellépést, egyébként sem voltunk megközelíthetőek. A brit politika szinte felháborodva fogadta 1956-ot, Bonn és Párizs hivatalos tényezői sem szimpatizáltak velünk különösebben, ami nem véletlen, hiszen egy esetleges háború árát ők fizették volna meg. Ezért örültek Washington mérsékelt irányvonalának.

– A Kádár-rendszerben tényleges nemzetközi súlyához képest hazánk felértékelődött az amerikaiak szemében. Miért?
– Részben a kádári megtorlások miatt, részben mert a magyar vezetés a kelleténél is komolyabban vette, hogy utálni kell az USA-t: viszonyunk Amerikával a hetvenes évek közepéig rosszabb volt, mint a szovjet zónába tartozó többi országé. Idővel Kádárék rájöttek, hogy az amerikaiak nem jelentenek közvetlen veszélyt, és hasznot lehet húzni a viszony rendezéséből. Washington pedig átértékelte kelet-európai politikáját, és már nem tartotta sem lehetségesnek, sem feltétlenül kívánatosnak a fennálló helyzet megváltoztatását. Kádár keményvonalasai a rezsim integritását féltették a nyitástól, a reformerek viszont azt gondolták, hogy a nélkül nem tartható fenn a rendszer, a külső források bevonása érdekében vállalni kell a kockázatokat is. Az amerikaiak pedig számot vetettek azzal, hogy 1956 kudarca után a Szovjetunió kezében van a térség sorsa, ám a monolitikus rendszerek a gazdasági, kulturális és humanitárius kapcsolatok erősítésével demokratizálhatók. Már nem hittek abban, hogy belátható időn belül felszámolható a kontinens megosztottsága, de abban igen, hogy a csatlós államok függetlenebbé válnak a szovjet külpolitikától, nemzeti érdekeiknek megfelelő irányvonalat követnek, és elfogadják a Nyugat értékrendjét. Hozzáteszem, a nyugat-európai fővárosokban sohasem okozott különösebb fejfájást, hogy a kontinens keleti részében kommunista diktatúra van, és szovjet hegemónia érvényesül. Nemigen értették, hogy Washington miért akar változtatni ezen a helyzeten.

– Joggal merülhet föl ezek után: hogyan vélekedett az amerikai politikai elit az országot három évtizeden át irányító Kádár Jánosról?
– Kádár megítélése idővel jelentősen módosult Washingtonban. George H. W. Bush például nagyra tartotta, s úgy vélte, hogy pozitív szerepet tölt be a nemzetközi politikában. Egyébként a Mindszenty-ügy is tükrözi a két ország viszonyának átalakulását. A prímás az amerikai követség épületében kapott menedéket, és részben emiatt mérgesedett el a két ország viszonya. Később, amikor hosszas tárgyalások eredményeként és a Vatikán közreműködésével eltávozhatott, ügye hozzájárult a magyar viszonyokról kialakuló pozitív képhez. Ennél is bonyolultabb volt a korona sorsa, amelyre 1945-ben Ausztriában bukkantak rá az amerikaiak. Hosszabb tárgyalások után 1978 elején került haza, nemcsak Kádárnak, hanem a szovjet vezetésnek is tett gesztusként, hiszen Moszkva akkoriban kezdte feladni az enyhülés politikáját. A korona visszaadását pedig a status quo elismeréseként is lehetett értelmezni.

– Hogyan viszonyult a rendszerváltozáshoz az Egyesült Államok, illetve Nyugat-Európa?
– Féltek a destabilizálódástól. Világos volt ugyanakkor, hogy a fennálló viszonyok tarthatatlanok. Úgy akarták támogatni a változást, hogy az ne veszélyeztesse a stabilitást, vagyis a kelet-európai szovjet jelenlétet. Gorbacsov nélkül nem lett volna 1989, de 1989-et nem Gorbacsov és nem is a Nyugat csinálta, hanem Lengyelország és Magyarország. A jaltainak nevezett európai rendszernek a lengyel és a magyar belpolitikai átalakulás által elindított folyamatok vetettek véget. Bush 1989. nyári varsói és budapesti látogatásán is a reformkommunistákat favorizálta – mint később elismerte, túlságosan óvatos volt. Ha rajta és a szövetségesein múlott volna, feltehetően másként alakulnak az események, fokozatosabb lett volna az átalakulás. Nem kívánták a Varsói Szerződés felmondását sem, hiszen elfogadták azt a moszkvai álláspontot, hogy a keleti tömb az európai stabilitás fontos pillére. Tegyük hozzá, hogy a szovjet szövetségi rendszer felbomlása megkérdőjelezhette volna a NATO létjogosultságát is.

– Azóta viszont szövetségesek lettünk. Mennyire érdekli térségünk s benne Magyarország jelenleg az Egyesült Államokat?
– Nemigen foglalkozom a jelennel; nem áll ugyanis a rendelkezésünkre kellő információ. Tény, hogy 1989-ben, majd a kilencvenes években, a balkáni háború idején újra fontosak lettünk, és ekkor az ország olyan biztonsági garanciákat kapott, amilyeneket történetében még soha. A jelennel kapcsolatban pedig bizonyosan kijelenthető, hogy a jó viszony helyreállítása a magyar szuverenitás hosszú távú fennmaradásának a záloga. Nyilvánvaló amerikai érdek is, hogy Magyarország megbízható szövetséges legyen, különösen a mostani helyzetben, amikor újra kiéleződött Moszkva viszonya a Nyugattal. Feltehető, hogy emiatt a magyar politika is több figyelmet kap majd.

– Mivel foglalkozik manapság Borhi László?
– A hidegháborút már én is lezártam. Új könyvön dolgozom, a magyarországi és közép-európai nemzetiszocialista és sztálinista rendszerek történetén. A diktatúrákat működtető viselkedésformák érdekelnek leginkább, s a kérdés, hogy milyen „új embertípust” hozhatnak létre az elnyomó rendszerek. Véletlen-e, hogy olyanok, akik 1944 telén embereket kínoztak, raboltak ki és gyilkoltak, szépen belesimultak az ötvenes évek világába, sőt többen közülük elismert tagjai lettek a társadalomnak? Szörnyetegek voltak vagy átlagemberek? Remélem, egy-két éven belül könyv lesz belőle.