Lagzi Lajcsi: fújhatja

Múlt héten előzetes letartóztatásba került Galambos Lajos. Lagzi Lajcsi bukástörténetének nyomában.

Soroksáron a Krúdy-novellákba illő kapualjakat sok helyütt rondítják el graffitik, és az utcákon már rég nem a kerthelyiségekből kiszűrődő sramli szól. Hanem Lupo, az újpesti gengszterrapper, okostelefonról kihangosítva. Vagy autókból dübörgő techno. A Duna-part sem hangos a hollári-hollári-hótól, mivel nincsenek már csárdák, ahol egyenmellényes rezesbandák muzsikálnának a gőzölgő csülkök és a párás falú söröskorsók felett.

A Laji csárda udvarában térdig ér a gaz. Fél éve bezárt a Zöld Béka is: a kompos olyan hangsúllyal mondja mindezt, mintha az egész sramli műfajról mondana ítéletet. Pedig a nyolcvanas évek végén, amikor Fenyő Miklós megőrjítette az országot a repedő csőnacival, népköztársaságunk punkjai már évek óta feltűrték a farmerjük szárát, innen indult országhódító útjára egy pirospozsgás sváb legény.

Első lemezén, a Grüsse von Schorokschar borítóján már-már skanzeni az idill. Galambos Lajos és bandája, a Sváb-parti zenekar piros mellényben, térdig érő bőrnadrágban, azaz Lederhosenben áll egy tornácos parasztház előtt.

Ám senki sem lehet próféta a saját hazájában: Lagzi Lajcsi sem volt az Soroksáron. Nem játszott sem a Zöld Békában, sem a Lajiban, sem a – még létező – Sramli csárdában. Utóbbiban Gál Lászlóné üzletvezető pöttyös kötényben köszönt minket. Világosan emlékszik, hogy Lajcsi testvére, István ugyan többször is fellépett náluk, de a trombitás báty már nem. Hamar elköltözött a kerületből, ad prózai magyarázatot. (Valóban, Lajcsinak a Pasaréten volt lakása – a szerk.)

Vecsés mellett a Csepel-sziget sváb fele, Dunaharaszti, Szigetújfalu, Szigetszentmárton volt Lajcsiék számára a hazai pálya. Esküvőkön, csárdákban játszottak. Délután öttől akár hajnali kettőig is elmuzsikáltak, ha kérte a szigetszentmártoni közönség. Trabanttal jártak ki Soroksárról, leszámítva a klarinétosukat, Kiss Attilát, aki a helyi csárda konyhájáról ugrott be zenélni esténként. Ezek voltak a tanulóévek, mondja Kiss. Vagy ahogy talán ismerősebb, Csocsesz, a jódlis. Gyerekkora óta ismerte Galambos Istvánt, Lajcsi öccsét, általa került a zenekarba.

– Sokszor rettenetes körülmények között játszottunk – idézi fel a régi időket, de gyorsan hozzáteszi, hogy sikereik és a megszerzett rutin mindenért kárpótolja. Játszottak fűtés nélküli művelődési házban, az ablakokat a négyszáz fős közönség lehelte be. Aztán volt, hogy a vécében kellett felvenniük a sváb népviseletet, mert ebben is próbáltak eltérni a többi hazai zenekartól. Mindent úgy csináltak, ahogy az osztrákoktól és a németektől látták.
– Lajos maximalista volt, úgyhogy nálunk nem az volt a menő, hogy ki ivott többet, hanem hogy ki gyakorolt többet a hangszerén.

Volt is egy különös szokása a zenekarvezetőnek: egy visszaemlékező azt mesélte nekünk, hogy Lajcsi volt az általa ismert egyetlen vendéglátós zenész, aki a gázsi mellett nekik szánt italt nem pohárban kérte, hanem zárt üvegekben. Az így felszolgált borhoz egész este hozzá sem nyúlt, hanem visszavitte a pultba, és elkérte az árát. Ki is került a zenekarból, aki gyakran a pohár fenekére nézett, mert a részeg zenész nem tud nyolc-tíz órákat egyben lejátszani.

