Kráter a kert helyén

Hétvégi házakat nyelt el a föld Aknaszlatinán. A település végóráit éli.

Az esetnek, mint ahogy a korábbi földomlásoknak sem, nem voltak sérültjei, ami szinte csodával határos, tekintve, hogy néhány lakóházat alig száz méter választ el a kráterektől. Az akkori ukrán kormány 2010 végén delegációt küldött Aknaszlatinára, majd felmérve a helyzetet, elrendelte a veszélyben lévő lakosság kitelepítését. Erre a célra a 80 kilométerre fekvő Talaborfalvát szemelték ki.

A kitelepítetteknek szánt lakónegyedet 2013 novemberében adták át. Az építkezésre 2011-ben 98,05 millió hrivnyát (átszámolva körülbelül 1,2 milliárd forintot), 2012-ben további 7,8 milliót, s végül 2013-ban további 13,5 millió hrivnyát utaltak ki az állami költségvetésből. Ám a borsos kiadások ellenére a költöztetés korántsem problémamentes. Nyolc emeletes lakóház (116 lakás), 17 családi ház, 330 férőhelyes középiskola, 140 férőhelyes óvoda és egyéb szolgáltató létesítmények állnak kihasználatlanul, alig több mint 20 család költözött be a számára kijelölt ingatlanba.

Nem véletlen a lakók ódzkodása. Az új település ukrán többségű, míg a telepítésre váró lakosság 60 százaléka magyar származású. A hivatalos szervek azzal az ígérettel próbálták megnyugtatni a veszélyeztetett területen élő lakosságot, hogy idővel a kisebbségiek számára is külön osztályokat nyitnának, ám a helyiek már tisztában vannak az ukrán kormány adott szavának értékével.

– Nem akarják otthagyni egy élet munkáját egy elzárt településért, ahol nincs munkalehetőség, a helyiek sem tudnak elhelyezkedni és az életkörülmények is kifogásolhatók – mondja Brigitta, aki családjával szintén a veszélyeztetett zónában él. – A bánya valaha kétezer munkahelyet biztosított, s bár ez megszűnt, itt a határ mentén, a fő útszakasz mellett lakunk, így sokkal több lehetőségünk van, mint ha kiköltöznénk a színukrán településre. A központban vagy a falu másik végén sincsenek nagyobb biztonságban az emberek nálunk, hiszen bárhol, bárki alatt beomolhat a föld.

Rozoga épületet közelítünk meg, alig hisszük el, hogy a 2013-ban még működő bánya főépületéhez érünk. Nem csak mi hüledezünk a látványon, kísérőnknek is merész képzelőerő kell hozzá, hogy felidézze a roskadozó, falak nélküli tákolmányban egykori munkahelyét. Előzetesen úgy tudtuk, hogy működik egy munkáscsoport, amely a bánya felszámolását végzi, ám teremtett lelket sem látunk a közelben. Akkor sem állít meg senki, amikor a levezető aknák közelébe érünk. A só- és rozsdamarta vasszerkezet alatt szabadon tátong a lejárat. A 9. bánya felé vesszük az irányt, amikor egy idős bácsi biciklin utolér bennünket. Kollégaként üdvözli Brigittát, s elmondja, hogy őrként dolgozik a felszámolási cégnél. Jura bácsi évekig a beáradó víz szivattyúzásával foglalkozott, s most azt várják, mikor telítődnek a bányák, mert ettől remélik a talaj stabilitását. A 9-es már teljesen víz alatt van, a 8-as éppen telítődik. Kedvesen megérdeklődi, mi járatban vagyunk, majd az épület felé veszi az irányt.

A 9-es bánya a só kinyerésének beszüntetését követően is évekig biztosított még munkahelyet néhány bányásznak. Az országban egyedülálló módon gyógyulhattak a betegek 300 méteres mélységben, az ukrán allergológiai központ helyi részlegén, ám 2013-ra már oda is betört a víz, így végleg sorsára hagyták a bányát, és leépítették a még alkalmazásban álló munkásokat. A központ ma is vonzza a gyógyulni vágyókat, de közel sincs már akkora igény rá, mint a működő föld alatti részleg fénykorában.

Kísérőmmel Némethy Bélához indulunk. A házhoz vezető keskeny úton nem látunk semmi különlegeset, ám ahogy a kapuhoz érünk, félelmetes látvány tárul elénk – közvetlenül az épület mellett mintegy 100x120 méteres, 20 méter mélységű kráter tátong az egykori kert helyén.

