Párizs után: felébred-e Európa?

Az ellenség már rég nem a kapuk előtt van – hanem Európa nagyvárosaiban, sőt a szíve kellős közepében.

Molenbeek, vagyis Malompatak: így hívják a belga főváros, Brüsszel egyik negyedét, amely az utóbbi egy hétben nem romantikus csengésű neve miatt került be a hírekbe, hanem mert a nyomozás jelenlegi állása szerint ebből a kerületből indult gyilkos bevetésére a párizsi merényletsorozat több hóhéra is.

A belgáknak, különösen a Brüsszel tartományban élőknek persze ez nem okoz különösebb meglepetést. A negyed – védőszentje, Keresztelő Szent János után hollandul Sint-Jans-Molenbeek, franciául Molenbeek-Saint-Jean –, amelynek helyén már Krisztus előtt kicsiny, az itt folyó patak vizét használó település állt, néhány évtizede kifejezetten problémás terület. Míg 2000-ben még csak 70 000 lakosa volt, most 95 000-en élnek a korábbi, ám az első világháború után az ipar leépülése miatt folyamatosan szlömösödő, elszegényedő munkáskerületben. Majdnem 80 százalékuk muszlim bevándorló.

– Itt? Uram, itt múlt péntek előtt még életemben nem láttam egyenruhás embert! – fakad ki a Tunéziából negyven évvel ezelőtt a negyedbe költözött Aisha Toumi a Volkskrant című holland napilap minap Molenbeekben készített riportjában. A hölgy talán túloz. Hiszen egy-két razziára, házkutatásra már az utóbbi néhány hónapban is sor került errefelé, különösen az augusztus végén a Thalys expresszvonat Amszterdam és Párizs között közlekedő járatán egy ugyancsak molenbeeki illetőségű személy által elkövetett merényletkísérlet után.

A Charlie Hebdo elleni januári merénylet szálai is részben ide vezettek, korábban már meghiúsult egy itt szervezett, rendőrőrsöt célzó iszlamista támadás is, 2012-ben pedig azért csaptak össze a helyiek a rohamrendőrökkel, mert előzőleg egy rendőr le akarta vetetni egy muszlim nőről a Belgiumban tiltott nikábot. Ám hogy a hatósági jelenlét az utóbbi években nem volt arányban a helyzet súlyosságával, az biztos. Európa egy része egészen mostanáig nemigen akarta észrevenni az intő jeleket. Pedig nem mostanában jelentkeztek először.

A kétezres évek elején Amszterdamban töltöttem néhány hetet. Egyik nap rövid hírre lettem figyelmes az egyik országos napilapban: a város túlnyomórészt marokkói bevándorlók lakta negyedében megváltoztatták az egyik menetrend szerinti busz útvonalát. Útfelújítás, esetleg más forgalmi akadály miatt? Vagy az ott lakók tettek megkerülhetetlenül sok panaszt, mert zavarta őket a forgalom zaja? Szó sincs róla: a 15-ös buszt, valahányszor áthaladt a kerületen, úgy megdobálták kővel az utcai bandák fiataljai, hogy a javítások egyre tetemesebb költséget emésztettek fel. A busztársaság ezt elégelte meg, ám ahelyett, hogy a rendőrségnél keresett volna gyógyírt – bár az sem kizárt, hogy keresett, csak nem talált –, inkább az útvonal-módosítás mellett döntött.

Néhány kődarab nem mérhető ahhoz, ami múlt pénteken Párizsban történt, ám valami köze talán van hozzá. Ami a kő volt tizenöt éve, az ma az Európa nagyvárosainak elgettósodott, szegregálódott, bevándorlók lakta negyedeiben – a párizsi Saint-Denis-ben, a belgiumi Molenbeekben vagy Anderlecht egyes részein – felhalmozódott fegyverarzenál, az ezekben a kerületekben a befogadó kontinens ellen agitáló imámok, a kapaszkodók és spirituális-szellemi fogódzók nélkül tengődő második-harmadik generációs bevándorlógyerekek gyilkosságig fokozható fanatizmusa.

