Mesebeli történet az Ipoly mentéről

Tétmérkőzésre látogatott Szlovákia legismertebb együttese, a Slovan Bratislava egy felvidéki magyar település negyedosztályú csapatához.

Kedd délután kétezer-kétszáz fizető néző ment ki egy labdarúgó-mérkőzésre Ipolynyéken. Ez a szám különösen annak fényében érdekes, hogy a faluban mindössze 1880-an laknak. Igaz, a sporttörténeti napra munkaszünetet hirdettek meg a település vállalkozói és az önkormányzat is – a község negyedosztályú labdarúgócsapatához ugyanis Szlovákia legsikeresebb együttese, a fővárosi Slovan Bratislava érkezett kupamérkőzésre. Itt álljunk is meg egy pillanatra.

Hrubík Bélával beszélgetünk, aki a település mindenese: polgármester, kultúraszervező, focicsapat-menedzser, szertáros és még ki tudja, mi más.

– 2011-ben, amikor az ipolynyéki sportklub a tavaszi idény végén egyik napról a másikra szó szerint csapat nélkül maradt, senki sem gondolta volna, hogy éppen ez az esemény hozza el évekkel később a lehetőséget, hogy sporttörténelmet írjunk – mondja a polgármester két dudafújás között. Nehéz napja van: napközben vele tárgyalt a nagy erőkkel megérkező rendőrség, ő irányította a népes önkénteshadat és a fekete ruhás biztonságiakat is. Később ő lett a mérkőzés konferansziéja, aki a szünetben tombolát is sorsolt, és ami a legfontosabb, a bíró első és utolsó sípszava között, mint igazi vezérszurkoló, piros-fehér-zöldre festett dudát fújt kipirosodott arccal.

Nem tudunk hosszan beszélgetni, inkább idézek leveléből, amelyet egy felvidéki honlapon találtam a mérkőzés kapcsán. „Ott maradtunk magunk, csupa kételyekkel, egy harminc év óta lepukkadt stadionnal labdarúgók nélkül, de reménnyel és tervekkel. És hittel. Sok mindent nem tanultam meg életemben, amit meg kellett volna, de egyet biztosan megtanultam. Csak úgy lehet nagy dolgokat elérni, ha az embernek van hite abban, amit csinál. És egy kis csapat elhitte, hogy lehet újrakezdeni, és mellénk álltak azok is, akik kezdetben hitetlenkedve néztek ránk.” Levelében olyan lírai képsorokra is futotta, mint ez: „Történelmet nehéz írni még egy olyan hányatott sorsú népnek is, mint amilyen a felvidéki magyar vagy a palóc. Mert a történelemnek, bár átmegy rajtunk, olyan kevés és apró nyoma marad csupán, mint a felszálló madárnak a friss havon.”

Tény, hogy az újjáalakulás után beindult a szekér. Az első évben másodikok lettek a szlovák ötödosztály Déli csoportjában, majd 2013 tavaszán fölényesen megnyerték a bajnokságot, és feljutottak a negyedik osztályba. Felújították a pályát, a Ferencvárostól megszerezve négyszázat a lebontott stadion kiselejtezett üléseiből. Egy támogató segítségével tető is került a nézők fölé, majd felújították a kispadokat, a labdafogó hálókat, a pálya mellé szociális helyiségeket építettek. A csapat pedig hasított: az első évben negyedikek, utána hatodikak lettek, most pedig a középmezőnyben állnak úgy, hogy három és fél éven keresztül egyszer sem szenvedtek vereséget idehaza. Aztán beneveztek az idei Slovnaft-kupára.

Már a sorsolásnál mindenki tisztában volt a Ragyolc, Lovca, Diviaky és Ipolynyék területi kvartettből, hogy a győztes a nyolcszoros szlovák bajnok pozsonyi Slovant láthatja vendégül. A nyékieknek mindkét mérkőzésüket idegenben kellett játszaniuk, de nem hibáztak az aranylábú fiúk: a Ragyolcot nagy csatában kettő egyre, a Lovcát pedig imponáló játékkal három nullára győzték le. Így aztán a falu történetében először játszhattak tétmeccsen egy első ligás csapattal. És mindjárt a Slovannal, amely a sportsikerek mellett a szlovák nacionalizmus és sovinizus emblematikus együttese is – gondoljunk csak a dunaszerdahelyi DAC és a pozsonyi Slovan összecsapásaira.

Érdemes pár szót ejteni a Nagykürtösi járásban lévő községről is, amely alig húsz kilométerre van Balassagyarmattól. A 2011-es népszámlálás adatai alapján a község 1880 lakójából 1577 magyar, és csak 259 szlovák. A nyelvhatáron járunk, a szomszéd település, Magasmajtény talán soha nem volt magyar többségű. Az írásban először 1156-ban említett falu egyébként országszerte híres boráról. Vályi Andrásnak a XVIII. század végén megjelent Magyarországnak leírása című munkájából megtudhatjuk, hogy a nyéki borokra már akkor sem csak a szűk régióban volt kereslet. „Erdeik szépek, boruk jó és sok van, boraikat a Bánya Városokban, gabonájokat pedig B. Gyarmaton szokták el árúlni” – írja Vályi az akkor még különálló Alsó- és Felsőnyékről. A vulkanikus eredetű magaslatokon ma is 150 hektár területen termesztenek szőlőt, levét pedig a több mint ötszáz pincében tárolják. Évente megszervezik a pincefesztivált, amelynek soros eseménye éppen szombaton zajlott nagy sikerrel. Tudósítások szerint igazi fiesztahangulat uralkodott a településen.

