Vakkóstolásra készülődünk. Papírzsákba tesszük a palackot: csak a butélia mélyzöld szája látszik ki. Így kínálgatjuk egymást s szakértőnket, aki rögtön megjegyzi: az általunk hozott szép kristálypoharak nem a legmegfelelőbbek. Ha az üveg a felső végénél, ahová az ajkunkat érintjük, befelé hajlik, több zamat marad meg a kitöltött italban. A kóstolást ez persze nem akadályozza meg, a gyakorlott, versenyeken edződött bortudós így is képes hitelesen elemezni a feltálalt ital ízeit, összetevőit. Pelyhe Szilárd szeméhez emeli az első kitöltött poharat. A gyöngyözésre kíváncsi.
– Minél nagyobb a buborék, és minél erősebb a habzás, annál gyengébb a pezsgő. Minél krémesebb, minél apróbb, s minél hosszabban gyöngyözik fel a pohár aljáról, annál jobb minőségű.
A kristálypohár oldalát vizsgálva hamar megállapítható, hogy a buborékok bizony elég nagyok. A gyöngyözés is viszonylag hamar abbamarad. Aztán szagmintát veszünk, szorgalmas gyerekek módjára követjük alkalmi professzorunk útmutatását.
– Kellemes gyümölcsös, florális illata van – mondja.
– Ennek?! – kérdez közbe az egyik íróasztal mellől egy újságíró.
– Igen, ennek. Almás és fehér szirmú virágos jellege van. Visszafogott illat, nem muskotályból készült.
Felemeljük a poharat, kortyolunk.
– Nagyon meghatározó sajnos az ital cukortartalma. Az édes íz eltakarja a többi aromát, csak az almás-gyümölcsösség érződik rajta enyhén. A művi mellékíz dominál; nem gyümölcsre, szőlőcukorra emlékeztető, mintha mustsűrítménnyel segítettek volna neki. Az uralkodóvá tett édes íz nagyon sok borhibát el tud fedni. Ezért is szeretik az emberek. Champagne-ban elképzelhetetlen lenne ez a fajta gejlség.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!