Nehéz kereszt

Kozma Imre atya civilizációs ütközésekről, a hatalomgyakorlás nehézségeiről és az időskor méltóságáról.

– Vagyis tapasztalatok már régebbről léteznek az együttélés kihívásairól
– Pontosan. Tudni kell, melyik embertől mi várható el. Az érkezők egy része nyilván beilleszkedik valamennyire, de összességében azt látom például norvégiai útjaimon, hogy a bevándorlók többsége képtelen felvenni az északi ember ritmusát. Az igazi problémák a második, harmadik generációhoz tartozóknál jelennek meg.

– Azt halljuk, hogy a nyugati országok, főleg Németország ugyanakkor szemezgetni akar közülük, hasznos és olcsó munkaerőre van szüksége, a többiek meg mehetnek haza. Ön jól ismeri a német világot, igaz lehet ez?
– Ami most történik, azt álságosnak tartom, a kapitalizmus híveinek és a demokratikus elveket vallóknak az egymásra találása elgondolkodtató. Az egyik oldalon szociális, emberjogi kérdések, emberért való felelősség nyer hangsúlyt, a másik oldalon pedig a kapitalista szemléletnek megfelelően olcsó munkaerőt várnak. Mit jelent az, amikor e kettő egymást erősíti? Az idei év tapasztalata, hogy az emberbaráti, humanitárius szempontok egyre gyengülnek, és a piaci szemlélet uralkodik el.

– Ezt a két világot a nyugati politikusok egy része egy személyben megjeleníti
– Természetesen. Elsőre ezért is nehéz néha értelmezni a folyamatokat. Amikor valaki bajba kerül, rászorul a másik ember segítségére, akkor a humanitárius értékrend szerint segíteni kell neki. A keresztény üzenet ezt parancsolóan fogalmazza meg: szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Sőt az eredeti jelentés szerint jobban, mint magadat. A mi etikánk cselekvésre szólít, de ezt a személyes etikát nem lehet a hatalmat gyakorlókon számon kérni. Azokon, akik országokért, népekért felelnek.

– Ezek szerint osztja azt az álláspontot, hogy meg kell védeni az országot, Európát, a keresztény világot a beözönlők százezreitől?
– Egyértelműen, de ezt a bevándorlók és magunk miatt is állítom. Az egymásért való felelősség mondatja ezt velem. Aki ismeri a muszlimok felfogását, vallási eltökéltségét, az egyetért velem. Számukra a kisebbségi lét elfogadhatatlan. Megjegyzem, abban a térségben, ahonnan a menekültek, bevándorlók érkeznek, karitatív munkánk során csak szeretettel és hálával találkoztunk. Igaz, segíteni mentünk, s ahogy erről beszélek, felrémlik, hogy soha fel sem merült a vallási hovatartozás kérdése, de a mi vallási indíttatásunk sem. Csak jót akartunk tenni. A mi szívünkben öröm volt, ők meg hálálkodtak. Például Afganisztánban, ahol iskolát építettünk, és orvosaink gyógyítottak, egy helyi muzulmán vezető mondta: „Milyen érdekes, mi elhittük Oszama bin Ladennek, hogy majd jönnek a keresztények, s legyilkolnak minket. Ehhez képest maguk itt vannak, sőt ön konkrétan katolikus pap, s jót tesz velünk.\" Azt viszont panaszolta, hogy arab testvéreiktől nem kaptak személyes segítséget.

– Pedig az iszlám világban, éppúgy, mint a keresztény tanítás szerint, segíteni kell a szegényeken, elesetteken
– Bizonyára sok helyen meg is történik. Személyes szinten legtöbbször kiderül, hogy valójában nincsenek is ellentétek ember és ember között. Az ideológiák, a politika szintjén azonban már más erők mozognak és mozgatnak.

– Zavarja, ha belekeverik a politikába?
– Negyed százada, a keletnémetek befogadásakor már belekeveredtünk a politikába, akaratlanul. Csak segíteni akartunk, majd politikai szereplővé váltunk, de a segítésnek egy olyan szakaszában, amikor a menekültek érdekében mást nem tehettünk. Az NDK-sok segítése azért volt a lelkemnek nagy élmény, mert egy keresztény közösség meg tudta mutatni az erejét, azt, hogy teljesíteni tudja a küldetését. Ezt mi próbaként értelmeztük, s jól vizsgáztunk. Nekem azt megelőzően csak üldöztetésben volt részem, aztán egyszer csak az élére kerültünk egy történelmi eseménynek, s tetteinket meglepetésünkre a politika akkor már nemcsak tűrte, hanem támogatta is. Mármint azt, hogy ideig-óráig befogadjunk embereket. Felismerték, mekkora lehetőség ez az együttműködés. 1989 a csodák éve volt.