Egy szigetcsépi forrásunknak például a lagziján játszottak Lajcsiék. Egy parányi Fiat 850-essel érkeztek a művelődési házba, hangszereik a csomagtartó tetejére kötve. A zenekar felkapott volt már akkor – a nyolcvanas évek elején járunk –, négyezer forint volt a gázsijuk. Csocsesz számítása szerint egy este kerestek annyit, mint akkor más egy hét alatt. A tekintélyes bérért cserébe viszont tényleg szünet nélkül játszottak. A négy tagból mindig csak egy pihent, addig a trió szolgáltatta tovább a talpalávalót.

A publikum imádta ezt a mentalitást, és rájuk Lajcsi különösen figyelt. Például ha gyerekek ugráltak a nemritkán olajos, piszkos pódium körül, azonnal rákezdett a Surranó kis árnyakra. A Vuk főcímzenéje után persze jöttek megint a sramlik és a polkák. Vagy épp a Kék Duna keringő: Csocsesz elmondása szerint ezt a dalt maga Lajcsi hangszerelte a csapat számára.

A jódlis ennek kapcsán le is szögezi, Lajcsi sosem tekintette hakninak a fellépéseket. Folyamatosan az előrelépés lehetőségét kereste, ezért sem horgonyzott le egy soroksári étteremben a Sváb-parti zenekar és vette fel a repertoárra a lakodalmas nótákat a sváb dalok mellé. Így aztán hívták őket mindenhova, nem csak a Duna menti svábok lakta falvakba. A sok koncertnek meg is lett a hátulütője: a muzsikusok nemegyszer aludtak az autóban fellépésekről hazafelé tartva. Sokszor ugyanis úgy elfáradtak, hogy hiába alkalmazták azt a trükköt, mint a színpadon – felváltva ültek a volán mögé –, egyszerűen meg kellett állniuk pihenni az út szélén.

Végigfújni egy éjszakát egyébként nem kis teljesítmény. Elzsibbad az ember szája, belső szervei, különösen a rekeszizmai pedig rettenetesen tudnak fájni egy ilyen megterhelő este után. Jakab Gedeon, a Galambos János Zeneiskola igazgatója szerint ilyen érzés lehet, amikor kibelezik az embert. A direktorral a soroksári intézményben ülünk le, irodája ajtajában ott áll a tubája. Mielőtt helyet foglalna, fénymásolt interjút és egy brosúrát nyújt át. A kerületi lapban ott a mulatóskirály, kacsintva fújja hangszerét.

A cikkben többek között arról beszél, hogy próbálta kerülni a botrányokat, és igyekezett tisztességgel kiszolgálni a közönséget.

Szerinte ez a sikerének a titka. A színes prospektus pedig a zeneiskola népszerűsítő kiadványa. A névadóról ugyanaz a fénykép került be, amely az aulában található emléktáblán is szerepel. Galambos (eredeti nevén Grósz) Lajos tekintélyt parancsoló, komoly arccal, sötét zakóban, fekete keretes szemüvegben.
Jakab Gedeon nagy tisztelettel beszél róla. Amikor arról mesél, hogy ő gyerekként csak leste Lajcsi nagypapáját, önkéntelenül felnéz, ahogy a nézőtérről szokás a színpadra. A direktor Lajcsi édesapjával már együtt zenélt fiatalkorában, vagány fiát pedig már a régi sváb bálokban ismerte meg. Később pedig az iskola kapcsán találkoztak viszonylag sűrűn.

Lajcsi rendszeresen adományozott vadonatúj hangszereket a növendékeknek, mert erre más forrásból nem futotta volna. Ahogy Maurice André gázsijába is beszállt Lajcsi – úgyhogy a XX. század talán legnagyobb trombitása itt adott koncertet a szomszéd teremben, a Zeneakadémiáról is kijöttek meghallgatni, bök a díszterem felé Jakab Gedeon.

Szerinte Lajcsit szakmai pótcselekvés, esetleg lelkiismeret-furdalás is motiválhatta. Biztos benne ugyanis, hogy a nagypapa, aki annak idején a híradó szignálját fújta, nem örült annak, hogy unokája azt harsogja teli tüdőből: van nekem egy csíkos gatyám.

