Kitelepített műegyetemisták

Kevesen tudják, hogy Budapest ostroma előtt a Műegyetem hallgatóit kitelepítették Németországba.

Az egyetemisták Németországban a háborús eseményekkel járó viszontagságos kalandokat éltek át, hazatérésük tragikus veszteségekkel járt.

A nyilas kormányzat a náci Németországgal 1944 novemberében megállapodott egyes egyetemek harmad- és negyedéves hallgatóinak Németországba történő kitelepítéséről.

A Breslauba kitelepítettek német nyelvű igazolványa

Forrás: Varga József

A kormány Csilléry Andrást bízta meg kormánybiztosi hatáskörrel a kitelepítéssel kapcsolatos feladatok irányításával, és a külföldi rövidített tanfolyamon közreműködő egyetemi tanárok és a tanszemélyzet (adjunktusok és tanársegédek) kijelölésével. A fogorvosi végzettséggel rendelkező Csilléry 1944-ben a Debreceni Tudományegyetem Stomatológiai Klinikájának igazgatója volt, egyben az akkori politikai rendszer elkötelezett híve. A Műegyetem aulájában 1944. december elején, hangosbemondón hallatszott Csilléry szózata: „Kiviszlek benneteket Németországba, apátok helyett apátok leszek, és a viszály elmúltával visszatérünk újjáépíteni Magyarországot.”

A két évfolyam hallgatói SAS behívóval vonultak be az erre a célra felállított egyetemi zászlóaljba. A vonatkozó rendelet értelmében: „ a rövidített tanfolyam helyéül az Egyetem székhelyétől eltérő más várost, szükség esetén az ország területén kívül fekvő helyet is meg lehet jelölni.”

A mérnök- (mai elnevezés szerint építőmérnök) és építészmérnök-hallgatók vonata 1944. december 8-án indult a sziléziai Breslauba (a mai lengyel Wroclawba). Ezen az első vonaton utazott 415 mérnök és 133 építészmérnök hallgató. A mérnökhallgatókkal tartott Álgyay-Huber Pál, a hídépítéstan-, Szily József, a vízépítéstan-, Nemesdy József, a vasútépítéstan tanszék egyetemi tanára, továbbá Kürthy Vilmos egyetemi adjunktus és Ámon Antal tanársegéd a geodézia tanszék oktatói, további nyolc adjunktus és tanársegéd. Az építészekkel tartott Korompay György és Lux Géza egyetemi tanárok, valamint a kiválasztott asszisztensek. A vonat indulásakor Vecsés és Soroksár irányából már ágyúzás hallatszott. Falvay Károly harmadéves mérnökhallgató az indulás után jegyezte fel naplójába: „Úgy éreztük a bizonytalanságot, a háború borzalmait hagytuk otthon ” Ekkor még nem tudhatták, mi vár rájuk Németországban. A vonat éjfél körül hagyta el a magyar határt, ekkor elénekelték a Himnuszt, amit néhány perc halálos csend követett. Háromnapi utazás után december 11-én érkeztek Breslauba.

A második vonatnak december 10-én kellett volna indulni a Keleti pályaudvarról. Ez nem történt meg, állítólag a magyar vasutasok mindent megtettek, hogy az egyetemisták itthon maradjanak. A néhány napos várakozás alatt többen házasságot kötöttek, hogy a feleségüket is magukkal tudják vinni. A kiutazást nem sikerült megakadályozni, a második vonat 1300 utasával – elsősorban gépész- és vegyészmérnök-hallgatókkal, valamint kíséretükkel – december 14-én elindult. A vonat útja viszontagságos volt, Bicskétől délre páncélos csata dúlt a szovjetek itt akarták bezárni a Főváros ostromgyűrűjét. December 18-án érték el Bécset, ahol éppen légitámadás volt, végül 8 napi utazás után december 22-én érkeztek Breslauba.

Karácsony Breslauban

Forrás: Varga József

A harmadik vonat január 5-én indult Szombathelyről, és 10-én érkezett meg Breslauba. Ezen főleg pécsi orvostanhallgatók voltak, valamint az első két vonatról lemaradt műegyetemisták.

A kitelepítésben részt vett összesen 1216 műegyetemi hallgató, valamint 628 orvostan-, állatorvostan- és gyógyszerészhallgató. A kitelepült családtagok és hozzátartozók számáról nincsenek pontos adatok, becslések szerint a tanárok, asszisztensek, hallgatók, családtagok együttes létszáma 2000-2500 között lehetett.
A magyar egyetemisták elhelyezése a 600 ezer lakosú Breslau kollégiumaiban a hatóságnak komoly gondot jelentett, ezért a katonai vezetés úgy döntött, hogy a gépész- és vegyészmérnök-hallgatókat egyheti tartózkodás után átirányítják Drezdába. Az utazás zárt tehervagonokban történt. A normális körülmények között ötórás út negyven órát tartott, a marhavagonokban sem fűtés, sem WC nem volt.