Ami pedig az útvonal-változtatás reflexe volt egykor, az a hatóságok végtelen türelme, az uszító imámoknak valamilyen fals vallási tolerancia miatti nem zaklatása, a szíriai háborúból Európa szívébe visszautazó dzsihadisták megfigyelésének elhanyagolása. Ami az utóbbit illeti: egy belga illetékes két nappal ezelőtti nyilatkozata szerint egyetlen ilyen exharcos 24 órás nyomon követése 8-12 nyomozó munkáját igényli. Nem kevés, de – a múlt pénteki párizsi merényletsorozat és a 132 halott ismeretében – talán megérte volna. Nem szabad azt hinnünk, hogy az európai közvéleményben ne hangzottak volna el eddig is figyelmeztetések.

Elhangoztak. Csak éppen a kontinens közmondásosan halogató elitje és értelmiségének nagy része ezeket nem szerette meghallani. Vagy ha meghallotta is: a különféle segélykiáltások ritkán vezettek tettekig. Lapunk múlt hét keddi számában írtunk Tania Kambouri bochumi rendőrnő minap megjelent, Németország kék fényben – Egy rendőrnő segélykiáltása című könyvéről (R. Kiss Kornélia: Semmibe veszik a rendőrt, mert nő? Magyar Nemzet, 2015. november 10.). Ebből kiderül, Észak-Rajna–Vesztfáliában hogyan viszonyul a bevándorlók által lakott városnegyedek népe a többségi társadalomhoz, annak hatóságaihoz. „Mit tehet egy rendőrnő, amikor az állampolgár együttműködés helyett az okostelefonján hív segítséget, és pillanatok alatt egyszerre húszan állják körül? – idéz fel egy jellegzetes jelenetet a cikk. – Ráadásul olyan férfiak, akik szerint ő egyáltalán nem is intézkedhetne velük szemben, hiszen nő, és egyébként is a német állam képviselője, tehát betolakodó a kultúrájukban?”

Tania Kambouri először 2013-ban egy nyílt levélben számolt be arról, hogy rendőrjárőrként milyen atrocitásokkal kell szembenéznie az utcán. A levél nagy visszhangot váltott ki, sok támogatóra talált. De a szerző véleménye szerint azóta nem sok minden változott, ezért is jelentette meg a könyvét. Annak ellenére, tudósít az idézett cikk, hogy Észak-Rajna–Vesztfáliában van már olyan iskola, ahol már csak öt százalék a németek aránya, a német lakosságban Tania Kambouri szerint nem igazán tudatosul, mi zajlik a párhuzamos társadalmakban – azokban a családokban, városnegyedekben, ahol a német hatóságot leginkább nemkívánatos betolakodónak tekintik. Kambouri, áll a lapunkban korábban megjelent írásban, arról számol be, hogy a németek újra és újra megdöbbennek a történetein, mert a társadalom jelentős része nem tud és nem is akar bepillantani a párhuzamos társadalmak világába.

Vagy itt egy másik könyv. És egy másik hölgy.Hatalmas sikerkönyv volt néhány éve a Benelux államokban és Franciaországban Ayaan Hirsi Ali Az engedetlen című műve, amely magyarul is megjelent. A szomáliai származású feminista aktivista írásaiban, nyilatkozataiban rendre kritizálta az iszlámot – amiért, az őt egyébként nagyra becsülő Salman Rushdie-hoz hasonlóan, felkerült a szélsőséges iszlamisták halállistájára. Jelenleg az Egyesült Államokban él állandó rendőri védelem alatt. A párizsi merényletsorozat után cikket közölt egy belga napilapban. Nem mond mást, mint korábban – de most talán nagyobb az esély rá, hogy elsőre (különösen a hipertoleráns nyugat-európai füleknek) meglehetősen radikális gondolatai célba találnak. „Francois Hollande a november 13-i támadást az Iszlám Állam által elkövetett háborús tettnek nevezte – írja Ayaan Hirsi Ali –, amiben messzemenően igaza is van. Kár, hogy csak most döbbent rá: a dzsihadisták már hosszú évek óta háborúban állnak a Nyugattal.”

A szerző kifejti, Európának milyen lépéseket kell okvetlenül megtennie ezzel a háborús veszéllyel szemben. „Az Iszlám Állam megesküdött, hogy további merényleteket hajt végre Európában. Ezért Európának – vagyis nem csak Franciaországnak – fel kell készülnie arra, hogy katonai értelemben is mindent megtegyen az Iszlám Állam szíriai és iraki kalifátusának megsemmisítéséért. Nem az ellehetetlenítéséért, nem a meggyengítéséért – a megsemmisítéséért.” Ám ha az Iszlám Államot megszüntetjük, azzal a dzsihadizmus még nem tűnik el – int Ayaan Hirsi Ali. Sőt: az Iszlám Állam elpusztítása csak tovább tüzeli a kalifátusra vágyakozók harci kedvét.

