Házi bombagyárak nyomában

Házi bombalabort leplezett le a Terrorelhárítási Központ. Háborús relikviák otthon. Veszély vagy hobbi?

Házi bombalabort leplezett le november 22-én a Terrorelhárítási Központ. A szervezet vezetőjének sajátos tájékoztatása miatt eleinte úgy tűnt, az esetnek nagyobb a füstje, mint a lángja, a napok múlásával azonban kiderült, terroristák ugyan nincsenek a szereplők között, háborús gyűjteményük azonban emberéleteket veszélyeztethetett.

Alföldi tanyához riasztották a tűzszerészeket néhány éve, mivel gyanús vasat fordított ki az eke a földből. A szakemberek hamar megállapították, hogy a világháborús bombatest nem tartalmaz robbanóanyagot, de ha már ott jártak, csak váltottak pár szót a gazdával. Míg beszélgettek, a katonák egyike tojás formájú tárgyat szúrt ki a kamraajtóban, meg is kérdezte az öreget, mi az.

– Csak egy kézre álló vasdarab, azzal élezem a kaszát – jött a válasz. Ám kisvártatva kiderült, a köszörű valójában éles gránát volt, s bármikor felrobbanhatott volna.

Bár már évtizedek teltek el a világégés óta, a magyar tűzszerészeket évente még mindig mintegy háromezer esethez riasztják, bőven van tehát tapasztalat a hátuk mögött. A harmincas évei közepén járó Debrődi Péterrel, a Magyar Honvédség tűzszerész- és hadihajós ezredének századosával egyik bel-budai bevetésük után beszélgettünk. Akkor hetvenkilós, szovjet gyújtószerkezettel ellátott, de német gyártmányú bombához riasztották őket. Hogy valaki első osztályú tűzszerész lehessen, mondta, ahhoz tizenkét-tizenöt év tanulás, terepmunka kell, évente újra és újra vizsgáznak.

– Nekünk ez nemcsak a munkánk, hanem a hivatásunk, szenvedélyünk is. Mindenkit aktívan foglalkoztat a történelem, a második világháború. A rutinos kollégák gyakran már a helyszín megjelölése alapján tudják, mire számíthatnak – fejtegette.

A leginkább érintett terület a főváros környéke, azon belül is Buda belső területei, ahol hónapokon át állt a front, s a leghevesebb harcok dúltak. Emellett gyakran akad dolguk az egykori Margit védelmi vonal mentén, a Balaton–Székesfehérvár–Nagybajom-térségben.

A robbanóanyagok és más relikviák leggyakrabban építkezések, ritkábban mezőgazdasági munkák során kerülnek elő a földből, máskor kifejezetten keresik őket a szenvedélyes gyűjtők. Megesik, hogy egy-egy fellelt veszélyes darabot nem jelentenek, hanem az önjelölt tűzszerész műgyűjtők maguk próbálják hatástalanítani, netán ahogy találták, hazaviszik.

A háborús eszközökből kinyerhető robbanóanyagok elvben bűncselekmények, terrortámadások elkövetésére is alkalmasak lennének, idehaza azonban ilyesmi még nem történt. A robbantásos merényleteket modern eszközökkel hajtották végre, a baleset miatt bekövetkezett, több emberéletet követelő detonációkért pedig inkább a házi kísérletek voltak felelősek. (Így az 1993-as, hét áldozattal járó békásmegyeri robbanás esetében is.)

Elvben azonban nem zárható ki, hogy a bombakeresőket nem a történelmi relikviák felkutatása iránt érzett szenvedély, hanem rossz szándék vezeti. A fokozott biztonsági kockázatot rejtő területeken tevékenykedő katonák rémei az úgynevezett improvizált robbanóeszközök, nemzetközi elnevezéssel IED-k (improvised explosive device). Az elmúlt évek tapasztalatai alapján ezek az eszközök a legkülönbözőbb méretűek és hatásfokúak lehetnek a levélbombányitól a teherautón tárolt, többtonnás pokolgépekig. A gyilkos eszközök gyakran legálisan is beszerezhető vegyi áruk elegyéből készülnek, de használhatnak hozzá olyan (akár eredetileg ipari célra szánt) ismert anyagokat is, mint a TNT, C4, Semtex. Ezek a terrorkellékek alaposan feladják a leckét a tűzszerészeknek, hiszen a világháborús (szimmetrikus hadviselésből származó) bombákkal ellentétben tankönyvileg nem leírhatók. Lehetnek időzítettek, robbanhatnak mozdításra. Ilyen gyilkos eszközök Afganisztánban két magyar tűzszerész életét is kioltották.

Kiss. M. Jenő egy Maxim géppuska boldog tulajdonosa. A kifogástalan állapotban lévő halálgép – ahogy az első nagy háború sokkjában Gyóni Géza költő nevezte a gépesített gyilkolás eszközeit – társaival együtt percenként hatszáz fővel tudta csökkenteni jobb sorsra érdemes embertársaink számát az elmúlt száz esztendő összecsapásaiban. Gazdája gyűjteményében még számos hasonló szerkezet található az 1848-as szabadságharc elöltöltőitől az első és második világháború fegyverzetéig. A nyugalmazott repülő alezredes évtizedek óta gyűjti a hadi relikviákat, egy részüket katonai hagyományőrzőként ölti magára. Emellett időről időre múzeumok is kölcsönöznek tőle kiállítási tárgyakat, a Maximot például három háború tanújaként hosszú ideje a Terror Háza Múzeumban tekinthetik meg az érdeklődők. Több évszázadot átfogó anyagának egyik legfontosabb közös vonása, hogy az engedély nélkül tartható muzeális elöltöltőkön kívül valamennyi darabja hatástalanított, rendelkezik a szakszerű ártalmatlanná tételről szóló bizonyítvánnyal.