A kitelepített egyetemisták kettős felügyelet – katonai és polgári – alatt álltak. A katonai irányítás felelt a szervezettségért, a polgári a rövidített egyetemi tanulmányokért. A mérnök- és építészmérnök-hallgatók katonai parancsnoka Szily József professzor volt, aki tartalékos honvédtisztként végig egyenruhát viselt. A polgári parancsnok Álgyay H. Pál professzor volt. A Wehrmacht összekötő tisztje Pfaul tartalékos százados volt, civilben egy osztrák származású gyáros, aki mindent megtett a magyar egyetemisták életének megmentéséért. Pfaul százados Breslauban várta az első vonatot és az egyetemistákkal maradt németországi tartózkodásuk során 1945. április 18-ig. Az egyetemisták érdekében többször szembeszállt Wehrmacht- és SS-tisztekkel is, így mindenképpen neki is köszönhető, hogy az egyetemisták nem kerültek sem frontszolgálatra, sem szovjet fogságba.

Breslaunak magyar történelmi szerepe is volt, Mátyás király 1474-ben elfoglalta, ezt követően Boroszló néven Mátyás haláláig Magyarországhoz tartozott.

1945. január 12-én az első ukrán front általános támadást indított az egész lengyelországi frontszakaszon. A breslaui helyi rádió január 20-án utcai hangszórókon át közölte, hogy a szovjetek Varsónál áttörték a frontot és Breslau felé tartanak. Tudósított továbbá arról is, hogy a magyar egyetemisták is részt vesznek a város hős védelmében. A Berlinben székelő németországi magyar csapatok parancsnoksága végül engedélyezte, hogy az egyetemisták elhagyják Breslaut. Ezt követte Pfaul százados merész és a hallgatóság szerint kockázatos vállalkozása, megszervezte ugyanis az egyetemisták Breslauból való kimenekítését. Január 22-ére tűzték ki az indulást, egyben Halle városát jelölték ki úti célul.

A hallgatók tömegsírja Halsauban, 1945. június

Forrás: Varga József

A tanárok és a családos hallgatók vonattal indultak. A hallgatóknak gyalogmenetben kellett elindulni, a személy- és tehervagonok igénybevételére ugyanis a hadi szállításnak volt elsőbbsége. Az oktatók közül egyedül Szily professzor mint katonai vezető és Pfaul százados mint német összekötő tiszt tartott a hallgatókkal. Hat nap alatt 145 kilométert gyalogoltak 10 fokos hidegben és ismétlődő havazásban. Csomagjaikat összetákolt szánkókon húzták maguk után, minden szánkót két hallgató húzott. A közlekedési utak tele voltak a front elől menekülő civil családokkal. Az első nap csak 16 km-t tudtak megtenni. A német szervezettség ekkor kezdett működni, minden helységben hatalmas üstökkel főzték a teát és a pótkávét. Második nap a Breslautól 42 kilométerre fekvő Mazerwitz (lengyelül Mazurewice) települést érték el, ahol egy elhagyott téglagyárban töltötték az éjszakát. A következő napokban a menetelés felgyorsult, átlagosan napi 30 kilométert haladtak. Az igyekezetre szükség volt, az oroszok elérték az Oderát, és az ágyúzás is egyre közelebbről hallatszott. A harmadik napon Lübenbe (ma Lubin) értek. A negyedik nap átmentek Katzenau városkán, ahol a magukkal hozott fagyos konzervekből ebédeltek egy helyi fűtött kávéházban.

Január 28-án, 6 napi gyaloglás után megérkeztek Drezda-Újváros (Dresden-Neustadt) vasútállomásra, ahonnan vonattal utaztak tovább Halléba.

Január 29–30-án érkeztek az egyetemisták Halléba. A mérnök- és építészhallgatókat az akkor már laktanyaként működő tűzszerésziskolában helyezték el, a tanárokat, a családos hallgatókat, valamint az orvostanhallgatókat a városközpontban fekvő Frank Alapítványban (Frankische Stiftung). Ez az alapítvány egy tíz épületből álló épületkomplexum volt, békeidőben árvaház és iskola működött benne.