A fieszta kedden is folytatódott: ezerötszáz jegyet adtak el elővételben a mérkőzésre, és amikor egy órával a kezdő sípszó előtt megérkeztünk, már dugig telt a falu autókkal. A pályán éppen ejtőernyősök landoltak, a kezdőkörben labdazsonglőrök szórakoztatták a közönséget, akiktől a beléptetés során a biztonságiak elszedték a magyar zászlókat, mert a dunaszerdahelyi DAC-szurkolókra szabott zászlótörvény értelmében a magyar trikolórt nem szabad bevinni klubszintű sporteseményekre.

Bár valóban nagy volt a tömeg, a hatóságok erőt demonstráló felvonulása túlzásnak tűnt: minden sarokban állt egy rendőrautó, kijöttek a tűzoltók, és meglepően sok civil ruhás füléből lógott ki drót.

A közönség bizakodott: Ipolynyék a hét végi bajnoki fordulóban kettő nullára nyert Zólyomkovácsi ellen, miközben a Slovan három nullára kikapott Zsolnán – a két csapat közötti sokosztályos különbségről most ne essék szó. A helyiek láthatóan nagyon készültek: az öteurós jegy mellé a Kapufa magazin fénymásolt különszáma járt (szigorúan két nyelven közölve az információkat), és a sajtó a kezdés előtt megkapta az összeállításokat is. Ebből kiderült, a nyékieknél három magyarországi is szerepet kap (ők Vác környékéről járnak át focizni), míg a fővárosi együttes három (felvidéki) magyarja közül csak egy lép pályára. A huszonkét esztendős Hudák Dávid valóban megjelent a gyepen, míg a másik sztár, a szlovák válogatott Saláta Kornél civilben, a pálya széléről nézte végig a mérkőzést. A magyar nemzeti tizenegyben is több gólt jegyző Priskin Tamást viszont el sem hozták Ipolynyékre, rendkívüli csalódást okozva a nézőknek.

Ahogy útjára indult a labda, a mellettem álló idősebb úr odafordult társához, és azt mondta: a második félidőben győzünk. Barátja nem bonyolódott bele a nehezen értelmezhető mondat elemzésébe, foghegyről válaszolt: át sem mennek fiaink a felezővonalon. Őt igazolta, hogy a csikócsapattal felálló Slovan már a második percben gólt szerzett, majd a hatodikban végképp eldőlt a mérkőzés: a hazai kapus, Geregai rossz ütemben vetődött ki a kapura törő csatár elé, így a bíró előbb a tizenegyespontra mutatott, majd piros lapot adott neki. A pótkapus nem készült élete lehetőségére, hosszú percekbe tellett, mire nyakláncát le tudták hámozni róla pályára lépése előtt. A Slovan csatára persze bevágta a büntetőt, így a tizedik percben már 0:2 állt az eredményjelzőn.

A nézőtéren egyébként nagy derültséget keltett, hogy a piros lap felmutatásakor egy borízű hang bekiáltotta: ennyi előny kell is a Slovannak! A kiállítás megpecsételte az amúgy is egyoldalú mérkőzés sorsát. A meccs végén még a vendégcsapat játékosa, Saláta Kornél is elismerte, hogy az erőviszonyok ismeretében túlzottan szigorú volt a bíró, elég lett volna sárga lappal figyelmeztetni a kapust. A tíz emberrel nyolcvan percen át hősiesen védekező helyiek dolgát nehezítette, hogy a fővárosi együttes valamennyi játékosa bizonyítani akarta az edzőnek, hogy helye van a csapatban, így az utolsó másodpercig hajtott. A huszonnegyedik percben esett a harmadik, a hoszonhatodikban a negyedik gól, félidőben már hat nullát mutatott az eredményjelző, és nem a hazaiak javára. Azon ritka pillanatokban, amikor a nyékiek eljutottak az ellenfél tizenhatosának a környékére, a közönség hatalmas üdvrivalgással ünnepelt, és még a becsempészett magyar zászlók is előkerültek. A cserekapus egyébként meglepően jól védett, bravúrt bravúrra halmozott, a közönség tapsától kísérve.

Félidőben a polgármester tombolát sorsolt, nem kis nyereményekkel: okostelefont, prágai hétvégét, a Slovan játékosai által aláírt mezt és egyebeket. Mivel mi is jegyet váltottunk, és a belépő egyben tombolaszelvény is volt, végigizgultuk a szünetet, ám nem sikerült hazahoznunk a település legnagyobb munkaadója, a zöldségfeldolgozó fagyasztott termékeit.

A második félidőben már nem potyogtak úgy a gólok, az utolsó tíz percbe nulla nyolccal fordultak a csapatok. Felébredtek az ultrák is, folyamatosan zúgott a „Csak az Ipoly, csak az Ipoly, Nyék, Nyék, Nyék!” rigmus, s az utolsó percekre meghirdették a grundról ismert szabályt: az utolsó gólt szerző győz! Ám a becsületgól nem jött össze a hazaiaknak, s a Slovan sem szerzett újabbat. A mérkőzés végét jelző sípszó után a nyéki aranylábúak kivonultak a kemény mag csoportjához, megköszönve a biztatást, akik sörösüvegek benyújtásával honorálták a játékosoknak ezt a gesztust.

– Pedig annyira bíztam benne, hogy legalább egy gólt rúgni fogunk – mondja a mellettem álló öregúr, és hazaindul. Az öltöző előtt álló Slovan-buszt négy rendőrautó és tucatnyi, talpig felfegyverzett kommandós védi, de nincs mitől, mindenki békésen ballag hazafelé. A nyéki csapat kikapott ugyan, de egy életen át van mire emlékeznie.