Nem ritkaság iskoláinkban, hogy a krétától a tintapatronig mindent a tanárok vásárolnak meg, az osztálytermeket pedig a szülők festik ki. Ám oktatásügyünk bajai ennél jóval mélyebben gyökereznek. A miskolci Herman Ottó Gimnázium január elején közzétett nyílt levele a helyzet tarthatatlanságáról lavinát indított el – kérdés, a kormányzat mikor hallja meg a minden korábbinál hangosabb kiáltást.
Miért sírnak már megint a pedagógusok? Rendszeresen fizetésemelést kapnak, ráadásul alig dolgoznak! – tolmácsolják levelükben a társadalom pedagógusokról alkotott véleményét a Herman Ottó Gimnázium tanárai.
És tényleg, mi a bajuk a tanároknak? Kaptak fizetésemelést? Kaptak. Nem is egyszer. Legalábbis a sajtóból ez derült ki. A valóságban azonban ez egy kicsit másképp történt.
Jó ideje működésképtelen életpályamodellről, lehetetlen munkakörülményekről, használhatatlan tankönyvekről, fojtogató bürokráciáról panaszkodik a hazai pedagógustársadalom. A miskolci Herman Ottó Gimnázium tantestülete úgy érezte, betelt a pohár, s véleményüket az oktatási rendszer visszásságairól nyílt levélben fogalmazták meg. A tanitanek.com weboldalon lapzártánkig több mint tizenötezer magánszemély és száznegyven szervezet, egyesület, óvoda, iskola, közöttük számos tanintézmény teljes tantestülete csatlakozott a kezdeményezéshez, és lapzártánkig két gimnázium – a Herman Ottó és a budapesti Teleki Blanka – diáksága is nyilatkozatban állt ki a levélben foglaltak mellett.
A miskolci tanárok segélykiáltásnak szánták levelüket, és csak remélni merik, hogy a felettes szervek végre meghallják a hangjukat.
De térjünk vissza a sokat emlegetett béremeléshez!
– 2013-ban a pedagógus-életpályamodellhez kapcsolódóan alapbéremelést kaptak a tanárok, de az ígért összegnek csak a hatvan százalékát fizették ki, a maradékot azóta részletekben fizetgeti az állam – dohog lapunknak Pilz Olivér matematika–fizika–biológia szakos tanár, a miskolci Herman Ottó Gimnázium közalkalmazotti tanácsának elnöke. – A sajtó azonban gyakran úgy tálalja a dolgot, mintha rendszeresen újabb és újabb béremelést kapnánk.
Ugyanakkor a pedagógusok fizetését már nem a minimálbérhez kötik, ami bércsökkenést jelent az eredeti ígéretekhez képest. Ám – és ezt minden általunk megkérdezett pedagógus megerősítette – a tanárok elégedetlenségének nem a pénz az oka, hanem a túlterheltség, az adminisztrációs dömping, a forráshiány, a folytonos és követhetetlen reformok.
Az, hogy a tanárok túlterheltek, nem kétséges. Bár a kötelező óraszámuk 22–26 (a mestertanároké 18), ennél jóval többet dolgoznak. Például amiatt is, hogy még ha az utolsó óráról kicsöngettek is, még nem mehetnek haza, harminckét órát az iskolában kell tölteniük.
– A hatvanfős tanári szobánkban körülbelül fél négyzetméter jut egy-egy kollégára, érdemi munkát végezni, dolgozatot javítani, órára készülni ott nem lehet – mondja Pilz Olivér. – Ráadásul megalázó, hogy a vezetés azt feltételezi, ha nem lenne kötelező, a tanárok önszántukból még harminckét órát sem dolgoznának.
Végül is harminckét óra munka egy héten nem sok, mondhatja, aki nem ismeri közelebbről a tanárok munkáját. De vajon tudja-e az átlagember, miből áll megtartani egy jó és színvonalas, negyvenöt perces tanórát? S az órákra természetesen készülni is kell, és akkor a dolgozatjavításról, az esetleges osztályfőnöki teendőkről nem is beszéltünk.
Hogy legyen benyomásunk róla, mivel telik egy tanár munkanapja, Sulyok Blanka, a Kozma Lajos Faipari Szakközépiskola magyar–német szakos tanára segít.
A tanárnő háromnegyed nyolckor lép be az iskola kapuján, negyed háromkor csöngetnek ki az utolsó óráról, utána felzárkóztató foglalkozásokat tart. Bár nem lakik messze az intézménytől, hat óra előtt ritkán jut haza. Otthon sem pihen, készül a másnapi óráira, anyagot gyűjt, dolgozatot javít, osztályfőnöki feladatokat lát el, adminisztrál. Sok fiatal fordul hozzá a problémáival, így a közösségi oldalán is tartja a kapcsolatot a diákokkal. Mire mindent befejez, este kilenc óra van, és még így sem biztos, hogy mindenre elég ideje jutott.
