Anya, ne engedj el!

Aki nevelőszülőnek áll, hatalmas terhet vesz magára: nonstop munkavégzést és érzelmi traumákat.

Magyarországon az állam mellett alapítványok koordinálják a nevelőszülői hálózatot. Ezek egyike az alapprofilja mellett ilyen tevékenységet is végző SOS Gyermekfalu Magyarországi Alapítvány.

Erzsi hét és fél éves. Cigány. Ma Olaszországban él. Remélhetőleg boldogan.

Az út, amely Itáliába vezetett, nem volt épp zökkenőmentes. Utolsó előtti állomás: Kerekegyháza.
Erzsi öt évvel ezelőtt került nevelőszülőkhöz a Kecskeméttől tizenhét kilométerre fekvő településre. Hogy előtte mi mindenen ment keresztül, alig tudható. És talán jobb nem is tudni. Csak egy adalék: amikor „új” – és ideiglenes – szülei pártfogásukba vették, testén elnyomott cigarettacsikkek okozta hegek látszottak.
Ági és férje roma származásúak, jelenleg öt – egy saját és négy nevelt – gyermek szülei. Erzsiért, miután öt évet töltött náluk, tavaly jelentkezett egy olasz család. A nevelőszülői praxisokban ez szokatlanul hosszú idő – kivéve cigány gyermekek esetén, értük nemigen „kapkodnak” az örökbefogadók. De erről később.

Az egy-két éves korában eredeti családjában súlyosan bántalmazott kislányt elvileg azonnal örökbe lehetett volna adni, hiszen kizárható volt, hogy – nem túl szép szakmai kifejezéssel élve – „visszaintegrálják” a családjába. Amikor aztán feltűntek az olasz szülők, Áginak mindössze egy hónapja maradt arra, hogy felkészítse a kislányt – s persze önmagát – az „átadásra”.

– Az elválás nagyon nehéz volt – meséli a fiatalasszony. – A kocsiból még kikiabálta: „Anya, ne engedj el!” Majd megszakadt a szívem. A felkészítés során mutattam neki képeket Olaszországról, biztattam, hogy jó lesz neki, megtanulhat egy új nyelvet, és olyan helyre kerül, ahol ő lesz a szülők mindene. De nyilván ragaszkodott hozzánk, így az elválás kegyetlen volt.

Ági azóta semmit sem tud Erzsikéről, a szülők kérésére az örökbefogadás ugyanis titkos volt.

Ági korábban szociális asszisztensként dolgozott. Gyerekekkel foglalkozott a helyi családsegítő szolgálatnál. Öt éve döntött úgy, hogy az otthonában szeretne segíteni a hányatott sorsú gyerekeken. Miközben beszélgetünk, bejön férje, Józsi. Házukat két kezével építette, most is csinosítgatja. A torokgyulladás miatt otthon játszó két kicsi, Jancsi és Ferike rögtön megrohamozzák apát, és az előző napi szülinapi tortából kérnek.

– A férjem eleinte ódzkodott a dologtól, de rettentő pozitívan csalódtam benne, mindenből kiveszi a részét. Elsősorban csecsemők kerültek eddig hozzánk, és ő is ugyanúgy virrasztott velük éjszaka, ahogyan én is – mondja Ági.

A családnál lévő gyerekek közül a hét hónapos Borika az, akit legközelebb örökbe adnak. Ő egy tizennyolc éves lány harmadik gyereke. Anyja hét hónap alatt összesen egyszer látogatta meg, így Borikát is örökbe adhatónak nyilvánították. A gyerekeket először a megyében próbálják meg örökbe adni, ha ott nem sikerül, akkor országszerte keresnek neki szülőket, és ha az sem megy, akkor jön a külföldi lehetőség. Ágiék tizenhárom éves saját lányuk mellett még két fiút nevelnek. A négyéves Ferit és bátyját, Antalt alkoholbeteg szülőktől vették el, akik az akkor öthetes csecsemőt magukkal hordták a kocsmába, majd részegen tolták haza a babakocsit. Jancsi édesanyja kábítószerezett, apja pedig hivatalosan is lemondott róla.

Gyermeksorsok Magyarországon a XXI. században.

Kecskeméten Kiss Gergely, az SOS-alapítvány területi vezetője fogad bennünket. Hamar megállapítjuk: ilyen körülmények közt nem csoda, ha a nevelőszülői intézmény virágkorát éli. Az egyik legnagyobb hálózattal az SOS gyermekfalu rendelkezik. A falu ötletgazdája az osztrák Hermann Gmeiner, aki a második világháború árváin akart segíteni, ezért 1949-ben, mindössze negyven dollárral a zsebében, létrehozta az SOS Children’s Village Associationt. Gmeiner azt szerette volna, ha a gyerekek örökbefogadásukig nem állami intézményekben, hanem családban cseperednek. Olyan családokban, amelyek egy közösségi ház körül élnek támogató szakemberekkel körbebástyázva. Ezt a családi hátteret biztosítja a nevelőszülő, aki akkoriban (a Gmeiner-féle falvakban) csakis egyedülálló nő lehetett, a férfimintát a faluvezető, a karbantartó és a kertész jelentette a gyerekeknek.