– Létezik-e keresztény politika egyes pártok elnevezésén túl, találkoznia, ütköznie kell-e néha a világi vezetésnek és az egyháznak?
– Az egyházat és az államot elválasztották. Azt mondom, rendben is lenne. Nem jó átfedni egymás területét. Ám Európa bajainak egyik legfőbb oka szerintem az, hogy a szétválasztás az egymás felé fordulást is lehetetlenné tette. Nem a hatalomgyakorlásról beszélek, az egyház ne is akarjon politikai hatalmat, de a politikai hatalomnak az egyház társadalmi, az emberi együttélésben betöltött szerepét értékelnie kellene. Rengetegszer halljuk, hogy Európa elvesztette keresztény gyökereit, a világ maga alá gyűrte a kereszténységét. Ezt hallgatni nem jó, elbizonytalanít. Az egyháznak hatalmas megtartóereje van, lehet. A környező országokban élő magyarok esetében is talán a legfőbb megtartóerő az egyházak szolgálata.

– Egy svéd evangélikus lelkésznő leszedette a keresztet a templomról, hogy ne zavarja a muzulmánokat. Ez csak egy példa. Identitásválságba kerültek a nyugati történelmi egyházak is?
– Teljes identitásválságban szenvednek. Ez annak a következménye, hogy kiszorították őket a társadalomformáló szerepükből. Sok világi döntéshozó félt is az egyháztól, hiszen útjában állhatott politikai törekvéseinek. Az egyház egy része végül megadta magát.

– Milyen eszközökkel tették ezt az egyházzal? Nyugat-Európában elvileg szabad a vallásgyakorlás, a finanszírozási kérdések sem annyira égetőek
– Nagyon egyszerű volt. Az egyház alapvető értékeit kérdőjelezték meg. Felszabadították az embereket az egyház – idézőjelben – hatalma alól, tették mindezt a szabadságra hivatkozva. Mert az egyházak törvényeikkel, előírásaikkal valóban bizonyos keretek közé terelik az ember lehetőségeit. Mindig a Dunához szoktam ezt hasonlítani: micsoda ajándék a folyó, de mi lenne, ha nem lennének töltések a mentén! Az ellenlábasoknak az is segített, hogy az egyház tagjai is emberek, s mint ilyenek, esendőek. A tökéletességre legföljebb törekszünk. Az ember kísérthető, és újra és újra kísértésbe esik. Ez mindig jó támadási felületet jelent. Pál apostol is felsóhajtott: „Látom a jót, helyeslem is, mégis a rosszat teszem.\" Néha figyeljünk fel arra is, hogy a mi botlásaink nem teszik viszonylagossá az egyház igazságait, értékeit. Ezekhez ugyanakkor mindig visszamenekülhet az ember, és mindig újra kezdhet. Micsoda lehetőség! A nyugati világ a jólétet célozta meg, amelyre mindenki vágyakozik. A jólét a gondtalan anyagi helyzet. Ki ne vágyakozna erre? Ennek ára van, bizonyos elveket el kell felejteni, olyanokat is, amelyeket az egyház elvár. Ilyenkor javakban gazdagodhat az ember, személyisége viszont elszürkülhet. Bizony, sokan elfelejtették, hogy nem az anyagi javakban való bővelkedéstől függ az ember élete. A Nyugat nagyobb bajban van, mint mi. A kommunista évtizedek ellenére is a mi keresztény értékrendünk a mindennapjainkban vissza-visszaköszön.

– Biztonságban van ez a közép-európai identitás, vagy mi is azon az úton járunk, mint a Nyugat évekkel vagy évtizedekkel ezelőtt?
– Mi is afelé tartunk. Mi is jóléti államban szeretnénk élni, s ez ma igen nagy kísértés. Hatalmas szakadék támadt népek, emberek között, amely most nem is áthidalható. Adományozással, jótékonykodással nem lehet megoldani a világ problémáit. Nagyon fontos az is, de a szociális problémákra a pénz nem elegendő megoldás. Új mentalitásra van szükség, melynek lényege annak megértése, hogy nem a gondtalan anyagi helyzet, a jólét, hanem helyette a jóllét a jövőnk, amely testi, lelki, szellemi, közösségi jó közérzetet jelent. A jólétben élő országok polgárainak visszább kell lépniük, be kell látniuk, hogy a kevesebb is elég. Hiszen a javak nagy részére valójában nincs is szükségünk, miközben más embernek meg alig jut valami. Egy új fogalmat kell megtanulnunk: megosztás. Megosztani esetleg még azt is, amire az embernek magának is szüksége lenne. Néha arra gondolok, hogy a világ javainak újrafelosztása elkezdődött. A nemrégiben befejeződött klímacsúcs is mintha erre mutatna.