Róluk kéne, hogy szóljon minden
– Ha az ember minden feladatát lelkiismeretesen elvégzi, legalább tíz, de inkább tizenkét órát tölt egy nap munkával – mondja Sulyok Blanka. – Még nincs családom, és nem is tudom, ha gyerekeim születnek, hogyan tudom továbbra is hasonló intenzitással végezni a teendőimet. Nyomasztó érezni, hogy ha rendesen adminisztrálok, és a tanterv szerint haladok, nem marad időm beszélgetni a gyerekekkel, vagyis azt hagyom ki a hivatásomból, ami a legfontosabb. Ha pedig elég időt szánok rá, hogy megismerjem a tanítványaimat, a tananyaggal maradok le.
A tanárok egybehangzó állítása szerint hetente legalább ötven órát töltenek munkával. És mi történik akkor, ha a pedagógus az új életpályamodellnek megfelelően kategóriát szeretne váltani, vagyis gyakornok tanárból átlépni a pedagógus I., utána a II. fokozatba, illetve megfelelő tapasztalattal a háta mögött mester- vagy kutatótanár szeretne lenni? (Az első két kategóriaváltás kötelező.) Még többet ír, jegyzetel, adminisztrál.
– A pedagógus-életpályamodell kesze-kusza, álszent és hazug – állítja Pilz Olivér. – A kategóriaváltáshoz alsó hangon nyolcvanoldalas portfóliót kell írni, amely valójában nem más, mint önfényezés. Attól, hogy leírom, milyen jó órákat tudok tartani, még nem biztos, hogy az úgy is van. A tanfelügyelet a kategóriát váltani szándékozó tanárt két órája alapján minősíti, két kirakatórát pedig mindenki meg tud tartani.
A minősítések, értékelések nem feltétlenül javítják az oktatás színvonalát, az viszont a tanítás rovására megy, hogy a tanároknak az óráik helyett a papírmunkával kell foglalkozniuk.
– Amikor bevezették a modellt, mindenkit bezsuppoltak a pedagógus I. kategóriába – mondja Pilz. – Szakvizsgázott, harminc éve tanító, diákolimpián sikereket elérő tanárokat is. Hogy első körben ki kaphatott mestertanári minősítést, azt a felsőbb szervek döntötték el, az iskolaigazgatók megkérdezése nélkül. Elismert szakemberek maradtak alacsonyabb kategóriákban, most őket minősítik a náluk gyakran tapasztalatlanabb kollégák. Ez mindenkinek megalázó, és megosztja a pedagógustársadalmat.
Az egyik fővárosi gimnázium névtelenséget kérő igazgatója tovább árnyalja a képet. – A minősítés nem a tényleges teljesítményt értékeli, hanem a besorolást. Aki például a pedagógus I. kategóriába tartozik, hiába vállal több munkát, nem kap több fizetést, míg a magasabb besorolású tanárok akkor is több pénzt kapnak, ha semmiféle pluszfeladatot nem látnak el.
Horváth Péter, a Nemzeti Pedagóguskar elnöke szerint a pedagógus-életpályamodell megvalósítása – bár jó elképzelésnek indult – felemásra sikeredett. Egyik hibája, hogy nem veszi figyelembe a pedagógusok munkájának mennyisége és minősége közötti különbséget, például azt, hogy egy pedagógus egy vagy három szakot képes-e tanítani. – Mindemellett – sorolja Horváth Péter – sok, nyugdíj előtt álló oktató még mindig a pedagógus I. fokozatban van, mert a hátralévő egy-két év miatt már nem kezd bele abba a megterhelő feladatsorozatba, ami a kategóriaváltáshoz kell.
A pedagógustársadalmat mélységesen elkeseríti az oktatásban uralkodó káosz, az évenkénti, kétévenkénti újítási hullámok és a feleslegesen sok tananyag.
– Az érettségi szabályzata is változik, ám a 2017-es évre a szakmai tárgyak érettségirendszerét még nem dolgozták ki – panaszolja Pilz. – A 11. osztályosoknak, bár már harmadik éve járnak középiskolába, fogalmuk sincs, hogyan készüljenek a jövőre esedékes érettségire. Gyakran változik a tananyag és a tankönyvek tartalma is. Azt, hogy melyik tankönyvekből lehet tanítani, a tanárok feje fölött, központilag döntik el. Sokszor a jó tankönyvek végzik a kukában, azok pedig használhatatlanok, amelyekből tanítani kellene. Arról nem is beszélve, hogy az új tankönyvet a tanár sok esetben maga is csak a tanév kezdetén látja először.
