Nekünk sem könnyű

Miként a betyár feje fölött a holló, úgy kering a miénk fölött a sajtóperek örökös veszélye.

Ha már Kulcsár Attilánál tartunk, mégsem írom meg a tervezett nagy anyagomat a kacifántos ember viselt dolgairól. Kinek hiányzik a sok hercehurca? (Pedig izgalmas a téma, már csak azért is, mert tizenkét éve megy a most újraindult húszmilliárdos per. Hét esztendeje már született ítélet, nyolc évet sóztak a rafinált brókerre, de aztán mindent elölről kezdtek. Sőt már a megismételt eljárás is öt éve tart. A százoldalas védőbeszéd nemrég hangzott el.)

Igaz, nem is nagyon érnék rá az ilyen nagylélegzetű munkákra, mert jó ideje magam is nyakig állok egy pörben, aminek még nem látom a végét. Ez is tanulságos történet Egyik riportom néhány mondatáért citált bíróságra az írásban érintett szereplő. „Negyvenes, kigyúrt, barna ember jön a kapuhoz. Már a napszemüvege fenyegetőn csillog, hát még amikor megtudja, hogy az újságtól vagyok. Érdemi beszélgetésre nincs komoly esély. Emelt hangon javasolja: takarodjak mielőbb, míg szépen mondja. De már nem mondja szépen: ordít.”

Mármost a fölperes avégett méltatlankodik, hogy ő nincs is kigyúrva, a napszemüvege a jelzett időben nem is csillogott, ordításról pedig szó sem lehetett, mindössze megemelte a hangját. Másfél éve zajlik a pör, váltakozó sikerrel. Elsőre engem marasztalt el a törvény (1. nincs kigyúrva a fölperes, sőt inkább ványadt, 2. nem tudom bizonyítani, hogy milyen előjellel csillogott a napszemüvege, 3. az ordításról nincs magnófelvételem), a fellebbezés után viszont nekem adott igazat a másodfok („a környezet bemutatása a riporteri szabadság része”). De még nincs vége a pörnek, a kigyúrt ember is fellebbezett

Az egészből csak azt akarom kihozni, nekünk sem könnyű.