A magyar egyetemisták és tanáraik szálláshelyükön kaptak ellátást, ami az idő függvényében – valószínűleg a háborús események következtében – fokozatosan romlott. Breslauban még 4000 kalória volt a napi adag, ez Halléban márciusra 2000 kalóriára csökkent. Falvay Károly mérnökhallgató meg is jegyezte naplójában: „Halle azért marad a hallgatóságnak emlékezetes, mert mindenki, mindenhol, minden időben éhes.”

Az éhség vitte rá a hallgatókat az ebédjegy-hamisítására is. A jól rajzoló építészhallgatóknak ez nem jelentett problémát, csak tusra és színes ceruzára volt szükségük. Nemsokára már napi 20-30 adaggal több fogyott, mint a hallgatóság létszáma. A németek a magyar vezetéstől azt követelték, hogy kerítsék elő a jegyhamisítókat. Az egész tábort kiállították a laktanya gyakorlóterére, azzal fenyegetve az egyetemistákat, hogy „itt döglötök meg mindaddig, amíg a bűnösök nem jelentkeznek”.

Végül két hallgató jelentkezett. Mivel 1945-ben a háborús Németországban halálbüntetés járt a közellátási szabályok megsértéséért, így a letartóztatott hallgatók várták a kivégzőosztagot. Bár a fogda őrei német katonák voltak, a magyar katonai parancsnok ragaszkodott ahhoz, hogy a két hallgatót magyar hadbíróság elé állítsák. Végül néhány nap múlva sikerült kihozni őket a börtönből.

Az 1945. február 9-i vasútépítéstan-előadáson Nemesdy József professzor vázolta a hallgatók helyzetét és a várható fejleményeket. A magyar polgári és katonai vezetés tárgyalt a német külügyminisztérium megbízottjával, aki közölte, hogy hamarosan be kell fejezni a tanulmányokat, az oroszok ugyanis előretörtek, mindenütt rengeteg a polgári menekült, nincs idejük a hallgatókkal foglalkozni. A negyedévesek és a szigorlók befejezhetik tanulmányaikat, a harmadéveseknek érvényesítik a félévüket. Ezt követően valószínűleg Bajorországba mehetnek nyolcheti katonai kiképzésre, magyar tisztek vezetése alatt. Majd a hadi helyzettől függően vagy frontszolgálatra kerülnek, vagy folytathatják tanulmányaikat.

Halléban az első komolyabb légitámadást február 27-én kapták. Déli 12 órakor éppen túl voltak az ebéden, amikor megszólaltak a légvédelmi szirénák. Rohanás a főépület pincéjében lévő óvóhelyre. Rövid idő múlva megszűnt a villanyvilágítás. Néhány pillanattal később hatalmas robbanások mellettük, felettük, illetve szinte minden irányból. Az óvóhely lengőablaka bevágódott, rajta keresztül törmelék, por, üvegcserepek potyogtak az óvóhelyen tartózkodó hallgatókra. Egyesek a pad alá, illetve a falhoz közeli helyekre igyekeztek. Néhány percig nem láttak semmit, zsebkendőt szorítottak a szájuk elé, de hamarosan megállapították, hogy mindnyájan életben maradtak.

Az óvóhely vasbeton födémje a rázúduló tehertől behajlott, de szerencsére nem szakadt be. Feltehető, hogy a bombatámadás egyik célpontja a laktanyaként működő tűzszerésziskola volt, ennek legfelső emeletén volt a hallgatóság szállása. A laktanya területére 70 darab 250 kilós bombát dobtak, ebből három bomba robbant a hallgatóság szálláshelyén.. Akik a lebombázott helyiségekben laktak, napokig keresték a romok alatt holmijukat. Kerékgyártó Lehel negyedéves mérnökhallgató jegyezte fel naplójába: „Semmim sem maradt meg, csak az életem.” Két nap múlva az előadások céljára használt megsérült terem falát benyomta a szélvihar. Az első támadás után a hallgatók többsége csomagjait összerakta, és minden légiriadónál azzal vonult az óvóhelyre. A bombázások egyre gyakoribbá váltak. Légiriadók alkalmával elsősorban az étkezésért aggódtak. Általában dél körül szólaltak meg a szirénák, amely az ebédeltetés bizonytalan ideig tartó halasztását eredményezte. Többen lázadoztak, és egyre hangosabban követelték, hogy hagyják el Hallét. Egyelőre azonban maradni kellett.