– Európa nyugati fele korábban olyan alappillérekre támaszkodott, mint a jólét, a biztonság, a szabadság. Ehhez adagolták aztán a multikulturalizmust. Mondhatjuk, hogy az alappillérek mára mind megremegtek?
– Pontosan ezeket az értékeket vetkőztette pőrére a civil Európa. A biztonság rendkívül fontos, s ma már hiába beszélünk szabadságról, ha nincs meg a biztonság, márpedig nincs meg. Ha nincs biztonság, nincs szabadság sem. Európa olyan önző, hogy már önmaga megvédéséért sem képes áldozatokat hozni, ezt egy szíriai ismerősöm mondta. Tragikus megállapítás. A multikulturalizmus pedig egy nagy illúzió. Bárki bármit mond, nem vagyunk világpolgárok. Az embernek valahol otthon kell lennie a világban. A jólét vonzó hívószó lehet, de akármilyen jól is él valaki, egy másik országban mindig idegen marad. A legtöbb idegenbe szakadt honfitársunk négyszemközti beszélgetéskor bevallja, hogy bizony nem tudott beilleszkedni. Legfeljebb a jobb körülmények csendesítik a honvágyat, vagy a sikerek – ha vannak – pillanatokra feledtethetik az otthont.

– Az otthon elhagyása a jobb élet reményében olykor súlyos emberi áldozatokat követel
– Ez súlyos tragédiákat sejtető megállapítás. Ha a mostani menekültekre, bevándorlókra gondolok, hányan indultak el, és nem érkeztek meg sohasem álmaik, vágyaik világába, ahol a célba érkezőket is az idegen világ kihívásai várják. Bocsássanak meg azért, hogy engem az itthon maradtak sorsa izgat inkább. Vannak áldozatok bőven itthon is. Számtalanszor jönnek hozzám idős emberek, akik magányosak, kiszolgáltatottak, aztán kiderül róluk, hogy vannak gyermekeik, csak külföldön élnek. Sajátságos az ő teherviselésük kérdése. Aztán itt vannak a Magyarországra települt tőkeerős cégek, vállalatok, bankok. Őket nem hazánk jobb jövője izgatja, hanem az olcsó munkaerő, a haszon. Persze örülünk annak, hogy munkahelyeket teremtenek. Jut eszembe, egyszer Indiában láttam, hogyan építik az utat. A legmodernebb gép terítette az aszfaltszőnyeget. Az út mellett bazaltkupacok voltak, s mindegyik mellett egy-egy ember ült, és kalapáccsal pattintotta különböző méretűre a követ. Az asszonyok pedig fejükön kosárban vitték a követ az útalapba. Kérdeztem helyi kísérőmet: hát hogy van ez, miért nem a modern gépek végeznek mindent? Nézett rám, mint aki nem is érti a felvetésemet. Majd azt felelte, de hiszen ezeknek az embereknek van munkájuk, ha mindent a gép végezne el, elveszítenék a keresetüket, és segélyre szorulnának. Fájdalmas, hogy nehezebben élünk még mindig, mint Nyugat-Európa népei tőlünk pár száz kilométerre. Be kell látnunk, hogy másoktól sokat nem várhatunk, saját kezünkben a sorsunk, saját felemelkedésünkért kell dolgoznunk!

– Önök sokat tesznek idehaza a szegények felkarolásáért, ugyanakkor a szociális területet sem kerüli el a politika, gondoljunk csak a gyermekéhezés hangoztatására. Mit szól a források elosztásához?
– Nem vagyok pénzügyi vagy gazdasági szakember, nem tudom megítélni, mennyi pénzt lehetne még a szegényekre fordítani. Egyet tudok, azt, hogy a máltai munkánkban első helyen szerepelnek a felzárkóztató programok. Sok cigány telepet ismerek, nagyon szegény településekre járok. Felmerül az emberben, hogy az itt szerzett tapasztalatok miként láttatják a gyermekszegénység, gyermekéhezés riasztó kérdését. Nyilvánvaló, hogy erről csak a családokban élő gyerekek esetében beszélhetünk, de melyek és milyenek azok a családok, amelyekben elszegényednek és éheznek a gyerekek. A megoldásban a legfontosabb a szülők munkalehetősége, hogy étel kerüljön az asztalra, de az érintett családok gondolkodását, életvitelét is meg kell ismerni. Tudnak-e élni a lehetőségekkel? Kézbe tudják-e venni sorsuk irányítását? Szükség esetén segítséget kell nyújtani nekik, mert a gondok csupán anyagiak juttatásával nem szüntethetők meg. Elgondolkodtató, hogy egy faluban egy hónap alatt több pénzt nyeltek el a játékautomaták, mint a falu egyhavi szociális segélye. Egyszerű azt mondani, hogy ne stadionokat építsünk, hanem a szegényeket támogassuk. A kettőt nem szabad egymás ellen kijátszani. Az egyik fontos, a másik szükséges, de mindenekelőtt élni tanítsunk.

