Vendégségben a Kínai Kommunista Pártnál

Politikai játszmák és történelmi konfliktusok. A jövőről tárgyaltak Pekingben, ott jártunk.

Bár nem látni még, hogy a feltörekvő Kelet káoszt vagy jólétet hoz-e, az azonban máris biztos: ami most Ázsiában történik, az egész világra hatással lesz. Peking délnyugati városrészében, Hajtienben található a Kínai Kommunista Párt (KKP) szállodája, a Vansou. A szürke háztömbök, sűrű akácsorok mentén elbújó épületegyüttesen visszaköszön a párt több jellemvonása is. Külleme nem éppen hivalkodó, mérete mégis tekintélyt parancsol, s bár a vendéglátás kifogástalan, a párt vezető politikusaihoz hasonlóan a hotel menedzsmentje is tartózkodik a felesleges fényűzéstől.

A párt elveihez igazodó, olykor szigorúnak tetsző szabályokat is kivétel nélkül betartja a Vansou Szálloda – miként a szálló falain kívül, a kötetlen internetezés bent sem lehetséges. Hiába szállja meg több mint negyven külföldi újságíró a hotelt, az internet olyan kommunikációs csatornái, mint a Facebook vagy a Google, itt sem elérhetők. Adott is a téma az ismerkedéshez, morognak a kínai terepen járatlan újságírók: hogy fogunk így tudósítani, hiszen a postafiókunkhoz sem férünk hozzá? A kezdeti panaszok azonban lassan elapadnak, alkalmazkodunk a játékszabályokhoz.

A társaság döntő többsége amúgy sem hozta magával a stresszes nyugati versenyszellemet, Fehéroroszországtól kezdve Óceániáig szinte kizárólag keleti országokból érkeznek a kollégák. A sajtódelegáció ugyanis az ázsiai politikai pártok nemzetközi konferenciájának aktuális ülését kíséri, s emeli az esemény súlyát, hogy a KKP hozta tető alá a találkozót. A háromnapos eseményen ezúttal a 2013-ban meghirdetett gigaberuházás, a kínai piacokat Ázsiával, illetve Európával összekötő „Egy övezet, egy út” program kérdései kerülnek napirendre. Az infrastruktúra-beruházást az államfő, Hszi Csin-ping maga kezdeményezte, s méreteit érzékelteti, hogy a Budapest–Belgrád-vasútvonal is részét képezi. A kontinenseken átívelő úthálózat kiépítésére Kína eddig két, összesen százmilliárd dolláros pénzügyi alapot hozott létre. A beruházás Pekingnek nem csak azért fontos, hogy a befektetett tőke megtérüljön. Ha a szárazföldi és a vízi útvonalak kiépülnek, Kína eléri célját, regionális nagyhatalmi státusa megszilárdul.

– Figyelj, ez csak a pénzről szól. Abból pedig Kínának van bőven. A nélkülöző délkelet-ázsiai országok félreteszik majd a félelmeiket – hadarja a kambodzsai Szuj, közben a lazachoz egy nagy gombóc tojásos rizst lapátol.

Kína ambícióinak megítéléséről kérdezem, miután sáskahadként szálltuk meg a konferenciateremben felállított büfékocsikat. A hosszú repülőutat követően ugyanis pihenni sem volt időnk, már a nulladik napon sajtótájékoztatóval indított vendéglátónk. Kuo Je-csou, a kommunista párt külügyi osztályának miniszterhelyettese igyekezett hangsúlyozni: Peking ideológiai elköteleződéstől függetlenül minden politikai és gazdasági szereplőt szívesen lát az „új selyemútként” emlegetett együttműködésben. Lényeg, hogy a partnerek felismerjék az új kereskedelmi útvonalhálózat kínálta lehetőségeket, és részt vegyenek megvalósításában is.

Engem azért az is érdekelne, miként látja Kína felemelkedését az ázsiai átlagember – feszegetem tovább a kérdést, be kell azonban látnom, hogy Szuj és az asztalunknál vacsorázó kínai sajtósok között, hiába szeretném, nem lesz vita. A kambodzsai kolléga diszkréten böffent egyet, utóbbiak pedig csámcsogni kezdenek, távol-keleti gesztusaikkal így tudatják, hogy most nincs politika, a jól megérdemelt vacsorát élvezzük.