Február 28-án a tűzszerésziskolában lakó egyetemistákat meglátogatta Csilléry András kormánybiztos. A látogatás célja annak megakadályozása volt, hogy az egyetemisták elhagyják Hallét. Megállapította, hogy a lebombázott épületekben is lehet lakni és tanulni. A tanároknak is megtiltotta a szervezkedést. A hallgatóság memorandumot adott át Csillérynek, ebben emlékeztették arra, hogy a Műegyetem aulájában azt ígérte, hogy apjuk helyett apjuk lesz. Csilléry dühöngött és letartóztatással fenyegetőzött, majd csalódottan távozott.

Halle belső kerületeit, különösen a pályaudvar környékét, március 31-én szőnyegbombázás érte. A tanárok és az orvostanhallgatók szállásául szolgáló Frank Alapítvány épületeire 50 bomba hullott. Az ott lakó magyaroknak szerencséjük volt, azelőtt az épület előtt ért véget a bombaszőnyeg, amelyben laktak. Ekkor már mind a nyugati, mind a keleti front harcai 100 kilométeren belül voltak. Az április 4-i és 5-i bombatámadást is szerencsésen átvészelték.

Az építészhallgatók polgári vezetője, Korompay György professzor Berlinbe utazott, hogy a németországi magyar csapatok parancsnokával megbeszélje a további teendőket. Azzal a paranccsal érkezett vissza Halléba, hogy a hallgatók útjai elválnak. A mérnökhallgatók Álgyay professzor vezetésével a bajorországi Regensburgba utaznak, az utasítás szerint ott kellett volna katonai szolgálatra bevonulniuk 2. Magyar Utásztisztképző Csoportba. Az építészhallgatók Korompay professzor vezetésével Dániába utaznak, és Verdében csatlakoznak az ott állomásozó magyar utászkülönítményhez. Az orvostanhallgatókat német hadikórházakba vezényelték, az orvosprofesszoroknak választási lehetőségük volt, hogy maradnak Halléban vagy csatlakoznak a Bajorországba induló csoporthoz. A német összekötő tiszt, Pfaul százados is a bajorországi csoporttal tartott.

Az indulás előtt diplomaosztó ünnepséget tartottak a hallei vasúti pályaudvaron. Azok a hallgatók kaptak diplomát, akik befejezték tanulmányaikat vagy a három végszigorlati tárgyból legalább kettőt sikeresen abszolváltak. Nemesdy professzor mint dékán adta át a diplomákat, és az ebben részesülőket „mérnökké fogadom” kézfogással mérnökké avatta. A jelenlévő mintegy hatszáz hallgató közül hatvanan mérnöki és húszan építészmérnöki diplomát kaptak.

A hallei vasutasokat a mérnökhallgatók 1200 cigarettával győzték meg, hogy a délre tartó szerelvény mozdonyt is kapjon. Április 7-én délelőtt indultak, velük tartott néhány építészhallgató és mintegy húsz orvostanhallgató.

Április 11-én vonatukat egy szörnyű mélyrepülő-támadás érte. A Raum Frigyesék vagonjában ülők kilenc vadászgépet láttak. A vonatra akkor támadtak, amikor kiért egy erdővel szegélyezett mély bevágásból. A vonaton utazóknak eszébe sem jutott, hogy az amerikai repülők megtámadhatják a vonatot.
Az első gép légiaknával kilőtte a mozdonyt és repeszbombákat dobott a vonatra. A sebesült mozdonyvezető kiengedte a gőzt, nehogy a mozdony felrobbanjon. Ámon Antal tanársegéd felesége a következőképpen emlékezett a támadásra. A vonat hirtelen megállt, a csomagok az utasok fejére potyogtak. Hatan ültek a mozdony utáni kocsi első fülkéjében. Közvetlen felettük robbant a repeszbomba, amely három személyt azonnal megölt és egyet súlyosan megsebesített. Az első pillanatban férje felkiáltott, hogy Marika – Ámon tanársegéd húga – meghalt. Az életben maradtak azonnal kiugrottak a kocsiból. A közelben volt egy bakterház, annak pincéjében húzódtak meg. A támadás körülbelül 20 percig tartott. A vonatból kiugráló és a közeli erdő felé futó egyetemistákra a repülők úgy lőttek, mintha nyulakra vadásznának. Ámon Antal bal kezére sérült meg, középső ujjáról hiányzott az ujj vége.

Többek visszaemlékezése szerint az erdő mintegy 100 méter távolságra volt a vonattól. A vonat utasainak döntő többsége az erdő felé futva menekült. Egy repeszbomba futás közben érte Szily professzort, valósággal széttépte, csak az egyik birgerli csizmájáról tudták azonosítani. Ugyanennek a bombának repeszei találták el Álgyay professzor szigorló orvos fiát, aki apja karjaiban hallt meg. Kürthy Vilmos adjunktus egy repesztől a fél szemét vesztette el. Stricker Ervin mérnökhallgatónak a füle fölött egy repesz átütötte a fejét.

