Kozmikus tűzoltózene

Grandpierre Atilla a tunyaság ellenszeréről, a lerombolt közízlésről és az élet törvényéről.

– De sokan gondolhatják azt is, hogy a világ egyre kaotikusabb, inkább nem is próbálják jobban kiismerni.
– Minél nehezebb, annál többet kell tennünk azért, hogy könnyebb legyen minél több ember számára. Zenében annyiban változott a helyzet, hogy a hatvanas években a zenei piac fele volt csak a hivatalos zenei ipar terméke. Másik fele „alulról” jött, ez volt az „alternatív” zene, és mindenki tudta, mi a giccs, a kommersz, amelyet felülről erőltetnek ránk, és mi az, ami belülről, emberi önkifejezésből született. A gépzene mesterségesen gerjesztett divatja óta az alternatív színtér részaránya lecsökkent. Olyan a helyzet, mint azzal a békával, amely egy vízzel teli lábasban lubickolva nem veszi észre, hogy a vizet lassan egyre melegítik, és mire észrevenné, megfő. A „felülről” gyártott művi zenék fokozatosan, észrevétlenül, de hatásosan rontják a közízlést. Így aztán egyre kevesebben látják a különbséget.

– Régebben nem volt jellemző, hogy az emberek a közérthetőbbet választják az elvontabb helyett? Mondjuk a Beatricét a VHK helyett?
– Nem elvont a VHK, csak nagyon más, mint amit erőltetnek. Más dolog a közérthetőség, és más az, hogy a zenésznek mindegy, hogy mit játszik, csak sikeres legyen. Annak idején a Beatrice és a VHK egyaránt érzésből, önkifejezésből zenélt. Jellemző, hogy 1980-ban a Beatrice hívta meg a betiltott VHK-t az E-klubba. Választani kell: beletörődünk abba, hogy az életünket kívülről irányítsák, és kívülről határozzák meg zenei ízlésünket is, vagy saját magunk szeretnénk élni az életünket. Mert ha azt szeretnénk, hogy az életünk szebb, boldogabb és igazabb legyen, akkor zenében is az életünket felemelőt, az élethez erőt adót kell keresnünk.

– A zenekar eddigi negyven évét a rendszerváltás tagolja: mennyiben volt más az utána következő időszak, élhetőbb világ jött-e létre azóta? Sokan úgy gondolják, hiába lett nagyobb a szabadság, ha közben nagyobb lett a létbizonytalanság, nehéz megélni egyik napról a másikra.
– A hetvenes években azt hangoztatták, hogy azért van kevés pénz a kultúrára, mert fegyverkezni kell, az imperialistákkal tartani kell a lépést. De ha eljön a világbéke, tankok helyett több támogatást kap majd a kultúra. Fordítva történt. A közművelődés fejlesztése, színvonalának emelése az ország felemelkedésének legfontosabb kulcsa. A fogyasztói társadalom irányítói viszont azon vannak, hogy a kultúrát minél jobban visszaszorítsák.

– Negyven év után a VHK milyen célokat tud még kitűzni maga elé, mit szeretne még elérni?
– Zenénkkel szeretnénk minél több emberben felszabadítani az élet felemelő, lelki-szellemi frissességet adó erejét. Parancs Jánosnak van egy sora: „A jövendő nem a hivatalokban készül.” Mi ezt a jövendőt készítjük elő, amely nem a hivatalokban készül, hanem amely az emberiség belülről jövő, természetes életvágyából fakad. Reméljük, hogy negyvenéves tevékenység után ehhez majd támogatást is kapunk. Kérdés, hogy a kommunizmus alatti betiltás és a rendszerváltás utáni elhallgatás miért tart még ma is egy olyan zenekar negyvenéves tevékenysége után, amelyről nyugaton azt írták: „a VHK határozottan a legjobb keletről”, a The New York Times szerint „a VHK zenéje alapvető, elementáris, telített, megszállott, felvillanyozó szenvedéllyel”, itthon pedig így írtak: „Nyílegyenes, törhetetlen vonal a VHK története, magasan az úgynevezett rockzene fölött, egy kompromisszumok nélküli, ösztönös világszemlélet, önálló hatalom A Vágtázó Halottkémek évtizedek óta a magyar zene lelkiismerete és bűntudata, egy megkerülhetetlen példa, hogy igenis lehet üzleti szempontok és pitiáner megfontolások nélkül dolgozni ebben a jobb sorsra érdemes országban.”

