Keresztül-kasul Bosznia-Hercegovinán (2.)

Boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös léptein haladva, a magyar emlékek nyomában a Balkánon.

A sipovói érzékeny búcsú után, melynek során alighanem végre szárba szökkent a boszniai szerb–magyar barátság (rendkívül kedves, jókedvű, sorsukkal harmóniában élő emberek között ez nem túl bonyolult feladat, és az utazó Ivo Andric és Manu Chao idevonatkozó passzusai ellenére már vagy ezredszerre nem érti, mi történt itt a lelkekkel azokban a napokban, amikor mindenki megőrült), még egy utolsó pillantás a Pliva-tó mesebeli vízimalmaira és Jajcéra, majd irány Szarajevó.

21. századi karavánpihenő

A terv szerint Travnik érintésével, amit sikerül is megvalósítani annak ellenére, hogy a szerpentinen hamarosan feltűnik az első olyan potenciális sorozatgyilkos, akinek az arcvonásait is jól ki tudom venni, természetesen kanyarban és a saját sávomban. Ám miután a helyi és az erdélyi tapasztalatok sokat segítenek, nemsokára felbukkan a város a Lasva folyó völgyében, szépen beékelődve a Vlasic hegység és a Vilenica hegy közé. Travnik a főútról nem sokat mutat, olyan, mintha a hanok, vagyis a karavánpihenők világa tevődött volna át a huszonegyedik századba, erős export-import tevékenységgel és egy döbbenetes dizájnú, némiképp Disneylandre emlékeztető étteremmel, ahol azonban első osztályú kávét mérnek. A belvárost viszont a nagy szocialista felbuzdulások idején sem sikerült elszúrni, inkább rendkívüli önmérsékletről tanúbizonyságot téve hozzácsapták az egészhez Novi Travnikot, így a káposzta is megmaradt, és a kecske is jóllakott.

A központ igazán bájos, dzsámik, óratornyok, parkok, kávézók, itt találjuk a Plava vodát, a Kék vizet, ahol már a boldogtalan sorsú Rudolf trónörökös is szívesen bóklászott, és vajmi keveset változott azóta, amikor még egyszerre igazgatott itt török vezír és francia konzul (lásd Andric Vezírek és konzulok regényét), valamint a Hafizadic-házat, a török időkből származó egyetlen európai stílusú épületet, amely egy magyar orvosnak, Galanthy Gábornak köszönhető.

Időrendben persze nem ez az első magyar vonatkozású emlék, a vár alapkövét ugyanis maga a környéken sokat időző IV. Béla helyezte el 1244. április 20-án. Aztán amikor 1878-ban a török fennhatóságot a Monarchia váltotta fel, jött minden, ami szokott, vasút, sör- és dohánygyár, hőerőmű. A jugoszláv időkben a panelházaktól ugyan megmenekült a város, de az azt követő polgárháborút borzalmasan megszenvedte.

Az újjáépítés viszont nagyszerűen sikerült, még a legkönyörületesebb pasa, Muhzin Zade Abdullah is elégedetten nézne körül, pedig ő volt az egyetlen, aki még egy elefántot is hozott Travnikba, amint arról természetesen Andric is megemlékezett A vezír elefántja című művében. A pasának egyébként közös síremléke van a legkegyetlenebb pasával, Ali Dzselalijával. Hiába no, különös szerzet az ember, öl és ölel, rombol és épít, és csak akkor nyugszik meg végre, ha kap egy türbét. Végül, de nem utolsósorban a Nobel-díjas író, Ivo Andric szülőháza. Kedvelem ezt a műfajt, amikor a családi fészekből múzeum válik, Jókaitól Máraiig, Andric meg a legjobb idegenvezető egész Bosznia-Hercegovinában. Az ember néha szinte már érteni véli, mi történt, történik ebben a sokat szenvedett, folyamatosan megszállt vagy éppen magára hagyott csodálatos országban.

Miközben elhagyom a várost, Sejjid Vehhab Abdulvehab Bin Havviv Ilhamija dervisre és költőre gondolok, illetve a szellemére, hogy vajon megjelenik-e még valamikor, vagy pedig beéri egykori és egyszeri felbukkanásával. Történt ugyanis, hogy Ferhad pasa dzsámijának imámja Nehéz idők jönnek című, forradalmi hevületű művében kissé elvetette a sulykot, legalábbis a már említett Dzselalija pasa szerint, aki nyomban ki is végeztette. Mindez 1821-ben történt, és rá egy évre, pontosan ugyanabban az időben a kegyetlen Ali is elhalálozott. A legenda szerint a dervis szelleme volt a ludas a dologban, megjelent a vezír előtt, és magával ragadta a túlvilágra.

Az országúton még megállok, egy gazdától veszek egy kis travnicki sirt, helyi sajtot. Boltban is kapható, de a különbség akkora, mint egy nagyáruház és egy rendes Balaton-felvidéki sajtdíler áruja között. Receptje és az eljárás a nomád araboktól származik, lényege az, hogy a kecsketejet az állat megtisztított gyomrába öntik, hogy ott váljon szét savóra és sajtra. Annyi benne a kalcium, hogy egy darázscsípést is ki lehet vele heverni, no és nagyon finom, el is engedem Ali lelkét, ki tudja, mi történt ott. Az viszont maga a bizonyosság, hogy előző látogatásom óta ismét elkészült néhány kilométernyi autópálya a főváros körül, így aztán gyorsan bent találom magam Szarajevóban.