Az igazgatónak abból az időszakból is vannak emlékei Lajcsiról, amikor a Sugár előtt adott utcakoncerteket. A trombitás bandájának egyik tagja a katonazenekarban, Jakab Gedeon akkori együttesében is játszott. Ezzel nem is lett volna baj, csakhogy az Örs vezér térre elvitte a katonazenekar mikrofonállványát is, úgyhogy Jakab
Gedeonnak előadás közben kellett elhúznia előlük. Persze ekkor már leginkább a lagzik slágereit játszották, a másolt kazettákra is ezek kerültek fel a legnagyobb arányban, mutatóban maradt csak néhány sváb klasszikus a boldog békeidőkből. Akkoriban még minden csárdának megvolt a maga fúvószenekara, ezek az együttesek pedig ügyeltek rá, hogy véletlenül se játsszanak gagyit, annak ugyanis azonnal híre ment volna, s a publikum bojkottálja a vendéglőt. Ma már üres vodkásüvegek és összegyűrt, energiaitalos dobozok fekszenek a békanyálas Duna-holtág mellett, pedig annak idején söröskorsók koccanásától és tányércsörömpöléstől volt hangos ez a környék.

Persze Lajcsi sztárrá válásával nem tűntek el a sörpadok és a csárdák, csak beköltöztek a tévéstúdióba. A Dáridó ugyanis ezt a világot próbálta némi késéssel megjeleníteni, ráadásul a producerré és kiadóvezetővé lett muzsikusnak kapóra jött, hogy a parabolaantennáknak köszönhetően a német adók a magyar nappalikba is beköltöztették a sramlit mint életérzést. A szintetizátoros népieskedés nálunk is kelendő lett, mellette megfért Pataky Attila vőfélyimitációja és a Princess felturbózott hegedülése is. Lajcsi aztán vissza is akarta vinni ezt a pajtapopot Soroksárra, a régi mozi helyére álmodta meg a stúdiót, az elképzelésből azonban nem lett semmi. A filmszínház helyén viszont ma sincs semmi.

Tatán, az Öreg-tóhoz és a Boglárka apartmanparkhoz vezető Fáklya utcában nagy a csend. Hamisítatlan utószezoni hangulat üli meg a nyaralóövezetet, ahol az építészetet két stílus uralja. Az üdülőtelepek képviselik a szocreál agóniát, míg a nyaralóvillákon az eredeti tőkefelhalmozás időszaka, a kilencvenes évek hagyták ott a névjegyüket a műmediterrán márványberakásokkal. Lajcsi ingatlanjai a tóhoz legközelebb eső utcában vannak.

A szomszédban, legalábbis a kiírás tanúsága szerint a Komárom-Esztergom Megyei Rendőr-főkapitányság prominensei szoktak üdülni. Úgyhogy feltehetően ők is jó párszor elolvashatták a feliratot a málló falu, egykori luxusingatlan kissé foghíjassá lett téglakerítésén: értékálló befektetés. Alatta öles betűk hirdetik: „Legalább 30 százalékos energiamegtakarítás érhető el a kiemelkedő hőszigetelésnek megfelelően.”

Ottjártunkkor azonban nem volt gáz az ingatlanokban. Egyenruhás rendőrök és az Égáz-Dégáz Földgázelosztó kék overallos munkásai járkáltak a parkoló Mercedesek, Audik, BMW-k meg a felszedett térkövek helyén ásott kis gödrök között. Nem nyilatkozik senki, és a lakók sem akarnak beszélni. Egy hölgy mond csak pár szót, ő a fodrászától jön. Elmondása szerint többször is találkozott itt Lajcsival, udvarias, jó kedélyű embernek írja le, de azért bosszankodik, hogy „ilyesmire kényszerült”. Még ő is, aki ennyit keres, teszi hozzá. Ránéz az ingatlanra, és megjegyzi, hogy kicsit lepukkant már. Idén nyáron vette észre, hogy nem foglalkoznak már itt semmivel.

Azelőtt mindig szép rend volt itt, mondja.

A Fáklya utcai lángosos bódénál, kőhajításnyira a Boglárka utcától viszont azt mondják, sose látták erre a közönség kiszolgálását hitvallásának tekintő Lajcsit. Messze van az tőlünk, mondja a pultos olyan hangsúllyal, mintha a vadkacsákkal teli tó partjára felhúzott lakópark már egy másik, elérhetetlen világban lenne.