A Borsod megyei Arlón húsz éve vannak jelen a Szent Ferenc-nővérek: a gyógyszerkiváltástól a gyerekek tanításán át mindenből részt vállalnak, segítve a helyieket. Előítélet-oszlató gondolatok a legilletékesebbektől egy, a fővárostól közúton 150 kilométerre, a valóságban fényévekre lévő világból.
Amikor bizonyossá vált, hogy megyek a Szent Ferenc Kisnővéreihez Arlóra, alaposan átfésültem a háztartásomat, és mindent összegyűjtöttem, amire már nincs szükségem. Néhány közeli ismerősnek is szóltam: nincs sok hely a kocsiban, de ha van adománynak valójuk, szívesen elviszem. Ilyenkor, karácsonytájt mindenki szívesebben adakozik. Indulás előtti nap aztán csöng a telefonom, és egyikük nekem szegezi a kérdést:
– De ugye nem cigányoknak viszed? Mert akkor inkább elküldöm Kárpátaljára
– Miért?
– Mert a cigányok nem dolgoznak – hangzik a válasz.
– Nehéz munkát találni manapság Borsodban – mondom –, sok más ember sem tud dolgozni.
– De ők nem azért És csak szülik a gyerekeket a segélyért.
Nem csak azért indultam el Arlóra, hogy saját szememmel lássam, milyen munkát végeznek a leszakadófélben lévők megsegítésére húsz éve odatelepült nővérek. Válaszokat is kerestem. Kérdésekre, közhelyekre, általánosításokra, amelyek jó szándékú emberekben is ott motoszkálnak. Az utazás előtti telefonbeszélgetés ráébresztett: kötelességem is megtalálni ezeket a válaszokat.
Arlóról csak annyit tudtam, hogy nagy ott a szegénység, és amikor a nővérek odaköltöztek, a jobb módú helyiek aláírást gyűjtöttek ellenük, mert úgy gondolták, ha idejönnek, és segítik a leszakadókat, még több szegény települ majd a faluba. Ezért hát amikor Óbudán beült az autóba Márta nővér, hogy az Arlóra vezető két és fél órás úton mindent elmeséljen, amire kíváncsi vagyok, belevágtam a közepébe. A telefonban nekem szegezett kérdés mellé mintegy mentegetőzésül hozzáfűztem: kétgyermekes anyaként én is úgy gondolom, van abban valami, hogy az ember annyi gyereket hozzon a világra, ahányról gondoskodni tud, hiszen felelősséggel tartozik értük.
– Te is vigyázol rá, hogy hány gyereked legyen? – kérdezett vissza Márta nővér, és a hangjában lemondás volt. – Isten életet akar, de ez a társadalom nem biztosítja, sokszor megnehezíti, hogy a megszületett gyerekek fel tudjanak nevelkedni. Sokan ezért nem engedik megszületni őket. Ráadásul a társadalom azt sugallja, hogy ez jól van így.
Hát, így indultunk. Különös utazás volt, olyan, ami nyomot hagy a lélekben. Ahogy a kocsi nyelte az előttünk kanyargó kilométereket, úgy merültünk alá a beszélgetésben a nővérrel, aki húsz évet töltött egy süllyedő hajón a lyukak tömködésével. Ma már csak hetente egyszer megy el a gyerekekhez, inkább a családterápia-képzésben folytatja munkáját, de szerencsére van kinek átadnia a stafétabotot.
Az arlói közösségi házban dolgozó lelkes óvó bácsi éppen kifestőt rajzol a gyerekeknek, amikor megérkezünk. Mindenkinek olyat, amilyet kér. Kitűnően rajzol, a folyosó falán majdnem életnagyságú János vitéz vázlata fogad, a bejárat fölött egy remekbe szabott vár is az ő keze munkáját dicséri.
– A családi napközit Vár-laknak nevezték el a nővérek – magyarázza a témaválasztást Feri bácsi –, csak még nem volt időm befejezni. A kifestést folyton elhalasztom, mert mindig van, ami előbbre való.