Wroclaw, egykor Breslau

Forrás: Varga József

Az egész kitelepítés alatt a mélyrepülő-támadásban vesztette életét a legtöbb tanár és egyetemista. A támadás következtében 23-an a helyszínen, 13-an az aschi kórházban haltak meg, a sebesültek száma 63 volt. A kórház egy kisebb hadikórházként működött, és a kórház személyzete emberileg mindent megtett a sebesültek megmentéséért. A kórházban a háború utolsó napjaiban nem volt fájdalomcsillapító és csak papírkötszerrel tudták a sebeket bekötni.

A támadás befejezése után Aschból mentőautók érkeztek. A sebesültek száma több volt, mint ahány szabad ággyal a kórház rendelkezett, így sokan a kórház folyosójára hordágyakra kerültek. Másnap a közeli Hotel Löwben kisegítő kórházat rendeztek be.

A támadásban meghalt Szily professzor, Nemesdy és Lux professzorok a kórházban haltak meg. Az áldozatok között volt három tanársegéd, tizennyolc mérnökhallgató, két szigorló építészhallgató, hét szigorló orvostanhallgató és három családtag. Álgyay professzor később öngyilkos lett, nem tudta feldolgozni fia elvesztését. Tömegsírba temettek huszonhárom áldozatot, három önálló sírba került Szily József professzor, ifj. Álgyay Pál szigorló orvos és Ámon Marika családtag. A Műegyetem szenátusa 1995-ben a tömegsír fölé elhelyezett magyar és cseh nyelvű emléktáblával örökítette meg a tragédiát és fejezte ki kegyeletét a hősi halottaknak. Az emléktáblán olvasható: „Nagy részvéttel emlékezünk meg a magyar egyetemistákról, akik az 1945. április 11-i mélyrepülő-támadás alkalmából a közelben vesztették el életüket, és itt vannak eltemetve.”

Azok a hallgatók, akik sértetlenül vészelték át a mélyrepülő-támadást, tovább indultak vonattal Hasslauból Karlsbad irányába. Pfaul századosnak sikerült az állomás katonai parancsnokságán egy fél marhát és ötszáz kenyeret szerezni, így ellátásuk egyelőre biztosítottnak látszott. Pfaul százados nem akarta, hogy a háború vége a Cseh-Morva Protektorátus területén érje, ezért közölte, hogy csak a határig tart velük. Végül április 18-án elbúcsúzott az egyetemistáktól abban a reményben, hogy sikerül Ausztriába hazatérnie. A társaság létszáma egyre fogyott, az életben maradt tanszemélyzet közül már csak egy tanársegéd tartott velük. Az állandó légitámadások miatt nem lehetett tovább utazni. A katonai parancsnokságon kaptak egy közös Fahrscheint (menetlevelet), és egyben azt javasolták nekik, hogy alakítsanak húszfős csoportokat, és próbálják meg elérni Regensburgot. A csoportoknak nem volt hivatalos vezetője, végül úgy döntöttek, hogy nem déli irányba mennek, hanem Prága irányába indulnak, menetközben elérték Karlsbadot (a jelenlegi Karlovy Varyt).

A vonatközlekedés szünetelt, így gyalog folytatták az utat, végül április 28-án találkoztak a bevonuló amerikai katonákkal. Az amerikaiakkal való kapcsolat kedvezően alakult, ugyanis a helyi hadi konyhát egy lengyel származású szakács vezette, tőle kaptak húskonzervet, rizst, valódi kávét és csokoládét. A helyi polgármestertől kaptak egy cseh nyelvű közös igazolványt, ezzel a húszfős csapat vonattal elindulhatott Magyarország irányába. Pilsenen és Prágán keresztül egyre nehezebb körülmények között június 4-én elérték Pozsonyt. Onnan egy román katonavonattal utaztak tovább. A galántai vasútállomáson egy magyarul beszélő szlovák katona ellenőrizte csomagjaikat, „ez már úgysem kell magának” megjegyzéssel könnyített csomagjaikon. Érsekújvárról egy magyar vonat indult Vác–Budapest irányába, június 5-én az esti órákban érkeztek meg a Nyugati pályaudvarra. Napokkal később derült ki, hogy a csoport mind a húsz tagja épségben hazaért.

Ez a cikk nem jelent meg nyomtatásban, csak az MNO-n, a Hétvégi Magazin online oldalán.