Peking egykoron vandáloknak tartotta déli szomszédait, s ha nem is fegyverrel, de leereszkedő diplomáciával mindig igyekezett saját arcmására formálni a környező népeket. Ez természetesen feszültséghez vezetett, főleg amikor Peking a pusztító vörös khmerek uralmát támogatta Kambodzsában. A kínaiak megítélésére ez sokáig rossz fényt vetett. Az utcai polgárokat azonban Szuj szerint egyáltalán nem foglalkoztatja a nemzetközi politika. Kambodzsa sok területén még mindig általános a nyomor, az emberek nem tudnak mit kezdeni magukkal, mondja az újságíró, szerinte az ott élőknek mindegy, melyik nagyhatalom épít utakat, ad pénzt oktatásra. Mivel már évtizedek óta Kína-barát kormány van hatalmon, a segítség elsősorban onnan érkezik. Szuj megjegyzi, az sem kizárt, hogy az ázsiai monarchia politikai viszonyai is hamarosan irányt váltanak. Harminc éve Hun Szen a miniszterelnök, a fiatalok egyszerűen megunták nézni őt, mondja Szuj. Bár a kormányfőt a vidéki lakosság még mindig tiszteli, a városi fiataloknak nem tetszik a korrupció, és hogy merev korlátokba ütközik a véleménynyilvánítás.

Másnap busszal indulunk a konferencia ünnepi megnyitójára. A Peking Szálló aulájában Kína jellegzetes légköre mintha még vibrálóbb lenne. A díszterembe lépve keleti színkavalkád fogad, megfigyelve az európai szemnek szokatlan ősi kultúrákat szinte elszégyellem magam: Ázsia virágzik, s erről a nyugati civilizációnk mintha nem akarna tudomást venni. Pedig már csak azért is érdemes lenne jobban odafigyelni a folyamatokra, mert a Keletnek Európával is tervei vannak.

– Bár az európai országok még az Egyesült Államok társaságát keresik, mi hiszünk a nagy eurázsiai unió létrehozásában – szónokol az ázsiai politikai pártokat tömörítő szervezet egyik alapítója, a Fülöp-szigeteki politikus, Jose de Venecia Venecia. A veterán politikus Ázsia évszázadáról beszél olyan odaadással, hogy a többször kitörő tapsvihar miatt szünetet kell tartania. Szerinte nem is olyan sokára létrejön egy kiterjedt, kontinenseket összevonó eurázsiai szövetség, oda pedig Kína és az „Egy övezet, egy út” program vezet majd el.

Kína a Fülöp-szigeteket megeszi reggelire. Peking tudja, hogy a térségben egyedül Indiával kell számolnia – józanít ki az eksztatikus beszéd után Adzsaj, az indiai The Tribune riportere. A mintegy másfél milliárd főt számláló Kína és az 1,2 milliárdos India kapcsolata a mai napig feszült. Adzsaj szerint az „Egy övezet, egy út” program mentén is bőven akadnak nézeteltérések.

Amikor Kína a selyemúthoz hasonlítja a programot, elfelejti megemlíteni, hogy annak csak egyik állomása, de nem a főszereplője volt, folytatja, s az indiai sérelmek egyik példájaként a buddhizmust említi. Kína ugyanis előszeretettel érezteti, hogy a Távol-Kelet értékeit sikerrel terjesztette a kereskedelmi útvonalak mentén, mellőzve megemlítését, hogy éppen ezeken az utakon hódítottak teret Buddha tanai is. Kínának muszáj lesz megnyernie magának Indiát, fejtegeti az újdelhi újságíró, s szerinte az alku már az asztalon van. India ugyanis – tudom meg – a közép-ázsiai gázmezők megszerzésében érdekelt. A Türkmenisztánban található gázforrásokhoz vezeték kiépítésével jutna hozzá, s bár a szerződés elkészült, a 2020-ra tervezett beruházás megvalósítását Pakisztán és Kína is blokkolja. Adzsaj mégsem aggódik. Bár India energiaellátással küzd, az ország mára a kontinens megkerülhetetlen tényezőjévé vált.