A barátságosan berendezett csoportszobában hét kisgyerek játszik. Amikor belépünk, minden szem ránk szegeződik. Tágra nyíló, barna tekintetek. Antal Ferenc, akinek magának is négy gyereke van, rutinosan mozog a kicsik között. Elindít egy verset, és az aprók kórusa máris szavalja a Miklós püspökről szóló rigmust.
Arról kérdezem, milyenek az újonnan bekerülők.
– Kell néhány hét, mire megtanulják, hogy vannak törvények, amelyeket be kell tartaniuk, de ez általában hamar kialakul, és aztán minden megy a maga útján. Testvérek is járnak ide, például Marika meg a kishúga, Mirellától azonban még nehezen válnak meg a szülők, ezért ma sincs itt.
– A szülők félnek az ismeretlentől. Úgy gondolják, az a biztos, ha a gyerekek a családban maradnak, és az ő útjukat ismétlik – fejtegeti Márta nővér, amikor arról kérdezem, mi az oka, hogy gyakran a segítőrendek által kifeszített szociális hálóval sem sikerül beterelni a gyerekeket a számukra kialakított intézményekbe, ahol pedig fűtött helyiségben lehetnének, hasznos dolgokkal foglalkozhatnának, tanulhatnának is.
A Befogad-lakra keresztelt közösségi ház kertjében három férfi gyűjti zsákba az avart. A nővér viccelődik velük, miközben munkatársaiként mutatja be őket. Henrik, Robi és Jozsó pedig veszi a lapot, mosolyogva válaszol. Aztán kinyitják nekünk a tornatermet, hogy bekukkanthassunk. Ódon tér, a halványkékre festett vakolat omladozik, a tetőgerendák jó pár helyen kibukkannak mögüle.
– Régebben az iskola is ezt használta, aztán veszélyesnek nyilvánították, de mi saját felelősségre tovább használjuk – mondja a nővér.
A bordásfalak fölött vászonra festett, színes felirat: „Amit akarsz, hogy veled tegyenek, azt tedd te is másokkal!”
Szűk lépcsőn jutunk fel a padlástérbe a gyógynövényszárítóhoz. Jozsó félszegen áll a száradó menta, galagonya és szurokfű illatfelhőjében. Neki is sok munkája van a csomagolásban.
– Tangazdaságot működtetünk, lekvárt főzünk és gyógynövényt is gyűjtünk, amelyért jobb módú dunántúli plébániákon adományokat fogadunk el. Az ebből befolyó pénz is segítség – magyarázza Márta nővér, aki gyakran von be a munkába bírságot fizetni képtelen szegényeket, akiket elzárásra ítélt a rendőrség. A sokszor nevetséges indokokkal (úttesten való gyaloglás, rosszul rögzített gyerekülés vagy éppenséggel a hiányzó hólánc miatt) elítélt emberek így ahelyett, hogy a börtönben ülnének, hasznos közmunkával tölthetik a rájuk kirótt büntetést.
– Nagyon sokan járnak hozzánk, hogy adjunk munkát – mondja Márta nővér. – Nem csoda, az emberi pszichében kódolva van, hogy jót akarunk tenni. Gondoljunk csak arra, hogy már két-három éves korunkban képesek vagyunk letenni a játékunkat azért, hogy segítsünk, mert jót tenni öröm. Sokan aztán lenevelődnek erről, a társadalom pedig hajlamos az általánosításra, és könnyen csinál bűnbakot emberekből. Én veszélyesebbnek látom az olyanokat, akiket az állam sok pénz ráfordításával kitanított, és a megszerzett tudásukat aztán kirekesztésre, mások elítélésére is használják.