Ezért az európai vezetőknek fontos politikai döntéseket kell hozniuk. Először: tanulniuk kell Izraeltől, amely létrejötte napjától fogva harcol az iszlám terrorral. És bár a terroristák ma késekkel és autókkal még tudják fenyegetni az izraeli városok civiljeit, azért nyúlnak ezekhez az eszközökhöz, mert a párizsihoz hasonló vérengzések elkövetésére már nincs módjuk. Ahelyett, állítja a szerző, hogy Izraelt démonizálnánk, jobban tesszük, ha Európába hívjuk tapasztalt, jól képzett szakértőiket, és megkérjük őket, segítsenek a hatékony európai terrorellenes stratégia megalkotásában.

Ezenkívül, sorolja Ayaan Hirsi Ali, Európának hosszú és fáradságos ideológiai háborúra kell felkészülnie. Ellenőriznie kell a dzsihadista infrastruktúrát, szükség esetén fel kell számolnia az ezek alapjaiként működő mecseteket, iskolákat, weboldalakat és kiadványokat. Az európai országoknak el kell érniük, hogy a sokszor kilátástalan helyzetben élő muszlim fiatalok ne az őket befogadó államokkal szemben tüzelő imámok és aktivisták tanaiért, hanem a liberális demokrácia eszméiért lelkesedjenek.

Végül: az európai országoknak sürgősen felül kell vizsgálniuk eddigi, túl engedékeny bevándorlási politikájukat. Hogy mindez a sokat emlegetett „Európa-erőd” határainak lezárását jelenti? Igen. De, véli a szerző, jelenleg nem látszik más megoldás. Ha nem lépünk, akkor vagy a muszlimok, vagy az erősödésükkel párhuzamosan újraéledő, Európának – mint a múltban bizonyították – ugyancsak szenvedést és pusztulást hozó „fehér” szélsőségek veszik kezükbe az irányítást.

A német rendőrnőnek és a szomáliai írónőnek is igaza van: Párizs jó esetben arra tanítja Európát, hogy ideje paradigmát váltania. Hogy búcsút kell intenie évtizedek alatt megkérgesedett tabuknak. Az európaiak egy része most ujjong. Putyin jéghideg tekintettel jelenti ki: „Isten dolga, hogy megbocsásson a terroristáknak, az enyém, hogy elküldjem hozzá őket.” Hiába derül ki az interneten és a sajtóban szélsebesen végigsöprő bonmot-ról, hogy az orosz elnök sosem mondott ilyet, a közönség lelkesen idézi továbbra is. És jó része készen áll arra, hogy elkövesse ugyanazt a hibát, amit az Egyesült Államok 2001. szeptember 11-e után – a józan véleményeket megfogalmazókat lényegében hazaárulónak nyilvánítva – elkövetett. Az Iszlám Államot le kell győzni.

Utána pedig neki kell állnunk saját szénánk rendbetételének.Aki megérkezik a párizsi Charles de Gaulle repülőtérre, majd felszáll a városközpont felé tartó RER-re (az ottani HÉV-re), csakhamar Saint-Denis negyed mellett robog el, ahol a rendőrök szerdán hétórás ostromot követően végeztek a párizsi terrortámadás kitervelőjével. És ahonnan 2005-ben a több peremkerületre kiterjedő zavargássorozat indult, miután egy bevándorló fiú a rendőrök elől egy transzformátorházba menekült, és halálos áramütést szenvedett. Az állam keményen lépett fel a zavargások megfékezésére, ám valódi megoldást azóta sem talált a banlieue-k problémáira. Tegnapelőtt újra a szíriai partok felé vette az irányt a Charles de Gaulle, Európa legnagyobb repülőgép-hordozója, hogy helyben álljon bosszút az Iszlám Államon a párizsi gyilkosságokért. A francia haditengerészet zászlóshajójának útja megspórolható lett volna, ha Európa korábban, az első intő jelek hatására észbe kap.