– Ha már hangzatos szólamok Mit szól a közbeszéd stílusához?
– Tőlem nem tud egy ember olyan távol lenni, hogy ne érteném meg. Zavarnak a pártviszályok és a nemtelen harci stílus. Fáj, hogy ellenfelekké aljasulnak, s egymással szinte szóba sem állnak. Igaz, múltkor láttam a Fradi-meccsen, hogy egy vezető kormánypárti és egy vezető ellenzéki politikus beszélgetett. Ennek éppen örültem.

– Arra gondolok, amit kifelé mutatnak
– Nagyon nehéz jól élni a hatalommal. Szent István életművét tanulmányozva tudatosult bennem, hogy az ő életművének lényege volt a nemzetért érzett felelősség. A hatalom végül is a felelősségről szól, a szolgálat lehetőségéről.

– 1989 az ön életében is nagyon fontos év volt, sokat beszélgettünk már róla. 2015-ből mit jegyez fel?
– Különösen a bevándorlók miatt egészen különleges ez az esztendő. A szívem kicsit ott van, ahonnan ezek az emberek elindultak, még ha tudom is, hogy nekünk elsősorban itthon adódik dolgunk. De európai szinten másról és többről van szó. Nem csupán emberek keresnek új életteret és várnak segítséget, hanem az együttélés kérdése kerül előtérbe. Nagy kihívás ez, amikor más életfelfogás szerint és más kultúrán nevelődött és a miénktől eltérő igényű emberekről van szó. 1989-ben úgy gondoltam, a vasfüggöny megbontásában, a berlini fal ledöntésében hazánk igen nagy szerepet játszott. Azon érdemes gondolkodnunk, hogy mi, magyarok milyen segítséget tudunk most nyújtani Európának. A kontinens olyan helyzetben van, hogy rászorul a támogatásra, s amit mi, magyarok adni tudunk, az egyfajta iránymutatás. Ez az esztendő mindent az élére állított, próbára tette a keresztény embert is.

– December 8-án elkezdődött a Ferenc pápa által meghirdetett irgalmasság éve. Mit jelent ez a gyakorlatban, mitől lesz irgalmasabb a következő időszak?
– Nekünk, irgalmas rendi szerzeteseknek ez különösen fontos év. A latin szó – misericordia – rámutat azokra, akiknek szívük van a szegények, a betegek, a szerencsétlenek számára. Irgalmas rendi karizmánk a hospitalitás, amely vendégszeretetet jelent. Mi, irgalmasok ebben a szellemben nyitunk ajtót, és tárjuk ki szívünket az emberek felé. A betegápoló irgalmas rend szerzetesei és Istenes Szent János családjának tagjai, orvosok, gyógyszerészek, nővérek, lelki gondozók, segítők fogadjuk intézményeinkben a betegeket. A betegség kiszakítja az embert a környezetéből, családjából, munkájából, mindennapi életéből, és egy idegen világba kényszerít – a kórház idegen világ –, s nálunk olyan emberek várják, akik nemcsak a kórházba, hanem a szívükbe is beengedik. Ma egyre többet hallunk ennek az emberi tényezőnek a fontosságáról. Az irgalmasok gyógyítókultúrája 450 éve van jelen Európában. Ma a figyelem középpontjába került ez a gyógyítókultúra. Ez a szellemiség megkülönböztetetten gyengéd szeretettel fordul a tehetetlen idősek felé is. Európának új arculatával találkozunk. Európa megöregedett. A jólét már nem magától értetődő. Az egészségügyi kiadásokat is kurtítják. Jelen helyzetben érthető, hogy a figyelem a születendő gyermekek felé fordul, és a jövő ígéreteként a megszületett gyermekeket állítja a középpontba. Jól is van ez így, csak ne feledkezzünk meg az idősekről sem, akiket már nem a földi életre, hanem annak méltóságteljes befejezésére készítünk fel. Hatalmas ez a kihívás. Kevesen vagyunk. A fiatalok közül kevesen választják ezt az élethivatást, pedig várjuk őket, hogy csatlakozzanak hozzánk, legyen, aki segít az elesettek ellátásában. Igaz, ezt a szolgálatot teljességgel nem lehet pénzre váltani. Végzéséhez belső elhivatottság kell.