Persze megkülönböztetni jó értelemben is lehet, sőt kell is. Bár a nővérek, akikkel az Arlón töltött napon beszélgettem, valamennyien beszámoltak kudarcokról, csalódásokról, abban egyetértettek, hogy a szegények sem egyformák. A nővérek hozzáállásában talán az a rendhagyó, hogy igyekeznek mindenkit úgy elfogadni, amilyen. Bár próbálnak hatni a maguk eszközeivel, belátják, hogy a másik számára mások a prioritások, mert látják a rendszert abban is, amiben más nem veszi észre. „Mi a nevükön szólítjuk őket ” – visszhangoznak bennem Márta nővér szavai.
– Sok bátortalanság, önértékelési zavar nehezíti, hogy valaki tovább merjen lépni abból, amibe beleszületett – mondja Márta nővér, miközben leereszkedünk a lépcsőn. – Amellett, hogy egyfajta hídszerepet töltünk be – kapcsolataink révén munkát szerzünk, kiutat mutatunk a szegénységből –, hitet, bátorságot is próbálunk adni nekik, mert mindenkinek fontos a lelkesítő biztatás.
Hatékony cseppek ezek a tengerben, gondolom, és eszembe jut, amiről az Arlóra vezető hosszú úton beszélgettünk a szerzetesnővel: bár a szegénység is bélyeg, sokan mégis szívesebben viselik magukon, mint a cigányságét. Az Elfogadlak Alapítvány munkatársai – a szegényekhez hasonlóan – hozzászoktak már, hogy a sok tökéletlen megoldás közül kell választaniuk. Elfogadták, hogy abból induljanak ki, amit az általuk segíteni próbált emberek tudnak, akarnak.
Amikor Márta nővér húsz évvel ezelőtt idekerült, úgy gondolta, azokkal szeretne lenni, akik között Jézus is lenne.
– Nagy lendülettel ugrottam fejest a szegények világába. Lelkes amatőrök voltunk, annak minden előnyével és hátrányával – emlékezik. – Először a gyerekekkel ismerkedtünk meg. Feltűnt nekik az egyenruhánk, bekiabáltak a kerítésen: „Kik vagytok? Törpék, manók? Tündérek? Boszorkányok?” Ha találkoztunk velük az utcán, meghívtuk őket játszani, vagy mi mentünk el hozzájuk. Kinek mire volt szüksége, azt adtuk neki. Volt, akinek munkát tudtunk szerezni, új esélyeket adni, és sokszor együtt dolgoztunk a kertben is, vagy elmentünk imádkozni.
Az évek alatt kialakuló tapasztalatokat ma már tudatosan örökítik át a szerzetesnők. Márta mellett Ágnes nővér vesz részt tevékenyen a szegények segítésében, idén szeptemberben pedig két fiatal nővér érkezett, és egyikük, Judit be is kapcsolódott a munkába.
A családias körülmények között elköltött ebéd alatt szó esik a szerzetesi életet tápláló energiaforrásokról, arról, mit éreztek, amikor az örökfogadalom letételekor önátadásuk jeleként kitárt karral a templom kövére feküdtek az oltár előtt. Márta nővér számára ez az elengedés gesztusa volt.
– Azt hiszem, mindannyiunk napjaiban ott van ez a mozdulat – fejtegeti a szerzetesnő. – Attól kezdve, hogy megszületünk, a kapaszkodás és az elengedés gesztusait tanuljuk. Annyi minden van, ami biztonságérzetet nyújthat, amibe belekapaszkodhatunk, és hogy egy újabbat tudjunk magunkhoz szorítani, mindig el kell engednünk valamit – először csak a cumisüveget vagy anyukánk haját, aztán egyre összetettebb dolgokat. Ahogy a tárgyaknak, az életszakaszoknak is lejár az idejük.
Az ebéd után rövid közös ima következik, majd a huszonkilenc éves Judit nővért faggatom, aki szeptember óta él Arlón. A hét végén nyolc kamasz fiúval vágott neki a közeli Bükkszentkeresztnek, hogy a kétnapos kiránduláson a kalandpark-látogatás és a focimeccsek közt lehetőséget adjon számukra egy különös találkozásra is.