A társadalmi változásokkal később formálódott a modell is, ma már párral vagy saját gyerekkel is vállalhatják a nők ezt a feladatot – a kecskeméti falu nevelőanyáinak fele párkapcsolatban vagy házasságban él. Nagy különbség az is, hogy a XXI. században az európai gyerekek többsége nem azért kerül állami gondozásba, mert elárvul, hanem mert a szülők elvesztik gyermeknevelési kompetenciájukat – pénzhiány, valamilyen függőség vagy bántalmazás miatt. Ilyenkor a gyermek gyámhatósági felügyelet alá kerül, és egészen addig nevelőszülőnél marad, amíg a vér szerinti szülő újra képes lesz gondoskodni róla, vagy örökbe fogadhatóvá nem nyilvánítják. Utóbbi két esetben lehetséges: ha a szülő lemond a gyerekéről, vagy ha a bíróság végleg elveszi tőle. S bár rengeteg a cikkünk elején bemutatott, Erzsiéhez hasonló, sokkoló történet, a bíróság hagyományosan nagyon nehezen dönt egy gyermek végleges elvételéről. Magyarországon ugyanis a rokoni – különösképpen az anya-gyerek – kapcsolat szentségnek, tabunak számít. Kiss Gergely szerint sokszor az is elég, ha egy vér szerinti anya kéthavonta, a kapcsolattartási találkozásokra visz egy csokit, és máris nem veszik el tőle a gyermekét. Az SOS faluban is vannak olyan gyerekek, akik tizenhét éve ott élnek.

– Jelenleg 134 országban működik SOS gyermekfalu, Magyarországon egy kicsit rendhagyóan – tájékoztat a szervezet működéséről Kiss Gergely. – Az országban eleve volt hagyományuk a nevelőszülői hálózatoknak, ahol a családok otthonaikban, a saját gyerekeik mellett végzik a nevelői munkát. Így Magyarországon a 82 gyereket befogadó falun kívül egy ilyen hálózat is működik, megyeszerte 32 családnál él még 75 gyermek.

Külsős nevelőszülők esetén az ingatlanokat és a környezetet is megvizsgálja az SOS, az anyákat pedig komoly kompetenciateszteknek veti alá. A bentlakónál még szigorúbbak a követelmények: a jelentkező két évig anyajelöltként dolgozik a faluban egy nevelőanya mellett, s csak ez után dönthet arról, ezt az utat választja-e.

Az SOS nem panaszkodik, bár évről évre nehezebb helyzetben van. Az alapítvány állami feladatot lát el, a normatíva azonban az összes költség fedezésére nem elég. Ezért adományokat gyűjtenek, hogy kiegészítsék az állami támogatást.

Következő vendéglátónk Erzsike. Ő a világtól elzárt kiskunhalasi tanyáján nevelőszülősködik. Amikor meglátogatjuk, már az ajtóban vár minket egyik neveltje, a hétéves Lívia. Kirakóst nyom a kezembe, és máris húz befelé a házba. Lívia Down-szindrómás, Erzsike rajta kívül hatéves ikertestvéreiről is gondoskodik.

– Négy éve jöttek a kislányok, majdnem a születésnapomra kaptam őket az öt saját gyerekem mellé – meséli. – Ketten már kirepültek a fészekből, hárman laknak még a családi házban.

Erzsike gyerekei teljesen természetesnek vették, hogy kaptak három testvért, ragaszkodnak is hozzájuk. Most azonban csak Lívia van otthon (ő magántanuló), a többiek iskolában és óvodában vannak.

– A vér szerinti anyjuk tizenhat éves volt, amikor Líviát szülte – meséli Erzsike. – Nem sokkal később világra hozta az ikreket is. Elhanyagoló bánásmód miatt kerültek hozzám, nem kaptak megfelelő ételt, a higiéniai ellátásuk sem volt megfelelő.

A kislányok szerencsére hamar kiheverték a megpróbáltatásokat. Édesanyjuk havonta egyszer látogatja őket. Eddig egyszer merült fel az örökbe adás lehetősége. Erzsikével ekkor közölték, hogy szóba sem jöhet örökbefogadóként, hiszen már van öt gyermeke. Ezt igencsak furcsállotta, hiszen itthon nem kapkodnak a Líviához és testvéreihez hasonló, „sötétebb bőrű” gyerekek után, őket könnyebb külföldre örökbe adni.

– A legnehezebb dolog a nevelőszülői ellátásban, hogy soha nem tudja az ember, meddig maradhatnak nála a gyerekek, az elválásra pedig nem lehet felkészülni – mondja az asszony.

És van, amire még kevésbé. Például amikor megkérdezték tőle, mit gondol, az ikreket külön-külön is örökbe lehetne-e adni, tekintve, hogy vannak külföldi szülők, akik csak egy gyermekre vágynak

Az ilyesmit nehéz anyagiakkal ellensúlyozni. Ennek ellenére nem baj, hogy a nevelőszülői munka tavaly óta munkaviszonynak minősül, a különféle állami támogatásokkal együtt pedig, ha szűkösen is, ki lehet jönni a pénzből.