– A zenészeknek van társadalmi felelősségük, hogy megszólaljanak bizonyos közéleti ügyekben, vagy inkább csak a zenéjükön keresztül igyekezzenek hatni?
– Volt, hogy az ’56-os forradalomhoz hasonlították azt az életérzést, amelyet a VHK és annak közönsége átélt a hetvenes-nyolcvanas években. De ma is naponta találkozom emberekkel, akik megállítanak, és elmondják, mennyit jelentett nekik ez a zenekar. Ez az igazi társadalmi felelősség.

– Ehhez nyilván kell a természettudományok és művészetek egysége is: sokan csak az egyiken keresztül igyekeznek nézni az életet, és alábecsülik a másik fontosságát.
– A legfontosabbak azok a filozófiai kérdések, amelyek mindenkit érintenek. Milyen világban élünk? Csak anyagi világban, a lélek önálló valóság vagy csak járulékos látszat? Sokkal nagyobb dolgokról van szó, mint amilyenekről a fogyasztói világ szól. Viszont éppen azért, mert annyira mély, a társadalmat irányító felszínes erők vissza tudnak vele élni, azt mondják, az egyszerű ember úgysem fogja megérteni ezeket a kérdéseket. A kérdés tehát a szemléletmód, hogy az ember hogyan viszonyul a saját életéhez és a világegyetemhez. Ha egy zenész csak zenél, és nem figyel rájuk, előbb-utóbb a zenéjén is meglátszik majd. Lényeges a különbség az olyan zenék között, melyek csak sodródnak az alantas erők kiszolgálásának irányába, és azok között, melyek az emberiséget, az életet felemelő erőket segítik.

– A hagyományok megtartása, közvetítése nehezebb ma, amikor, úgy tűnik, az emberek kevésbé ragaszkodnak hozzájuk? Mennyire nehéz a dolga ilyen téren mondjuk a Vágtázó Csodaszarvasnak?
– Sokan igyekeznek ma is a múltat végképp eltörölni. De a tudás, a műveltség azért tud fejlődni, mert hagyományozódik. Az emberiség fejlődését a tudás tette lehetővé. Manapság „alulról” egyre több hagyományőrző csoport szerveződik. És közülük sokan szeretik a Vágtázó Csodaszarvast, nem véletlen, hogy két lemeze is platinalemez lett.

– Ugyanakkor nehéz is negyvenévnyi kommunizmus és a huszadik század után hová visszanyúlni: rengeteg dolog van, amely valójában nem is hagyománynak mondható, csak rossz szokásnak.
– Tény, hogy vannak rossz szokások, de hogy megkülönböztessük ezeket az értékes hagyományoktól, önismeretre van szükség. Arra, hogy a világegyetemről, emberről és életről egységes, összefüggő, helytálló képet tudjunk alkotni. A modern világ azért szenved, mert csonka, egészségtelen, materialista világképpel rendelkezik. Ami a kézzelfoghatón túl van, az bizonytalan, inkább nem is figyel rá. A materialista szemlélet a manipuláció eszköze. Leszereli és embertelen irányba fordítja az értelmet. Ezért írtam meg Az élő világegyetem könyvét, ebben tudományosan megalapoztam az első, lényegében teljes világképet, az anyag, az élet és az értelem, a test, a lélek és a szellem egységét.

– Mintha ma már a csillagászatot is kevesebb figyelem kísérné: míg néhány évtizeddel ezelőtt az új felfedezések tartották lázban az emberiséget, addig ma már kevésbé foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel. Maximum egyszer-egyszer, mikor mondjuk képek készülnek a Plútóról.
– A legtöbben nem tudnak arról, milyen óriási fejlődés zajlik a csillagászatban. 1996-ban a NASA elismerte az asztrobiológiát, az élet és a világegyetem kapcsolatát vizsgáló tudományt, és azóta ez a csillagászat leggyorsabban fejlődő ágává vált. Kiderült, hogy az élet kozmikus törvény, szinte mindenütt jelen van, és ahol még nem, mint például a kozmikus ködökben, ott is éppen olyan szerves molekulák jönnek létre, amelyek az élet építőkövei. Kimutattam, hogy a Nap is egy élő szervezet, azt is áthatják a kozmikus törvények. Ehhez persze fel kellett fedezni azt is, hogy mi az élet. Az élet a minden élet felemelésére irányuló, ennek érdekében minden erőforrást mozgósító tevékenység.

Grandpierre Atilla 1951. július 4-én született Budapesten. A Vágtázó Halottkémek, a Vágtázó Csodaszarvas és a Vágtázó Életerő nevű zenekarok alapítója, csillagász, a természettudomány doktora, a fizikai tudományok kandidátusa, az MTA Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontjának tudományos főmunkatársa.