Mert nem úgy van ám az, hogy a hírlapíró csak papírra vet mindenféle zajos történetet, beolvas iksznek meg ipszilonnak, oszt jó napot – felelnie is kell a leírtakért. Nagyon helyesen, teszem hozzá gyorsan, csatlakozva jó Deák Ferenchez, aki erről így nyilatkozott annak idején: „Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad!” Persze igyekszik is az ember megfelelni a hitelességnek, ahogyan csak tud, ám a pontatlanságokból, elírásokból fakadó bakikat nem mindig sikerül kikerülnie. Ám nem is ezekkel van baja a pervesztes újságírónak, inkább azokkal a tárgyalótermi csatákkal, amelyeket egy-egy nem tetsző mondat, cím, néha csak egy-két jelző miatt kell megvívnia a nyájas felperessel. Nehéz pálya a miénk – no de melyik nem az a maga szemszögéből?
A bankároké különösen nehéz. Néhány esztendeje valamelyik bankvezér erősen panaszkodott az egyik újságnak, mennyire problémás vidék az övék, mire több cikkben is harsányan kikacagták: aztán milyen veszélyei vannak az ő pályájuknak, sorolja csak szépen! Hacsak az nem, hogy rájuk borulhat a páncélszekrény. A tűzoltóké, azoké igen, akik az égő házból létrán hozzák le karjukban a nagymamát meg a kisgyermeket.
Ezen aztán hosszú polémia kezdődött, az olvasó jókat derülhetett, a pénzemberek viszont durcásan megsértődtek. Akadt bankár, aki ezután egyszerűen bojkottálta a sajtót, megveszekedett szót sem nyilatkozott az őt faggató kollégáknak. A dolog odáig ment, hogy még az akkor (hét-nyolc éve) eljárás alatt álló Kulcsár Attila exbróker is „megtiltotta”, hogy felvételeket tegyen közzé róla az egyik kereskedelmi tévécsatorna. Sőt a fél lábbal már a cellában ücsörgő gyanúsított haramia jogi lépéseket is kilátásba helyezett a médiummal szemben személyiségi jogainak korábbi megsértése miatt. Kidoboltatta, külön ügyvédi irodával vizsgáltatja meg a vele kapcsolatban megjelenő tudósítások és publicisztikák tartalmát. Emellett közleményben tiltotta meg, hogy engedélye nélkül fotót vagy filmfelvételt közöljön róla bármelyik sajtóorgánum. Ezen utólag el lehet nevetgélni, holott semmi túlzás nincs az iménti történetben. Bizony a dolog úgy fest, hogy idehaza gyakorlatilag láttamoztatni kell még a kedves gyanúsítottakkal is, milyen fotók, filmfelvételek, újságcikkek jelenhetnek meg róluk. Talán még arról is egyeztetni kell, melyik profiljáról készíthet felvételt a fotográfus, milyen betűtípusból szedje ki a róla szóló riportot a nyomda.
Ha már Kulcsár Attilánál tartunk, mégsem írom meg a tervezett nagy anyagomat a kacifántos ember viselt dolgairól. Kinek hiányzik a sok hercehurca? (Pedig izgalmas a téma, már csak azért is, mert tizenkét éve megy a most újraindult húszmilliárdos per. Hét esztendeje már született ítélet, nyolc évet sóztak a rafinált brókerre, de aztán mindent elölről kezdtek. Sőt már a megismételt eljárás is öt éve tart. A százoldalas védőbeszéd nemrég hangzott el.)
Igaz, nem is nagyon érnék rá az ilyen nagylélegzetű munkákra, mert jó ideje magam is nyakig állok egy pörben, aminek még nem látom a végét. Ez is tanulságos történet Egyik riportom néhány mondatáért citált bíróságra az írásban érintett szereplő. „Negyvenes, kigyúrt, barna ember jön a kapuhoz. Már a napszemüvege fenyegetőn csillog, hát még amikor megtudja, hogy az újságtól vagyok. Érdemi beszélgetésre nincs komoly esély. Emelt hangon javasolja: takarodjak mielőbb, míg szépen mondja. De már nem mondja szépen: ordít.”
Mármost a fölperes avégett méltatlankodik, hogy ő nincs is kigyúrva, a napszemüvege a jelzett időben nem is csillogott, ordításról pedig szó sem lehetett, mindössze megemelte a hangját. Másfél éve zajlik a pör, váltakozó sikerrel. Elsőre engem marasztalt el a törvény (1. nincs kigyúrva a fölperes, sőt inkább ványadt, 2. nem tudom bizonyítani, hogy milyen előjellel csillogott a napszemüvege, 3. az ordításról nincs magnófelvételem), a fellebbezés után viszont nekem adott igazat a másodfok („a környezet bemutatása a riporteri szabadság része”). De még nincs vége a pörnek, a kigyúrt ember is fellebbezett
Az egészből csak azt akarom kihozni, nekünk sem könnyű.
