Fővárosi hajléktalantörténetek

A Homeless of Budapest blog célja, hogy egy kicsit közelebb hozza az internet népéhez a főváros utcáin élő hajléktalanokat. Elkísértük az oldal mögött állókat.

– Ennek egyik legjellemzőbb példáját egy fiatal srác szolgáltatta – mondja Kis. – Amikor kikerült az intézetből, és megkapta az életkezdési támogatást, szállodákban lakott, étterembe járt, meghívta bulizni a haverokat. Nagyon jól élt, amíg el nem fogyott a pénz. Amikor megkérdeztem, nem jutott-e eszébe, hogy az összeg véges, teljesen őszintén azt válaszolta: nem. Neki soha senki nem mondta el, hogy ha kapsz egy köteg pénzt, az egyszer el fog fogyni, s nem kapsz helyette másikat. Nem voltak szülei, akik ezt elmagyarázták volna neki.

Ahogy közelítünk a hatfős csoporthoz, elindul felénk két idős asszony. Később kiderül, valójában csak egyikük idős, a másik csupán ötvenéves. Nézik a zacskókat, kérdik, mi van bennük. Bár, mondják aztán, végül is mindegy, jól jön minden.

Az ötvenéves Valéria harminc éve él kisebb-nagyobb megszakításokkal az utcán. Családi helyzete problémás volt, így került gyerekkorában nevelőintézetbe, ahonnan folyamatosan elszökdösött. Később lett egy élettársa, akivel 18 évig volt együtt, fácántelepen dolgoztak. Boldog volt. Ám miután párja meghalt, nem maradt semmije, lakóhelyüket a férfi rokonai örökölték. Valéria most a II. János Pál pápa téren, a volt MSZP-székházban éjszakázik, ott verte fel sátrát. Azt mondja, mivel krízishelyzet van, nem zavarják el őket a rendőrök. Sőt meg is dicsérték, milyen takaros otthont csinált magának.

Közben megjelenik a kis közösség másik tagja, Zoltán. Lelkesen közelít, mesélni akar. Kis Egon rögtön rákérdez, mi történt az arcával. Felszakadt a szája.

– Elestem piásan a lépcsőn – mondja kissé restelkedve. Az ő története is a megszokott: az építőiparban dolgozott egészen addig, amíg élettársa meg nem csalta, ő pedig nem bírt a lelki teherrel, és az italba menekült. – Egyszer csak arra mentem haza, hogy a cuccaim a lakás előtt vártak. Most próbálok visszatérni a régi kerékvágásba, soha nem voltam az utcán, egy hónapja vagyok kint.

Míg beszélgetünk, türelmesen vár a háttérben a hatvankét éves Kati. Aztán megkérdi, van-e még a csokimból. Látta, hogy Valériának adtam, s kedvesen kérdi, jut-e neki is. Két éve, férje halála óta van az utcán. Még nem nyugdíjas, addig tudta fenntartani a lakását, amíg elhunyt férje után járt az özvegyi juttatás. Évek óta nem alkalmazzák sehol, húsz évig volt adminisztrátor az Áfornál, utána takarítóként dolgozott. Aztán megszűnt a munkahelye. Van két gyereke, de azt mondja, nem tudják őt segíteni. Lányáról öt, fiáról két éve nem tud semmit. Addig lakott vele, amíg volt pénz, járt a nyugdíj, utána eltűnt.

A szemünk sarkából látjuk, hogy megérkeznek a „kemény fiúk\". Jól öltözött fiatalemberek, ellenőrzik, mit sikerült összeszedniük aznap a hajléktalanoknak. Zoltánékat faggatják, közben felénk pillantgatnak. Megjelennek a rendőrök is, s tudakolják, hozzájárultak-e az érintettek a fotózáshoz.

– Tudom, mire gondolsz, szinte biztos, hogy nem minden történet fedi a valóságot – válaszol Kis Egon kérdésemre, amely ottlétünk alatt végig motoszkált bennem. – Amit tőlük hallunk, sokszor úgy találták ki maguknak, mert így elviselhetőbb a sorsuk. Mi csak meghallgatjuk őket. Vannak egyébként olyanok is, akik tisztán átlátják és értékelik a velük történteket, pontosan tudják, miért is kerültek bele.

Este hat óra, Kis Egonék mára befejezték a „munkát\". A blogot nem üzleti befektetésnek szánják, nincsenek rajta hirdetések, nem kapnak támogatást senkitől. Nem is akarnak. Kis üzletfejlesztési tanácsadóként dolgozik, munkája nagy részében gazdag embereknek segít abban, hogy még gazdagabbak legyenek. Az ilyen köröknél, mint a mai, úgy érzi, egy kicsit visszaad abból, ami neki jutott.

– Civilek vagyunk, a magunk eszközeivel segítünk – mondja. – Ahogyan sok más magánember is. Ha lennénk még tízszer ennyien, és a kormány aktívabban beszállna, sokkal jobb lenne a hajléktalanok helyzete.

A blogot elsősorban azért csinálják, hogy aki olvassa, tudja: nem azért hajléktalan valaki, mert bűnöző.
– Nem állítjuk, hogy nem tehetnek róla, de sokaknak nincs mire építkezniük – mondja Kis. – Hiányzik az önfenntartó képességük. Valamikor ők is megszülettek, nekik is volt gyerekkoruk, álmaik, a többségük arra vágyik, amire mi is. Normális életre, boldogságra.