Mesebeli történet az Ipoly mentéről

Tétmérkőzésre látogatott Szlovákia legismertebb együttese, a Slovan Bratislava egy felvidéki magyar település negyedosztályú csapatához.

Tény, hogy az újjáalakulás után beindult a szekér. Az első évben másodikok lettek a szlovák ötödosztály Déli csoportjában, majd 2013 tavaszán fölényesen megnyerték a bajnokságot, és feljutottak a negyedik osztályba. Felújították a pályát, a Ferencvárostól megszerezve négyszázat a lebontott stadion kiselejtezett üléseiből. Egy támogató segítségével tető is került a nézők fölé, majd felújították a kispadokat, a labdafogó hálókat, a pálya mellé szociális helyiségeket építettek. A csapat pedig hasított: az első évben negyedikek, utána hatodikak lettek, most pedig a középmezőnyben állnak úgy, hogy három és fél éven keresztül egyszer sem szenvedtek vereséget idehaza. Aztán beneveztek az idei Slovnaft-kupára.

Már a sorsolásnál mindenki tisztában volt a Ragyolc, Lovca, Diviaky és Ipolynyék területi kvartettből, hogy a győztes a nyolcszoros szlovák bajnok pozsonyi Slovant láthatja vendégül. A nyékieknek mindkét mérkőzésüket idegenben kellett játszaniuk, de nem hibáztak az aranylábú fiúk: a Ragyolcot nagy csatában kettő egyre, a Lovcát pedig imponáló játékkal három nullára győzték le. Így aztán a falu történetében először játszhattak tétmeccsen egy első ligás csapattal. És mindjárt a Slovannal, amely a sportsikerek mellett a szlovák nacionalizmus és sovinizus emblematikus együttese is – gondoljunk csak a dunaszerdahelyi DAC és a pozsonyi Slovan összecsapásaira.

Érdemes pár szót ejteni a Nagykürtösi járásban lévő községről is, amely alig húsz kilométerre van Balassagyarmattól. A 2011-es népszámlálás adatai alapján a község 1880 lakójából 1577 magyar, és csak 259 szlovák. A nyelvhatáron járunk, a szomszéd település, Magasmajtény talán soha nem volt magyar többségű. Az írásban először 1156-ban említett falu egyébként országszerte híres boráról. Vályi Andrásnak a XVIII. század végén megjelent Magyarországnak leírása című munkájából megtudhatjuk, hogy a nyéki borokra már akkor sem csak a szűk régióban volt kereslet. „Erdeik szépek, boruk jó és sok van, boraikat a Bánya Városokban, gabonájokat pedig B. Gyarmaton szokták el árúlni” – írja Vályi az akkor még különálló Alsó- és Felsőnyékről. A vulkanikus eredetű magaslatokon ma is 150 hektár területen termesztenek szőlőt, levét pedig a több mint ötszáz pincében tárolják. Évente megszervezik a pincefesztivált, amelynek soros eseménye éppen szombaton zajlott nagy sikerrel. Tudósítások szerint igazi fiesztahangulat uralkodott a településen.

A fieszta kedden is folytatódott: ezerötszáz jegyet adtak el elővételben a mérkőzésre, és amikor egy órával a kezdő sípszó előtt megérkeztünk, már dugig telt a falu autókkal. A pályán éppen ejtőernyősök landoltak, a kezdőkörben labdazsonglőrök szórakoztatták a közönséget, akiktől a beléptetés során a biztonságiak elszedték a magyar zászlókat, mert a dunaszerdahelyi DAC-szurkolókra szabott zászlótörvény értelmében a magyar trikolórt nem szabad bevinni klubszintű sporteseményekre.

Bár valóban nagy volt a tömeg, a hatóságok erőt demonstráló felvonulása túlzásnak tűnt: minden sarokban állt egy rendőrautó, kijöttek a tűzoltók, és meglepően sok civil ruhás füléből lógott ki drót.