És hogy mindez hogyan érinti a diákokat? A tananyag mennyiségét akkorára duzzasztották, hogy érdemben elsajátítani gyakorlatilag lehetetlen – és tegyük hozzá, felesleges is. Az óraszám az egekbe szökött, gyakran előfordul, hogy a diákok csak délután négykor indulnak haza az iskolából, és otthon természetesen még fel is kell készülniük a másnapi tanításra. – A teljesítménykényszer, a mindennapos stressz, az éjszakába nyúló tanulás megbetegít. Kikapcsolódni, sportolni, feltöltődni nincs idő! A fiatalságunkat veszik el! – panaszolják az egyik budapesti középiskola diákjai.
A szülők is elégedetlenek. – Minden órán rengeteg az új, jórészt felesleges információ – mondják egy vidéki gimnáziumba járó diák szülei. – Kérdezésre, ismétlésre nincs idő, aki elsőre nem érti meg az anyagot, örökre lemaradt. Csak az eredmény a lényeg, a gyereket megismerni nem marad ideje a pedagógusnak. Az iskola két lábon járó lexikonokat akar képezni, az életben való boldogulásra nem készít fel. Sokan tikkelnek (arcizmaik idegesen ránganak – L. F.), pszichés zavarokkal, súlyos önértékelési gondokkal küszködnek. A mai oktatási rendszerben a lényeg vész el, a tudás, a tudásszomj, a kreativitás és főleg az egyéniség.
Szavaikkal Pilz Olivér is egyetért. – Nem töméntelen mennyiségű adatot kellene a gyerekek fejébe gyömöszölni, gondolkodni kellene megtanítani őket! Ekkora mennyiségű tanulnivaló mellett lehetetlen differenciáltan, a tanulók körülményeit, képességeit figyelembe véve oktatni. A nehezebb körülmények között élő diákok, például akiknek a tanulás mellett dolgozniuk kell, menthetetlenül lemaradnak.
Horváth Péter ezzel kapcsolatban talán nem magától értetődő, de igencsak logikus kérdést tesz fel:
– A tizedik osztályosoknak harminchat órájuk van egy héten, emellett készülniük is kell másnapra. Ha a felnőttektől negyvenórányi munkát várunk el hetente, a gyerekeknek miért kell ennél több időt fordítaniuk a tanulásra?
Sulyok Blanka szerint egyre kevesebb idő jut rá, hogy a tanár minőségi emberi kapcsolatot tudjon kialakítani a diákjaival. A tanítás személytelenné, „nagyiparivá” vált. Ha például egy tanuló több mint harminc órát hiányzik igazolatlanul, és elmúlt tizenhat éves – mivel a tankötelezettség korhatárát leszállították –, ki lehet tenni az iskolából. És nagyon kevés pedagógusnak van ideje, energiája utánanézni, mi is az oka a hiányzásnak.
– Pedig azzal, hogy kirakják a diákot az iskolából, csak félretolják, nem pedig megoldják a problémát. Így értékes emberek maradnak szakma, érettségi és később munka nélkül – mondja a tanárnő.
Kálovics Enikő, a Független Diákparlament szóvivője állítja, a diákok kénytelenek különórákra járni, nehogy lemaradjanak az iskolai tananyaggal. A tanárok fáradtak, kedvetlenek, és mindezt tetézi, hogy a tanítás feltételei sem biztosítottak. A mindennapos testnevelést sok iskolában – elegendő tornaterem híján – nem lehet érdemben megtartani. Igaz, sokszor tintapatronra, fénymásolópapírra sincs pénz – panaszolja a tanárokat, diákokat, szülőket tömörítő civil szervezet szóvivője.
Az állami iskolák fenntartója a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (Klik). Hozzájuk kell fordulni (kérvényt írni és természetesen mindent adminisztrálni) egyebek mellett például ha tan- vagy sporteszközökre van szüksége az oktatási intézménynek. A várva várt kréta, papír, tintapatron pedig vagy megérkezik, vagy nem.
– Előfordult, hogy színes krétát kért az iskola, és az a válasz érkezett, hogy a színes kréta nem nélkülözhetetlen az alapfeladatok ellátásához – mondja Pilz Olivér. – Olyan intézmény is akad, ahol megszabták, hogy egy tanár naponta egy krétát használhat el. A mi iskolánk már rég nem vásárolt egyetlen taneszközt vagy könyvtári könyvet sem. Az oktatási intézmények gazdasági önállóságát elvették, az igazgatók jogait megnyirbálták.