– Nagyon sokan vagyunk az országban, akik hasonló eszközöket tartunk otthon, bár nem mindenki használja őket, van, ahol csak gondosan karbantartva pihennek a vitrinek mélyén – mondja az alezredes. Amint megtudtuk, a régi fegyverekhez az árverések, régiségkereskedések látogatása mellett gyűjtői cserebere vagy ritkábban egykori hadszínterek kutatása révén lehet hozzájutni. Ő a maga részéről utóbbival nem foglalkozik, bár tudja, hogy sokan szentelik magukat ennek a tevékenységnek is. Ugyanakkor büszke örökségmentő munkájára. Amint elmondta, a hazai hagyományőrzőknek, gyűjtőknek az az egyik missziójuk, hogy minél több emlékkel gazdagítsák egyébként nem túl bőséges hadtörténeti emlékeink tárházát.

A sok fegyver láttán óhatatlanul adódik a kérdés, nem merülhet-e fel bárkiben olyan gondolat, hogy visszaalakítva ismét ölésre használja bármelyiket.

– A fegyver nem más, csupán gép! – közli nyomatékosan az alezredes. – Nem a gép gyilkol, hanem a mögötte álló ember, aki valóban képes lehet némi lakatosmunkával újra használhatóvá tenni egyiket- másikat. De nézze ezt a szódásszifont – emeli fel a szóban forgó háztartási eszközt az asztalról. – A patronjában lévő gáznyomással is lehet embert ölni, ha megfelelő eszközt készítünk hozzá. Azzal nem jutunk semmire, ha például betiltjuk a muzeális vagy hatástalanított harci eszközök tartását, legfeljebb jelentős kulturális kárt okozunk vele. Sokkal fontosabb gát, hogy mi, akik ezekkel gyűjtőként vagy hagyományőrzőként foglalkozunk – orvostól az asztalosig, hivatásos katonától a hivatalnokig, diákig, mert széles a skála, de egy-egy csoporton belül ismerjük egymást –, kivetnénk magunk közül, aki bármi hátsó gondolattal állna neki a fegyverek gyűjtésének. Ebben ugyanakkora szigorú fegyelem van, mint az élesfegyverek kezelésében a katonaságnál, hiszen ezt a szép kedvtelésünket tennénk tönkre, ha másként gondolnánk – zárja beszélgetésünket az alezredes.

– Történelmi tárgyú kiállításaink rendszeres résztvevői voltak a muzeális vagy hatástalanított első, illetve második világháborús fegyverekkel, felszerelésekkel felvonuló katonai hagyományőrzők. Emellett régi katonai felszerelések, köztük puskák, pisztolyok sorát kaptuk tőlük kölcsön például az első világháború kitörésének századik évfordulójára rendezett kiállításhoz. Egy szerényebb vidéki közgyűjtemény szinte meg sem tudna mozdulni nélkülük – tudtuk meg egy korábbi közgyűjteményi alkalmazottól, amikor feltettük a kérdést, hogy a hatástalanított fegyverek tartásának esetleges megszigorítása milyen következményekkel járhatna.

Bombagyárlátogatás

Elmondása szerint egy kisebb hadseregre való, egyébként a jogszabályoknak megfelelően hatástalanított lőfegyver van ilyen formában magánkézben, amelyeket tulajdonosaik nem egy esetben a jóval tőkeerősebb, illetve megengedőbb jogszabályi hátterű országokból jövő műkincsvadászok elől szereztek meg s tartottak itthon. Tény, hogy náluk elsősorban az általános felszerelési tárgyak, illetve kézifegyverek dominálnak, ritkán járkál valaki semlegesített repülőbombával a hóna alatt, de vannak hagyományőrző egyesületek, amelyeknek például kifogástalan állapotú, bár szintén hatástalanított, huszadik századi tüzérségi löveg is van a birtokukban. Ezeket elkobozni, ne adj’ isten megsemmisíteni egyértelmű csapás lenne számukra. Többek között hosszú évek munkája és jókora anyagi ráfordítások eredményét tennék semmivé. Egy ilyen jogszabály alkotása valószínűleg több kárt, mint hasznot hozna, s a valóban káros feketepiac megszüntetése helyett csupán pótcselekvésként hatna.

A Terrorelhárítási Központ november 22-i, elhíresedett akciójában több kiló trotilt foglaltak le a rendőrök, a „gyűjtögetők” ezt a mennyiséget vélhetően a föld alól kiásott szerkezetekből nyerték ki. A sajtóban megjelent hírek szerint találtak náluk egykilónyi, úgynevezett brizánst is, amelyet más robbanóanyagok „beindításához” használnak. Mivel a „bombagyárban” több pokolgépet félig-meddig már össze is állítottak, gyanítható, hogy használni is akarták őket, ám a bíróság jelen mérlegelése szerint aligha terveztek bármiféle valódi támadást. Inkább arról lehet szó, hogy – miként a petárdával csintalankodó gyerekek – a háborús eszközökhöz szenvedélyesen vonzódó gyanúsítottak is csak önmaguk szórakoztatására fogtak a veszélyes játékba. A Budai Központi Kerületi Bíróság indokolása szerint „nincs semmi arra utaló jel, hogy a második világháború iránt hobbiszinten érdeklődő gyanúsított bármilyen kapcsolatban állna szervezett bűnözői csoportokkal, terrorszervezetekkel, vagy a tudását és vegyi anyagait a közrend, illetve emberek élete ellen kívánta volna fordítani”. Csütörtök déli állás szerint az elfogott csoport mindegyik tagja szabadlábon védekezhet. A nagy durranás szerencsére elmaradt.