Keresztül-kasul Bosznia-Hercegovinán (2.)

Boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös léptein haladva, a magyar emlékek nyomában a Balkánon.

Az újjáépítés viszont nagyszerűen sikerült, még a legkönyörületesebb pasa, Muhzin Zade Abdullah is elégedetten nézne körül, pedig ő volt az egyetlen, aki még egy elefántot is hozott Travnikba, amint arról természetesen Andric is megemlékezett A vezír elefántja című művében. A pasának egyébként közös síremléke van a legkegyetlenebb pasával, Ali Dzselalijával. Hiába no, különös szerzet az ember, öl és ölel, rombol és épít, és csak akkor nyugszik meg végre, ha kap egy türbét. Végül, de nem utolsósorban a Nobel-díjas író, Ivo Andric szülőháza. Kedvelem ezt a műfajt, amikor a családi fészekből múzeum válik, Jókaitól Máraiig, Andric meg a legjobb idegenvezető egész Bosznia-Hercegovinában. Az ember néha szinte már érteni véli, mi történt, történik ebben a sokat szenvedett, folyamatosan megszállt vagy éppen magára hagyott csodálatos országban.

Miközben elhagyom a várost, Sejjid Vehhab Abdulvehab Bin Havviv Ilhamija dervisre és költőre gondolok, illetve a szellemére, hogy vajon megjelenik-e még valamikor, vagy pedig beéri egykori és egyszeri felbukkanásával. Történt ugyanis, hogy Ferhad pasa dzsámijának imámja Nehéz idők jönnek című, forradalmi hevületű művében kissé elvetette a sulykot, legalábbis a már említett Dzselalija pasa szerint, aki nyomban ki is végeztette. Mindez 1821-ben történt, és rá egy évre, pontosan ugyanabban az időben a kegyetlen Ali is elhalálozott. A legenda szerint a dervis szelleme volt a ludas a dologban, megjelent a vezír előtt, és magával ragadta a túlvilágra.

Az országúton még megállok, egy gazdától veszek egy kis travnicki sirt, helyi sajtot. Boltban is kapható, de a különbség akkora, mint egy nagyáruház és egy rendes Balaton-felvidéki sajtdíler áruja között. Receptje és az eljárás a nomád araboktól származik, lényege az, hogy a kecsketejet az állat megtisztított gyomrába öntik, hogy ott váljon szét savóra és sajtra. Annyi benne a kalcium, hogy egy darázscsípést is ki lehet vele heverni, no és nagyon finom, el is engedem Ali lelkét, ki tudja, mi történt ott. Az viszont maga a bizonyosság, hogy előző látogatásom óta ismét elkészült néhány kilométernyi autópálya a főváros körül, így aztán gyorsan bent találom magam Szarajevóban.

Szállásom pompás helyen fekszik, a Bascarsija negyedben. A legjobb állapotban lévő tipikus bosnyák épülettől, a Svrzo-háztól egy, a Sebilj tértől tíz perc séta, de mire a meredek, egyirányú utcákon megtalálom, eltelik némi idő. Szerencsére háziasszonyom, Jasmina átveszi a kezdeményezést, egy komplett Forma–1-es csapatot megszégyenítő bravúrsorozattal elvezet egy garázsig, ahová aztán cipőkanállal betesszük a járművet, hogy indulásig ne is lássam. Minek is, Szarajevóban gyalogolni jó, a villamosok pedig olyan hangulatot árasztanak, mint a régi prágaiak, néha megyek egy kört, úgy bámulom a Miljackát, a hidakat, az épületeket és a korzózó tömeget, mert nem csak New York nem alszik.