Egy dunántúli középiskolás édesanyjának is van idevágó története. – Az iskolai feladatlapokat a szülők fénymásolják, a taneszközök jó részét mi biztosítjuk, de tudok olyan intézményről, ahol a szülők festették ki a tantermeket.
Sulyok Blanka pedig arról számol be, hogy iskolájukban a pedagógusok a saját pénzükből vettek nyomtatót, mivel a meglévő egyetlen nem volt elég a népes tanári karnak. – A Klik létrehozása mellett az egyik legfőbb érv az volt, hogy a szegényebb önkormányzatok helyett az állam biztosítsa az iskolák fenntartását – mondja a már idézett budapesti gimnáziumigazgató. – Az elképzelés jó volt, ám meg kellett volna adni a lehetőséget az önkormányzatoknak, hogy maguk döntsék el, iskolájuk a Klikhez tartozzon-e, vagy sem. A Klik-rendszer jellemzője a krónikus pénzhiány. Az iskola kiadásait utólag utalja át, az is gyakran hónapokat késik. Azok a cégek, amelyeknek már hat-hét számjegyű összegekkel tartozik a Klik, egy idő után már szóba sem állnak az iskolával. Nagyon rossz hatással van a közmorálra, ha éppen az állam egyik legjelentősebb intézménye nem fizet heteken, hónapokon át.
Horváth Péter szerint a Klik költségvetésének 92 százalékát a bérek teszik ki, 8 százalékát a dologi kiadások. Nem kérdés, hogy ez nem elég, arról nem is beszélve, hogy fejlesztésekre egyetlen forint sem jut.
A tanárok elkeseredettek, de egybehangzóan állítják, hogy nem a kormányt akarják lejáratni vagy újabb béremelést kikényszeríteni. Szerintük is szükség van a változásokra, a minősítésre, az életpályamodellre – csak épp nem így.
A Nemzeti Pedagóguskar – amely azért jött létre, hogy a pedagógustársadalom gyakorlati tapasztalatait jelezze a döntéshozóknak – a Herman Ottó Gimná-zium nyílt levelére azt válaszolta, hogy az általuk felvetett problémákat már szóban és írásban is jelezték az ágazat vezetőinek. – Fontos volna, hogy a döntéshozók megértsék, nem csak pénzkérdésről van szó – mondja Horváth Péter. – Az iskola akkor működik jól, ha barátságos hangulatban, alkotó környezetben folyhat a tanítás. Ez harmonikus, kiszámítható körülmények nélkül megvalósíthatatlan.
A köznevelés rendszere jelenlegi formájában nem működhet tovább, nem szolgálja az ország fejlődését, nem járul hozzá önálló gondolkodásra alkalmas szakemberek képzéséhez – írja közleményében a Pedagógusok Szakszervezete. A hazai oktatás a szakadék felé rohan, nem kellene megvárni a puffanást – mondják a pedagógusok.
Lapunk megkereste a Kliket, azt a választ kaptuk tőlük, hogy nem kívánnak nyilatkozni a nyílt levél ügyében.
Válaszolt viszont a pedagógusoknak Lázár János a múlt heti, 36. kormányinfón. A miniszter szerint a magyar diákok tudásszintje egyre romlik, a pedagógustársadalom nem dughatja homokba a fejét, nem tehet úgy, mintha semmi köze nem lenne a diákok teljesítményromlásához. A Miniszterelnökséget vezető miniszter legalább következetes, ő már december elején hasonló empátiával kezelte a kérdést. Akkor így nyilatkozott: „Ha valaki dolgozik egy gyárban, akkor nem kíváncsi a gyártulajdonos arra, hogy az szereti-e a gyárat vagy nem.”
Ehhez akkor a cikkünkben többször is idézett Sulyok Blanka a következőket fűzte Facebook-oldalán: „Büszke vagyok az alkalmazottamra (végül is a miniszterek az állampolgárokat szolgálják, nem?) a szép metaforáért. Ennél érzékletesebben nehéz lenne kifejezni, hogyan viszonyulnak ezek az elszemtelenedett politikusok a közoktatáshoz.”
E sorok írója – korábban maga is pedagógus, máig rengeteg tanárismerőse van – nem tudja, kik dugják a fejüket a homokba, az azonban látható, hogy még azok a pedagógusok is kétségbe vannak esve, akik mindig is elkötelezett hívei voltak a kormány politikájának. És az is biztos, hogy a jelenlegi oktatási rendszer már rég összeomlott volna, ha nem lennének nagy tudású, lelkiismeretes, elkötelezett, a diákok érdekében mindenre elszánt pedagógusok.