– Egy alvilági életből megtért férfi tett tanúságot előttünk, és úgy érzem, ez mindannyiukra nagy hatással volt – lelkendezik őszinte boldogsággal a fiatal fogadalmas nővér, aki tanárként az iskolában is dolgozik. Bár még kevés tapasztalat van mögötte, már ő is látja, mennyire sokat ad a gyerekeknek, ha közösséghez tartozhatnak. A kamaszokat elsősorban a társaság vonzza a Befogad-lakba, ezzel a vonzerővel azonban ügyesen kell tudni élni, néha nehéz döntéseket is meghozva – a lehetséges rosszak közül a legkevésbé rosszat.
– A múltkor kiderült, hogy egy-két fiatal füvezik, így kénytelen voltam eltiltani őket a közösségtől – kesereg Judit nővér. – Nyugtalanító érzés, hogy éppen akkor engedem el a kezüket, amikor rossz irányba indulnak, de valahol meg kell húznom a határokat még akkor is, ha ezzel azt kockáztatom, hogy elveszítjük őket. Nagy öröm volt számomra, amikor újra megjelentek, és újabb esélyt kértek.
Miközben a fiatalokkal eltöltött időről beszél, izgatott öröm keríti hatalmába. Úgy érzem, mintha folytonos türelmetlenség dolgozna benne, a tenni akarás toporgó vágya. Büszkén mutatja a felvételeket a gyerekekről, akiket már a nevükön szólít, és sikereiket is a magáénak érzi. Beszéd közben egyszerre felpattan: indulni kell, várják a közösségi házban, ahol délutánonként a pásztorjátékot próbálják a gyerekek.
A Befogad-lak bal szárnyában meleg kis szoba várja a délután érkező kisebb és nagyobb iskolásokat. A narancssárgára festett falon hatalmas, grafittal felrajzolt szentkép. Vagy tíz éve működött itt egy kisközösség, egyik tagjuk rajzolta le Szent Filoménát. A tagok közül többen azóta is itt dolgoznak, van, aki pap lett közülük, más az országos cigánypasztorációs irodán tevékenykedik. Közülük való Jozsó is, aki épp most lép be, hogy gyors mozdulattal néhány fahasábot dobjon a tűzre. A szobában már tart a foglalkozás, fiatal lány gyűjti maga és egy kutya köré a gyerekeket.
Niki néni született tanítónő. Fiatal kora ellenére szemmel láthatóan varázslatos hatással van a gyerekekre. Ebben persze jelentős szerepe van Gyömbérnek is, a szálkás szőrű vizslának. Az ő segítségével tartott kutyaterápiás foglalkozáson észrevétlenül oldódnak fel a gátak, beleértve az állattól való félelmet is. Erről számol be egy szőke kisfiú, amikor lehuppan mellém a kerevetre.
– Korábban féltem a kutyáktól, de amióta Gyömbért ismerem, már nem félek – mondja, miközben egy bonyolult mágneses játékkal bíbelődik. Élénk rózsaszín plüsskardigánban nagyobbacska lányka lép a szobába, odajön, szeretettel megsimogatja a kisfiú fejét, aztán egy szőke kislányhoz lép, az ő kobakjára puszit ad.
– Van testvéred? – érdeklődöm tovább kutyás barátomtól, mire rámutat a szőke kislányra és a rózsaszín felsős nagyobbra, aztán helyesbít.
– Ő a testvérem, ő pedig az unokatestvérem – mondja.
Eszembe jut, amit Judit nővér mondott arról, hogy itt más a testvér fogalma. A családokban a távolabbi rokonokat is testvéremnek, bátyámnak szólítják.