A közönség bizakodott: Ipolynyék a hét végi bajnoki fordulóban kettő nullára nyert Zólyomkovácsi ellen, miközben a Slovan három nullára kikapott Zsolnán – a két csapat közötti sokosztályos különbségről most ne essék szó. A helyiek láthatóan nagyon készültek: az öteurós jegy mellé a Kapufa magazin fénymásolt különszáma járt (szigorúan két nyelven közölve az információkat), és a sajtó a kezdés előtt megkapta az összeállításokat is. Ebből kiderült, a nyékieknél három magyarországi is szerepet kap (ők Vác környékéről járnak át focizni), míg a fővárosi együttes három (felvidéki) magyarja közül csak egy lép pályára. A huszonkét esztendős Hudák Dávid valóban megjelent a gyepen, míg a másik sztár, a szlovák válogatott Saláta Kornél civilben, a pálya széléről nézte végig a mérkőzést. A magyar nemzeti tizenegyben is több gólt jegyző Priskin Tamást viszont el sem hozták Ipolynyékre, rendkívüli csalódást okozva a nézőknek.

Ahogy útjára indult a labda, a mellettem álló idősebb úr odafordult társához, és azt mondta: a második félidőben győzünk. Barátja nem bonyolódott bele a nehezen értelmezhető mondat elemzésébe, foghegyről válaszolt: át sem mennek fiaink a felezővonalon. Őt igazolta, hogy a csikócsapattal felálló Slovan már a második percben gólt szerzett, majd a hatodikban végképp eldőlt a mérkőzés: a hazai kapus, Geregai rossz ütemben vetődött ki a kapura törő csatár elé, így a bíró előbb a tizenegyespontra mutatott, majd piros lapot adott neki. A pótkapus nem készült élete lehetőségére, hosszú percekbe tellett, mire nyakláncát le tudták hámozni róla pályára lépése előtt. A Slovan csatára persze bevágta a büntetőt, így a tizedik percben már 0:2 állt az eredményjelzőn.

A nézőtéren egyébként nagy derültséget keltett, hogy a piros lap felmutatásakor egy borízű hang bekiáltotta: ennyi előny kell is a Slovannak! A kiállítás megpecsételte az amúgy is egyoldalú mérkőzés sorsát. A meccs végén még a vendégcsapat játékosa, Saláta Kornél is elismerte, hogy az erőviszonyok ismeretében túlzottan szigorú volt a bíró, elég lett volna sárga lappal figyelmeztetni a kapust. A tíz emberrel nyolcvan percen át hősiesen védekező helyiek dolgát nehezítette, hogy a fővárosi együttes valamennyi játékosa bizonyítani akarta az edzőnek, hogy helye van a csapatban, így az utolsó másodpercig hajtott. A huszonnegyedik percben esett a harmadik, a hoszonhatodikban a negyedik gól, félidőben már hat nullát mutatott az eredményjelző, és nem a hazaiak javára. Azon ritka pillanatokban, amikor a nyékiek eljutottak az ellenfél tizenhatosának a környékére, a közönség hatalmas üdvrivalgással ünnepelt, és még a becsempészett magyar zászlók is előkerültek. A cserekapus egyébként meglepően jól védett, bravúrt bravúrra halmozott, a közönség tapsától kísérve.

Félidőben a polgármester tombolát sorsolt, nem kis nyereményekkel: okostelefont, prágai hétvégét, a Slovan játékosai által aláírt mezt és egyebeket. Mivel mi is jegyet váltottunk, és a belépő egyben tombolaszelvény is volt, végigizgultuk a szünetet, ám nem sikerült hazahoznunk a település legnagyobb munkaadója, a zöldségfeldolgozó fagyasztott termékeit.

A második félidőben már nem potyogtak úgy a gólok, az utolsó tíz percbe nulla nyolccal fordultak a csapatok. Felébredtek az ultrák is, folyamatosan zúgott a „Csak az Ipoly, csak az Ipoly, Nyék, Nyék, Nyék!” rigmus, s az utolsó percekre meghirdették a grundról ismert szabályt: az utolsó gólt szerző győz! Ám a becsületgól nem jött össze a hazaiaknak, s a Slovan sem szerzett újabbat. A mérkőzés végét jelző sípszó után a nyéki aranylábúak kivonultak a kemény mag csoportjához, megköszönve a biztatást, akik sörösüvegek benyújtásával honorálták a játékosoknak ezt a gesztust.

– Pedig annyira bíztam benne, hogy legalább egy gólt rúgni fogunk – mondja a mellettem álló öregúr, és hazaindul. Az öltöző előtt álló Slovan-buszt négy rendőrautó és tucatnyi, talpig felfegyverzett kommandós védi, de nincs mitől, mindenki békésen ballag hazafelé. A nyéki csapat kikapott ugyan, de egy életen át van mire emlékeznie.