Szállásom pompás helyen fekszik, a Bascarsija negyedben. A legjobb állapotban lévő tipikus bosnyák épülettől, a Svrzo-háztól egy, a Sebilj tértől tíz perc séta, de mire a meredek, egyirányú utcákon megtalálom, eltelik némi idő. Szerencsére háziasszonyom, Jasmina átveszi a kezdeményezést, egy komplett Forma–1-es csapatot megszégyenítő bravúrsorozattal elvezet egy garázsig, ahová aztán cipőkanállal betesszük a járművet, hogy indulásig ne is lássam. Minek is, Szarajevóban gyalogolni jó, a villamosok pedig olyan hangulatot árasztanak, mint a régi prágaiak, néha megyek egy kört, úgy bámulom a Miljackát, a hidakat, az épületeket és a korzózó tömeget, mert nem csak New York nem alszik.

Szarajevó szíve, bár különféle háborúk és a borzalmas ostrom emlékei fájdították, nem szűnik dobogni. És ezerarcú és megunhatatlan. Nézem éjjel és nappal a kézműveseket, a szőnyegárusokat, a kávézókat, a dzsámikat, a burka alól felsejlő nőket, az aligruhába bújt csajokat és a kemény arcú férfiakat, az évszázados köveket, a medreszébe igyekvőket, és ahogy a csevapozók, pékségek füstje elterül a háztetők felett. Érzem, ahogy lüktet, hallom a müezzin imára hívó szavát és a ferences templom harangját. Vacsoraidő közeledtével utam, mint mindig, az Ahmo elnevezésű burekezőhöz vezet, ahol már a második generáció tagjai üdvözölnek, amikor belépek. Az öreg néhány évvel ezelőtt átadta a boltot a fiának, azóta ő készíti a tökéletes húsos, sajtos, spenótos bureket, a csevapot és a világ legjobb piletináját (grillcsirke). Van tea, kávé és ayran, valamint az utóbbi idők lazulásának következményeként tökéletes Sarajevsko pivo.

A kis üzlet elé kiülve viszont megállapítom, hogy a város egyik szimbólumának számító Sebilj téri kút körül eltűntek a galambok és a madáreleség-árusok. Nagy kár mindannyiukért, talán az történhetett, ami időről időre megesik a nagyobb galambállománnyal rendelkező városokban, hogy a döntéshozókra rájött a járványfrász. Kár, mert hozzátartoztak a képhez, mint Velencében vagy Krakkóban. A kútból azért természetesen iszom, hogy hátralévő életemben még visszatérhessek, és ez eddig mindig bejött.

A fő csapásirány azért ezúttal is a szarajevói nemzetközi filmfesztivál, amely főként a Balkán filmművészetének bemutatására fókuszál, és az itteniek mentalitására és életerejére oly jellemző módon kezdte egyre feljebb ívelő karrierjét. Jó két évtizeddel ezelőtt még puskaporos volt a levegő, amikor egy szétlőtt tűzfalak között létrehozott „kertmoziban” levetítették Tarantino Ponyvaregényét. Nyilván úgy gondolták, ha már így alakult, legyen fesztivál. Lett. Idén a Mustang című remek török film nyert, és a Saul fia is folytatta diadalmenetét. Erről most csak ennyit, a napi tudósítások már megjelentek a Magyar Nemzetben.

Menjünk ki inkább a piacra. Illetve először az impozáns épületben elhelyezkedő vásárcsarnokba, a Gradska Trznicába. Valóságos kulturális sokk, mint minden rendes vásárcsarnok, így érezhette magát Margaret Thatcher a Dimitrov téren. A kofák bűbájosak, és mindent szívesen elmagyaráznak, a fiatalabbak kitűnő angolsággal, az idősebbekkel pedig vidáman bégetünk és mekegünk, így lettem gazdagabb pompás sajtokkal. Ez az akció kisebb feltűnést kelt, boldogan barátkozunk, a japán turisták viszont úgy gondolják, hogy ez valami helyi törzsi rítus, és beizzítják a telefonjukat. A mutogatás a római katolikus katedrális mögötti piacon is folytatódik, ezúttal segítőkész halárusokkal, akik megengedik, hogy hozzányúljak a portékához. Benyúlok az egyik kopoltyúhoz, rubinvörös. Ez van, ha az áldozat nemrég még úszkált.

Szarajevóban egyébként érdemes rámenni az önellátásra, persze a bureket, csevapot, dönert (utóbbiakban semmi pulyka, sertés meg ilyen rossz viccek, ha jó helyen eszünk) nem érdemes kihagyni, de az apartman jobb döntés, mint a szálloda, a szoba kétszer akkora, és elmarad a klausztrofóbiás roham, jár hozzá konyha is és egy szőlőlugas, ahol lehet dolgozni, meg a tulaj, akivel meg lehet beszélni, hogy Tito alatt jobb volt-e vagy sem, egy-két nap után már köszönnek a szomszédok, és az az illúziónk támad, hogy nem turisták vagyunk, hanem lakók, ami azért egy merőben más státus. Hamarosan megyek Hercegovinába, mert meg kell a szívnek szakadnia.
Folytatjuk