A gyerekek a kutyus körül ülnek, mondókát szavalnak, és közben ütemesen simogatják Gyömbért, az meg békésen nyugtatja a fejét a szőke kislány ölében. A rutinos tanárnő mindig megtalálja a kötőpontokat, gördülékenyen vezeti a fiatalokat a tartalmas együttlét ideje alatt, és talpraesetten reagál azokra a helyzetekre is, amelyekre nem lehet előre felkészülni. Szóba kerül, hogy az egyik kisfiú megütött valakit aznap. Míg félszegen, szégyenkezve védekezik, hogy ő csak visszaütött, Niki néni magától értetődő természetességgel hívja fel a figyelmét az eldobott kő és a visszadobott kenyér bibliai összefüggéseire.
– Bár a keresztény erkölcs szerint élek, nem vagyok gyakorló vallásos, és amikor Arlóra kerültem, kicsit tartottam tőle, vajon elég leszek-e ide – mondja Szűcs Nikoletta, amikor mellém ül beszélgetni. – Nem könnyű a helyzetünk. Jó lenne, ha olyan nagy szavakat mondhatnék, hogy aki ide járt, mind tökéletes felnőtté vált, de sajnos nem így van. Nem is az a célunk, hogy megváltsuk a világot, hanem hogy olyan élményt adjunk a gyerekeknek, amit egyébként nem kapnának meg.
Niki az itt töltött hat év alatt nemegyszer szembesült azzal, hogy a család visszahúz egy-egy tehetséges fiatalt.
– Megesik, hogy egy gyerek el tudna menni nyolcosztályos középiskolába Miskolcra, mert olyan jó képességű, kitűnő tanuló, a nővérek ráadásul ösztöndíjjal támogatnák, de a szülő egyszerűen nem tudja elengedni. Tévhitek, félelmek miatt születnek meg ezek a döntések. A szülők inkább ragaszkodnak a járt úthoz: minél előbb családot alapítani, gyerekeket szülni.
A kutyaterépiás foglalkozások segítségével szinte észrevétlenül sikerül bevonni a gyerekeket a tanulásba.
– Amellett, hogy jókedvre deríti őket, empátiára is nevel az állat – magyarázza a tanárnő. – A kutya nem nézi, milyen a ruhájuk, nem tesz közöttük különbséget, olyannak fogadja el őket, amilyenek, és ez nagyon jó, hiszen az a lényeg, hogy ők is úgy szeressék egymást, ahogy vannak.
„Szürke a világ és szürke az élet, ó-ó, nélküled semmit sem érek ” – hangzik fel az ének, s ez hamar összerendezi a társaságot. Judit nővér gitárt ragad, egy kisgyerek párnákat tesz a földre, a többiek elhelyezkednek, dalolnak, kezdődhet a próba. A kis pásztorok, királyok, a mesélő, a kórus tagjai mint a kisangyalok, csillogó szemmel fújják a szövegeket, miközben csendben, ünnepélyesen teljesítik a felnőttek halk utasításait. A kályhában lobog a tűz, a kép több mint idilli. Még a kisfiúk is megjuhászodnak erre a háromnegyed órára. Az ember nem is hinné, hogy ugyanazok a gyerekek ülnek itt, akik kicsit később már zihálva, csatakosan rúgják a bőrt az omladozó vakolatú tornateremben. A többiek a próba után a meleg szobában maradnak. Karácsonyfadíszeket készítenek, és közben vidáman beszélgetnek.
Mikor átballagok a sáros udvaron, már sötétedik. A tornateremből a fiúk vad csatakiáltásai hangzanak, még benézek a Vár-lakba, ahol elindult a napunk. A családi napközi szobájában most egy kislány tanul, mellette Mária néni ül. Még egy tanár, aki hetente kétszer autóba ül, és eljön ide a hegyek közé, hogy kitágítsa kicsit a világot a csillogó, barna szempárok előtt. Gecse Mária egy egri nyelviskolában tanította spanyolra Márta nővért, aki tavasszal hívta el a csapatba.