– Az első omlás 12 éve történt – meséli Béla bácsi. – Lassított felvételen néztük végig, amint 15 méteres fákat s több mint tucatnyi hétvégi házat nyel el a föld egyetlen délután során.

Nem sokkal később édesvízzel telt meg a kráter, s Béla bácsi halastavat létesített a mélyedésben a helyi halász-vadász egyesület tagjaival. Néhány év után azonban ismeretlen okból kipusztultak a halak, 2015 tavaszán pedig néhány óra leforgása alatt eltűnt a temérdek mennyiségű víz is. Az omlás folyamatosan szélesedik, s leereszkedünk a mélyére. Béla bácsi sokszor lejár ide, mint mondja, ha már nem befolyásolhatja a történéseket, legalább tudni szeretné, mi történik a portáján.

Ez a terület mocsaras vidék volt, még ma is fekete mocsárként emlegetik. Korábban egy kutatócsoport feltérképezte a környéket, s megállapította, hogy több mint 1,5 millió köbméter víz folyik a felszín alatt. Lent megtaláljuk a víznyelőt, amely tavasszal beszippantotta a „halastó” tartalmát. Vízzel telítődik az üreg, pedig házigazdánk szerint pár napja még teljesen száraz volt.

Biztonságosabb talajra érve Béla bácsi finom házi borral és Csata művésznevű pálinkájával kínál bennünket. Szlatináról szóló könyvek, régi fényképek kerülnek elő. Tanúságuk szerint alig ötven éve még többméteres sóhegyek álltak a későbbi Ferenc-bánya területén.

Béla bácsi húsz éve nyugdíjas, világéletében a bányában dolgozott. A Szovjetunió eszeveszett termelési tervelőírásainak, a kevés befektetéssel járó, minél magasabb hozam hajhászásának tudja be a bányák pusztulását.

– Egykor reptér és főút húzódott a kráterek mentén. A cseh és német vendégmérnökök kitűnő szakembergárdát neveltek ki, akik értették a kitermelés minden csínját-bínját, ők pedig tudásukat átadták a következő nemzedéknek. A malenkij robot idején sok hozzáértő szakembert elhurcoltak, helyükre az ideküldött karszalagos, plecsnis vörösök kerültek, akik talán értettek a szénbányászathoz, de a só kitermeléséhez egyáltalán nem konyítottak. Az egyszerű bányász hiába emelte volna fel a hangját – ha nem voltál párttag, senki sem voltál. Ám az ördögnek mégsem adhattuk el a lelkünket.

A deportálásokat követően a hazatérő bányászok a megszokott módon folytatták a kitermelést, de a hetvenes évek elején teljesen átálltak a robbantásos módszerre. Korábban is előfordult már ilyen, de a maximálisan megengedett robbanószer mennyisége 40 dkg ammonit volt. Ezután a terv mielőbbi teljesítése, túlteljesítése érdekében előfordult, hogy 800 kilogramm robbanóanyagot használtak.

– Amikor hajnalban megremegett a föld Aknaszlatinán és a környező településeken, már mindenki tudta, hogy robbantottak a bányában – emlékezik Béla bácsi. – Arra nem gondoltak, hogy a hatalmas detonáció a sótömb egészén generál repedéseket. Ezeken át aztán betört az édesvíz, amely köztudottan nem barátkozik a sóval, és tengernyi területeket moshatott ki a település alól. Azon sem fogok meglepődni, ha valaki holnap azt mondja nekem, hogy eltűnt a központ vagy a templomunk – teszi hozzá.

Ráadásul a korabeli vezetők lezáratták a vízelvezető rendszereket, az úgynevezett stólokat, hogy karbantartóikat elbocsátva spóroljanak a termelés költségeivel. Így aztán egyre többször tört be a víz a bányákba, de nem a probléma forrását keresték meg, csak a víz kiszivattyúzásával törődtek, ami egy bizonyos mennyiség után már lehetetlenné vált, s ez okozta a bányák vesztét.

Béla bácsi azt is megemlíti, hogy volt itt egy katonai terület a Szovjetunió idején, amelyen három, több ezer köbméter térfogatú mélyedést ástak a sótömbbe, s kerozinnal töltötték meg. A természetes tárolóhelyről aztán víz hozzáadásával fértek hozzá az üzemanyaghoz. A lenn maradó víz tovább mosta a sótömböt, majd teljesen nyoma veszett.

– Idővel a sós tavak vizei is apadni kezdtek, s egy tavaszon teljesen kiürültek – idézi fel az idős férfi.