A multinacionális cégektől kezdve a tea- és selyem-kiskereskedőkig mindenki Indiában üzletel. Az üzlet virágzik, mondja az újságíró. Példakánt az európai és orosz ingázókat említi. Indiában ugyanis az élet olcsó, naponta húsz dollárból kényelmesen el lehet lenni. Az indiaiak pedig olcsón dolgoznak, az oktatás színvonala a regionális átlagnál magasabb. A politikai játszmák ellenére így pörög az üzlet a kínai cégekkel is.

– Na, volt valami kapás? – fúrja be magát a sorba Szamanmalí, a fiatal Srí Lanka-i politikus hölgy. Ismét a Peking Szállóban vagyunk, a pártküldöttek tanácskozása egy kávé erejéig épp szünetet tart. Idén először kíséri sajtódelegáció az eseményt, úgy tűnik azonban, a szervezők nem számoltak a többletlétszámmal. Szabad tolmácskészüléket sehol sem találni, s az ülőhelyekkel is hasonló a helyzet, mindenhol újságírók tobzódnak.

– Készítettem egy interjút, de majdnem ölnöm kellett érte – válaszolom, közben Szamanmalí csészéjét is gyorsan a termosz alá tartom. A mellettem álló kínai kolléga észreveszi a csalást, könyöke bosszúból fél centivel mélyebbre fúródik a vesémbe. Végre kiszabadulunk a tömegből, a Srí Lanka-i politikus búcsúzik is. Újabb tüntetés szerveződik a főváros, Colombo utcáin, ezért korábban haza kell mennie.

Az India partjaitól délre fekvő sziget állandó politikai krízisben szenved. Idén januárban tartottak előrehozott választásokat, veszített a korábban kormányzó pártszövetség. Szamanmalí szerint azonban elcsalták a választásokat. Ezt pedig nem csak az bizonyítja, hogy a korábbi kormánypárt népszerűségi mutatója stabilan jobb eredményeket mutatott. Amikor a vesztes fél a szavazatok újraszámolását kérte, az új kormány közölte: a vidéki urnák egy részének nyoma veszett, így a választócédulákat sem tudják újraszámolni.

A jelenlegi kormányt az Egyesült Államok támogatja, de igyekeznek Kínánál is bevágódni, igazít el Szamanmalí, amikor próbálom elhelyezni a szigetet a nagyhatalmi játszmák térképén. A korábbi, Peking-szövetséges kormány regnálásakor India többször tajtékzott a dühtől, különösen amikor kínai hadihajók jelentek meg a sziget kikötőjében. A deli tengerek feletti ellenőrzés ugyanis Kína számára kulcskérdés: az „Egy övezet, egy út” program legfontosabb útvonalai ott húzódnak majd, amit persze India sem hagyhat szó nélkül. Idén pedig Colombo új, Amerika-barát kormánya szigorú Kína-ellenes kijelentései keltettek feltűnést. A vezetés, szakítva a korábbi külpolitikai irányvonallal, kijelentette, Srí Lanka kikötőiben többé nincs helye kínai hadihajónak.

– A diákok megint az utcára vonulnak, megpróbáljuk bevonzani őket – mondja az ellenzéki politikus. Dél-Ázsiában ugyanis szerinte küszöbön áll az arab tavaszhoz hasonló földindulás. Hamarosan egyre több helyen veszik saját kezükbe az irányítást az emberek.

– A kormány jogtipró gyakorlata általános, s a nyugati világ minderről nem akar tudomást venni – folytatja. – Az Egyesült Államok álságos politikát folytat, hiszen saját szövetségesein nem kéri számon értékeinek megsértését. Különösen súlyos, ahogy mindehhez asszisztál a nyugati média.

– Lát rá esélyt, hogy Kína kormányellenes felkelést támogasson? – kérdezek vissza, a politikus szerint azonban egyelőre semmit nem látni tisztán.

– Mindenki puhatolózik, a felek egyelőre egymással is ismerkednek – mondja. – Rengeteg erőforrás koncentrálódik a kontinensre a kölcsönös előnyöket keresve. Egyvalami biztos: a konfliktus Ázsiának nem érdeke.