– A múltkor kiderült, hogy egy-két fiatal füvezik, így kénytelen voltam eltiltani őket a közösségtől – kesereg Judit nővér. – Nyugtalanító érzés, hogy éppen akkor engedem el a kezüket, amikor rossz irányba indulnak, de valahol meg kell húznom a határokat még akkor is, ha ezzel azt kockáztatom, hogy elveszítjük őket. Nagy öröm volt számomra, amikor újra megjelentek, és újabb esélyt kértek.
Miközben a fiatalokkal eltöltött időről beszél, izgatott öröm keríti hatalmába. Úgy érzem, mintha folytonos türelmetlenség dolgozna benne, a tenni akarás toporgó vágya. Büszkén mutatja a felvételeket a gyerekekről, akiket már a nevükön szólít, és sikereiket is a magáénak érzi. Beszéd közben egyszerre felpattan: indulni kell, várják a közösségi házban, ahol délutánonként a pásztorjátékot próbálják a gyerekek.
A Befogad-lak bal szárnyában meleg kis szoba várja a délután érkező kisebb és nagyobb iskolásokat. A narancssárgára festett falon hatalmas, grafittal felrajzolt szentkép. Vagy tíz éve működött itt egy kisközösség, egyik tagjuk rajzolta le Szent Filoménát. A tagok közül többen azóta is itt dolgoznak, van, aki pap lett közülük, más az országos cigánypasztorációs irodán tevékenykedik. Közülük való Jozsó is, aki épp most lép be, hogy gyors mozdulattal néhány fahasábot dobjon a tűzre. A szobában már tart a foglalkozás, fiatal lány gyűjti maga és egy kutya köré a gyerekeket.
Niki néni született tanítónő. Fiatal kora ellenére szemmel láthatóan varázslatos hatással van a gyerekekre. Ebben persze jelentős szerepe van Gyömbérnek is, a szálkás szőrű vizslának. Az ő segítségével tartott kutyaterápiás foglalkozáson észrevétlenül oldódnak fel a gátak, beleértve az állattól való félelmet is. Erről számol be egy szőke kisfiú, amikor lehuppan mellém a kerevetre.
– Korábban féltem a kutyáktól, de amióta Gyömbért ismerem, már nem félek – mondja, miközben egy bonyolult mágneses játékkal bíbelődik. Élénk rózsaszín plüsskardigánban nagyobbacska lányka lép a szobába, odajön, szeretettel megsimogatja a kisfiú fejét, aztán egy szőke kislányhoz lép, az ő kobakjára puszit ad.
– Van testvéred? – érdeklődöm tovább kutyás barátomtól, mire rámutat a szőke kislányra és a rózsaszín felsős nagyobbra, aztán helyesbít.
– Ő a testvérem, ő pedig az unokatestvérem – mondja.
Eszembe jut, amit Judit nővér mondott arról, hogy itt más a testvér fogalma. A családokban a távolabbi rokonokat is testvéremnek, bátyámnak szólítják.
A gyerekek a kutyus körül ülnek, mondókát szavalnak, és közben ütemesen simogatják Gyömbért, az meg békésen nyugtatja a fejét a szőke kislány ölében. A rutinos tanárnő mindig megtalálja a kötőpontokat, gördülékenyen vezeti a fiatalokat a tartalmas együttlét ideje alatt, és talpraesetten reagál azokra a helyzetekre is, amelyekre nem lehet előre felkészülni. Szóba kerül, hogy az egyik kisfiú megütött valakit aznap. Míg félszegen, szégyenkezve védekezik, hogy ő csak visszaütött, Niki néni magától értetődő természetességgel hívja fel a figyelmét az eldobott kő és a visszadobott kenyér bibliai összefüggéseire.
– Bár a keresztény erkölcs szerint élek, nem vagyok gyakorló vallásos, és amikor Arlóra kerültem, kicsit tartottam tőle, vajon elég leszek-e ide – mondja Szűcs Nikoletta, amikor mellém ül beszélgetni. – Nem könnyű a helyzetünk. Jó lenne, ha olyan nagy szavakat mondhatnék, hogy aki ide járt, mind tökéletes felnőtté vált, de sajnos nem így van. Nem is az a célunk, hogy megváltsuk a világot, hanem hogy olyan élményt adjunk a gyerekeknek, amit egyébként nem kapnának meg.
Niki az itt töltött hat év alatt nemegyszer szembesült azzal, hogy a család visszahúz egy-egy tehetséges fiatalt.
– Megesik, hogy egy gyerek el tudna menni nyolcosztályos középiskolába Miskolcra, mert olyan jó képességű, kitűnő tanuló, a nővérek ráadásul ösztöndíjjal támogatnák, de a szülő egyszerűen nem tudja elengedni. Tévhitek, félelmek miatt születnek meg ezek a döntések. A szülők inkább ragaszkodnak a járt úthoz: minél előbb családot alapítani, gyerekeket szülni.
A kutyaterépiás foglalkozások segítségével szinte észrevétlenül sikerül bevonni a gyerekeket a tanulásba.
– Amellett, hogy jókedvre deríti őket, empátiára is nevel az állat – magyarázza a tanárnő. – A kutya nem nézi, milyen a ruhájuk, nem tesz közöttük különbséget, olyannak fogadja el őket, amilyenek, és ez nagyon jó, hiszen az a lényeg, hogy ők is úgy szeressék egymást, ahogy vannak.