– Úgy gondolom, hogy a 160-200 gramm sótartalmú víz utat talált magának ezekbe a katonai létesítményekbe. A tavak azután újratelítődtek, de már édesvízzel. Nem hagyhatták annyiban a dolgot, hiszen sok pénz van a turizmusban, ezért úgy döntöttek, hogy a Ferenc-bányából szivattyúzzák a vizet a sós tavakhoz, amelynek a helyére folyamatosan érkezik az édesvíz, óriási mennyiségű sót kimosva a talajból, míg eléri a megfelelő sótartalmat, s így folytatódnak a földomlások.

Bár a katonai hangárokról nem sikerült bővebb információt szereznünk, szivattyúkkal és vezetékekkel mi is találkoztunk a gyógyövezet medencéihez vezető kráterek mentén.

A korábban megkérdezett szakemberek az elárasztott sóbányák helyén várják újabb tavak keletkezését, az üdülőhely újjáélesztéséhez pedig új bányák építését tartják elengedhetetlennek.

2015 augusztusában Volodimir Csubirko, a Kárpátalja Megyei Tanács elnöke azzal a kéréssel fordult az ukrán kormányhoz, hogy az Európai Unió szakértői és pénzügyi támogatását vehesse igénybe az aknaszlatinai állapotok rehabilitálása érdekében. A megkeresésre reagálva a kormány az Európai Bizottsághoz intézett nyilatkozatában magyar, román és szlovák partnerek bevonását említi, hiszen egyedül tehetetlenek – közel 300 millió hrivnyára lenne szükség a jelenlegi állapotok konzerválására. Magyarország is hajlandó szerepet vállalni a kritikussá vált helyzet rendezésében – tájékoztatta Joó István miniszteri biztos még májusban Kárpátalja vezetőit és az illetékes szakszolgálatok képviselőit. A miniszteri biztos azt ígérte, hamarosan magyarországi és nemzetközi szakértők csoportja érkezik Aknaszlatinára, hogy a helyszínen tájékozódjon a részletekről, s katasztrófamegelőzési tervet dolgozhasson ki, amelyet az Európai Unió is hajlandó lenne finanszírozni.

A látogatás októberben lett volna esedékes – tájékoztatott Kocserha János aknaszlatinai alpolgármester –, ám az ukrán helyhatósági választások és egyéb felmerülő problémák miatt elhalasztották. Több helyi és külföldi vállalat is jelezte, hogy kész újabb bányát nyitni a helyzet stabilizálását követően. A mai Ukrajna területén egyedül Artemivszkben és Kárpátalján termeltek sót, a kelet-ukrajnai harcok következtében a donbaszi bánya is kiesett az ukrán kormány irányítása alól, így az ország só nélkül maradt, holott hatalmas potenciál rejlik a föld alatt.

A helyzet kétségkívül katasztrofális. Tárgyalások folynak ugyan, a cselekvés azonban mindannyiszor elmarad, holott a sós karsztvíz bármikor bekerülhet a Tiszába, ami jelentős pusztítást okozna a folyó élővilágában, s így közvetve az egész dunai régiót veszélyeztetheti.

A sóbánya bezárásával bányászgenerációk tűnhetnek el nyomtalanul, ahogy a helyi magyarság is a huszonnegyedik óráját éli. Az egykor 7000 lakosú község 80 százaléka magyar volt, napjainkban az egyharmadot sem éri el az arányuk. Az országban kialakult háborús helyzet az itt élő lakosság mindennapjaira is rányomja a bélyegét: ha akad is valamilyen munka a környéken, a hrivnya devalválódása miatt a fizetésekből nem lehet megélni, így családapák kényszerülnek külföldi munkára a létfenntartás biztosítására.

– Úgy érzem, ha most kinyitnák a bányát – zárja gondolatait Béla bácsi –, nagyon sok gyerek térne

vissza külföldről, hiszen az ő örökségük itt van, és örömmel állnának munkába. Most vagyunk a huszonnegyedik órában. Ha nem kapunk segítséget, biztos vagyok benne, hogy két-három év elteltével a helyi magyarok között senki sem lesz, aki folytassa, pedig a bányászatot megtanulni valakitől kell. Jönnek majd külföldi munkások, s itt vannak a románok is, ám azt a Szovjetunióban is megtapasztaltuk, hogy az idegen munka már nem olyan. A szlatinai magyarság valamit már nagyon elvesztett, és ez a veszteség végzetes kihatással lehet erre az apró magyar közösségre.