– A nagymamám negyven évig volt igazgató egy olyan iskolában, amelyikbe csak cigány gyerekek jártak – kezdi mondandóját Gecse Mária, aki tisztában volt vele, mire vállalkozott, amikor ideszegődött. – Mielőtt valamit elmondanánk, általában még három további dolgot is el kell magyaráznunk nekik – mondja, és hozzáteszi: számukra máshol van a startvonal.
A tanárnőt, aki tíz évig tanított egy elit gimnáziumban, a kihívás hozta ide. Hetente kétszer jár ki Egerből, hétfőnként főzni is tanítja a gyerekeket, utána a házi feladat elkészítésében segít, vagy verseket olvas velük.
– Ez hálás korosztály, a gyerekek lelkesek, de ha fáradtak vagy éhesek – hó végén –, nehezebb velük – mondja.
A nővérekhez hasonlóan ő is úgy látja, az elmúlt húsz évben sokat romlott a szegények helyzete.
– A második-harmadik generáció nő fel úgy, hogy senki sincs a családban, aki rendszeresen dolgozni járna – panaszolja Gecse Mária. – Ha nincs, ami tagolja a mindennapokat, egy idő után elmosódnak a szabályok, elvész a motiváció. Ráadásul ha nincs mit enni, felkelni sem nagyon érdemes. Sokukban kialakul egyfajta dac is, mondván, ha velem nem foglalkozik senki, én sem foglalkozom senkivel. Ha a nővérek nem lennének itt, nem tudom, mi lenne ezekkel az emberekkel.
Kiderül, sokszor az alapítványon keresztül váltják ki a gyógyszereket részükre, segítenek abban is, hogy eljussanak az orvosi vizsgálatokra Ózdra vagy Miskolcra, és sokféle módon tudják enyhíteni a nyomort az adományokból is.
– Néha akadnak alkalmi munkák, és sokáig emlegették a faluban, hogy valakit az Alföldre vittek dolgozni, de rendszeres állás nemigen van. Sok gyereknek egyáltalán nincsenek játékai, játékboltot sem láttak soha, hiszen Ózdra sem jutnak el. Mégis annyira jószívűek, ha valakinek születésnapja van, lelkesen ígérik, hogy hoznak majd neki ajándékot. Bár ezt többnyire nem tudják beváltani, de a szándék mégis ott él bennük.
A tanárnő csendesen beszél, szomorkás mosollyal a szája szegletében. Azt mondja, mindenkinek ajánlaná ezt a munkát egy hónapra, és az ismerős gyerekeket is elhozná, hogy lássák, mások hogyan élnek itt. Aztán elmond egy történetet a kislányról, akivel az imént együtt tanult.
– Lizát születésekor anyukája otthagyta a kórházban. Egy ideig intézetben nevelkedett, s két-három éves lehetett, amikor a testvérével együtt kivette őt a nagymama, aki azóta egyedül neveli őket. Azzal viszont nem számolt, hogy beteg lesz, s elveszíti a munkahelyét. Liza azóta ekként táplálkozik: „Ha a mama tud kölcsönkérni, akkor eszünk, ha nem, éhen fekszünk le.” A tizenháromezer forintos családi pótlék és az alkalmi segélyek nem sok mindenre elegendők. Mivel az iskolában csak az első-második osztályban van tízórai, ha Liza otthon nem kap enni, déltől délig nem eszik.
A kislány, aki nyár óta tartozik a közösséghez, most a többiekkel együtt a karácsonyi ünnepségre készül. Lelkesen, pontosan olvassa a szöveget, nem véletlen, hogy ő lett a mesélő. Közben a karácsonyfáról álmodozik, amelyre lassan mindenki elkészíti a maga díszét, amelyet 18-án felfüggeszthet az egyik ágra, és akkor ki-ki elmondhatja azt is, miért ad hálát ebben az évben. Liza kilencéves. Egy ideig arról ábrándozott, hogy talán nekik is lesz fájuk az idén, de a napokban elengedte a gondolatot, mert belátta, úgysincs egyetlen díszük sem, amelyet ráaggathatnának. Hiszen nem is volt soha