Szarajevó szíve, bár különféle háborúk és a borzalmas ostrom emlékei fájdították, nem szűnik dobogni. És ezerarcú és megunhatatlan. Nézem éjjel és nappal a kézműveseket, a szőnyegárusokat, a kávézókat, a dzsámikat, a burka alól felsejlő nőket, az aligruhába bújt csajokat és a kemény arcú férfiakat, az évszázados köveket, a medreszébe igyekvőket, és ahogy a csevapozók, pékségek füstje elterül a háztetők felett. Érzem, ahogy lüktet, hallom a müezzin imára hívó szavát és a ferences templom harangját. Vacsoraidő közeledtével utam, mint mindig, az Ahmo elnevezésű burekezőhöz vezet, ahol már a második generáció tagjai üdvözölnek, amikor belépek. Az öreg néhány évvel ezelőtt átadta a boltot a fiának, azóta ő készíti a tökéletes húsos, sajtos, spenótos bureket, a csevapot és a világ legjobb piletináját (grillcsirke). Van tea, kávé és ayran, valamint az utóbbi idők lazulásának következményeként tökéletes Sarajevsko pivo.

A kis üzlet elé kiülve viszont megállapítom, hogy a város egyik szimbólumának számító Sebilj téri kút körül eltűntek a galambok és a madáreleség-árusok. Nagy kár mindannyiukért, talán az történhetett, ami időről időre megesik a nagyobb galambállománnyal rendelkező városokban, hogy a döntéshozókra rájött a járványfrász. Kár, mert hozzátartoztak a képhez, mint Velencében vagy Krakkóban. A kútból azért természetesen iszom, hogy hátralévő életemben még visszatérhessek, és ez eddig mindig bejött.

A fő csapásirány azért ezúttal is a szarajevói nemzetközi filmfesztivál, amely főként a Balkán filmművészetének bemutatására fókuszál, és az itteniek mentalitására és életerejére oly jellemző módon kezdte egyre feljebb ívelő karrierjét. Jó két évtizeddel ezelőtt még puskaporos volt a levegő, amikor egy szétlőtt tűzfalak között létrehozott „kertmoziban” levetítették Tarantino Ponyvaregényét. Nyilván úgy gondolták, ha már így alakult, legyen fesztivál. Lett. Idén a Mustang című remek török film nyert, és a Saul fia is folytatta diadalmenetét. Erről most csak ennyit, a napi tudósítások már megjelentek a Magyar Nemzetben.

Menjünk ki inkább a piacra. Illetve először az impozáns épületben elhelyezkedő vásárcsarnokba, a Gradska Trznicába. Valóságos kulturális sokk, mint minden rendes vásárcsarnok, így érezhette magát Margaret Thatcher a Dimitrov téren. A kofák bűbájosak, és mindent szívesen elmagyaráznak, a fiatalabbak kitűnő angolsággal, az idősebbekkel pedig vidáman bégetünk és mekegünk, így lettem gazdagabb pompás sajtokkal. Ez az akció kisebb feltűnést kelt, boldogan barátkozunk, a japán turisták viszont úgy gondolják, hogy ez valami helyi törzsi rítus, és beizzítják a telefonjukat. A mutogatás a római katolikus katedrális mögötti piacon is folytatódik, ezúttal segítőkész halárusokkal, akik megengedik, hogy hozzányúljak a portékához. Benyúlok az egyik kopoltyúhoz, rubinvörös. Ez van, ha az áldozat nemrég még úszkált.

Szarajevóban egyébként érdemes rámenni az önellátásra, persze a bureket, csevapot, dönert (utóbbiakban semmi pulyka, sertés meg ilyen rossz viccek, ha jó helyen eszünk) nem érdemes kihagyni, de az apartman jobb döntés, mint a szálloda, a szoba kétszer akkora, és elmarad a klausztrofóbiás roham, jár hozzá konyha is és egy szőlőlugas, ahol lehet dolgozni, meg a tulaj, akivel meg lehet beszélni, hogy Tito alatt jobb volt-e vagy sem, egy-két nap után már köszönnek a szomszédok, és az az illúziónk támad, hogy nem turisták vagyunk, hanem lakók, ami azért egy merőben más státus. Hamarosan megyek Hercegovinába, mert meg kell a szívnek szakadnia.
Folytatjuk