„Szürke a világ és szürke az élet, ó-ó, nélküled semmit sem érek ” – hangzik fel az ének, s ez hamar összerendezi a társaságot. Judit nővér gitárt ragad, egy kisgyerek párnákat tesz a földre, a többiek elhelyezkednek, dalolnak, kezdődhet a próba. A kis pásztorok, királyok, a mesélő, a kórus tagjai mint a kisangyalok, csillogó szemmel fújják a szövegeket, miközben csendben, ünnepélyesen teljesítik a felnőttek halk utasításait. A kályhában lobog a tűz, a kép több mint idilli. Még a kisfiúk is megjuhászodnak erre a háromnegyed órára. Az ember nem is hinné, hogy ugyanazok a gyerekek ülnek itt, akik kicsit később már zihálva, csatakosan rúgják a bőrt az omladozó vakolatú tornateremben. A többiek a próba után a meleg szobában maradnak. Karácsonyfadíszeket készítenek, és közben vidáman beszélgetnek.
Mikor átballagok a sáros udvaron, már sötétedik. A tornateremből a fiúk vad csatakiáltásai hangzanak, még benézek a Vár-lakba, ahol elindult a napunk. A családi napközi szobájában most egy kislány tanul, mellette Mária néni ül. Még egy tanár, aki hetente kétszer autóba ül, és eljön ide a hegyek közé, hogy kitágítsa kicsit a világot a csillogó, barna szempárok előtt. Gecse Mária egy egri nyelviskolában tanította spanyolra Márta nővért, aki tavasszal hívta el a csapatba.
– A nagymamám negyven évig volt igazgató egy olyan iskolában, amelyikbe csak cigány gyerekek jártak – kezdi mondandóját Gecse Mária, aki tisztában volt vele, mire vállalkozott, amikor ideszegődött. – Mielőtt valamit elmondanánk, általában még három további dolgot is el kell magyaráznunk nekik – mondja, és hozzáteszi: számukra máshol van a startvonal.
A tanárnőt, aki tíz évig tanított egy elit gimnáziumban, a kihívás hozta ide. Hetente kétszer jár ki Egerből, hétfőnként főzni is tanítja a gyerekeket, utána a házi feladat elkészítésében segít, vagy verseket olvas velük.
– Ez hálás korosztály, a gyerekek lelkesek, de ha fáradtak vagy éhesek – hó végén –, nehezebb velük – mondja.
A nővérekhez hasonlóan ő is úgy látja, az elmúlt húsz évben sokat romlott a szegények helyzete.
– A második-harmadik generáció nő fel úgy, hogy senki sincs a családban, aki rendszeresen dolgozni járna – panaszolja Gecse Mária. – Ha nincs, ami tagolja a mindennapokat, egy idő után elmosódnak a szabályok, elvész a motiváció. Ráadásul ha nincs mit enni, felkelni sem nagyon érdemes. Sokukban kialakul egyfajta dac is, mondván, ha velem nem foglalkozik senki, én sem foglalkozom senkivel. Ha a nővérek nem lennének itt, nem tudom, mi lenne ezekkel az emberekkel.
Kiderül, sokszor az alapítványon keresztül váltják ki a gyógyszereket részükre, segítenek abban is, hogy eljussanak az orvosi vizsgálatokra Ózdra vagy Miskolcra, és sokféle módon tudják enyhíteni a nyomort az adományokból is.
– Néha akadnak alkalmi munkák, és sokáig emlegették a faluban, hogy valakit az Alföldre vittek dolgozni, de rendszeres állás nemigen van. Sok gyereknek egyáltalán nincsenek játékai, játékboltot sem láttak soha, hiszen Ózdra sem jutnak el. Mégis annyira jószívűek, ha valakinek születésnapja van, lelkesen ígérik, hogy hoznak majd neki ajándékot. Bár ezt többnyire nem tudják beváltani, de a szándék mégis ott él bennük.
A tanárnő csendesen beszél, szomorkás mosollyal a szája szegletében. Azt mondja, mindenkinek ajánlaná ezt a munkát egy hónapra, és az ismerős gyerekeket is elhozná, hogy lássák, mások hogyan élnek itt. Aztán elmond egy történetet a kislányról, akivel az imént együtt tanult.
– Lizát születésekor anyukája otthagyta a kórházban. Egy ideig intézetben nevelkedett, s két-három éves lehetett, amikor a testvérével együtt kivette őt a nagymama, aki azóta egyedül neveli őket. Azzal viszont nem számolt, hogy beteg lesz, s elveszíti a munkahelyét. Liza azóta ekként táplálkozik: „Ha a mama tud kölcsönkérni, akkor eszünk, ha nem, éhen fekszünk le.” A tizenháromezer forintos családi pótlék és az alkalmi segélyek nem sok mindenre elegendők. Mivel az iskolában csak az első-második osztályban van tízórai, ha Liza otthon nem kap enni, déltől délig nem eszik.
A kislány, aki nyár óta tartozik a közösséghez, most a többiekkel együtt a karácsonyi ünnepségre készül. Lelkesen, pontosan olvassa a szöveget, nem véletlen, hogy ő lett a mesélő. Közben a karácsonyfáról álmodozik, amelyre lassan mindenki elkészíti a maga díszét, amelyet 18-án felfüggeszthet az egyik ágra, és akkor ki-ki elmondhatja azt is, miért ad hálát ebben az évben. Liza kilencéves. Egy ideig arról ábrándozott, hogy talán nekik is lesz fájuk az idén, de a napokban elengedte a gondolatot, mert belátta, úgysincs egyetlen díszük sem, amelyet ráaggathatnának. Hiszen nem is volt soha