Jézus és a farkasok

Böjte Csaba szerint marha jó üzlet a becsületes munka. Az ötvenhetedik születésnapját megelőző napot a ferences szerzetessel töltöttük az Érmelléken.

Mínusz tizenkilenc fokot mutat az autó külső hőmérője, amikor Debrecen után a létavértesi határátkelőhely felé tartunk. Reggel héttől este tízig van nyitva ez a határállomás, amikor megérkezünk, rajtunk kívül nincs autó. Az egyenruhások komolyan veszik a feladatukat: a személyi mellett jogosítványt és forgalmit kérnek, és a sofőrnek alkoholszondát nyújtanak át. Megnézik a csomagtartót, hosszan böngészik a papírokat, végül belekötnek abba, hogy nincs kétezerhatos keltezésű zöldkártyánk. Nem vagyunk bevándorlók, próbálunk viccelni, az irány is fordítottja a migrációnak, de a rendőrök nem vevők a humorra a hidegben. Végül elengednek, talán hat az érv, hogy januárban küldi a biztosító az új papírt, és még nem érkezett meg.

A határ másik oldala már az úti cél, Székelyhíd település. Az Érmelléken járunk, abban a régióban, amelyről kevesen tudják, hogy a Székelyföld mellett a másik tömbmagyar vidéke Romániának. Könnyű dolgunk van, a városka központjában lévő templomot kell keresnünk, pontosabban az ahhoz hozzáépített Stubenberg-kastélyt.

Az egykor gyönyörű, L alakú épület vesszőfutása a második világháború után kezdődött, amikor a grófi család nyugatra menekült, és a közös tulajdon azt jelentette, hogy senkinek sem kell vigyáznia az értékekre. Előbb gimnázium, majd vegyes középiskola volt a falai között, de állagmegóvásra nem költöttek – ennek következtében az ezredforduló után az északkeleti szárny tetőzete beomlott, a díszes nagyteremből ki lehetett látni a szabad égre.

Kétezertíz nyarán a székelyhídi polgármesteri hivatal a Dévai Szent Ferenc Alapítványnak adta a kastélyt negyvenkilenc évre azzal a feltétellel, hogy felújítják az épületet, és gyermekotthont hoznak létre benne. Az egyik szárny már kész, a másikra is tető került, most várják az építési engedélyt a díszes homlokzat és a belső tér restaurálására.

– Azzal senkinek nem volt baja, hogy szép lassan lerohad, de most, hogy fel akarjuk újítani, évekig tartó engedélyezési eljárással bajlódunk a műemlékesekkel – meséli Böjte Csaba, aki miután péntek este Nagyváradon misézett, itt aludt az épület felújított részében működő Gyermek Jézus Gyermekotthonban. A Kovács Ágnes által vezetett intézményben jelenleg huszonöt nehéz sorsú gyermek él, de ha a kastély elkészül, százig emelkedhet a létszám.

Pár centis hó esett a napokban, a gyerekek kipirult arccal szánkóznak az udvar egy kisebb dombján. Miközben fényképezzük a boldog csöppségeket, Kovács Ágnes az egyik gyöngyöző kacajú kislányra mutat, és azt mondja: milyen jó látni, hogy végre nevet! – Azért került be hozzánk háromévesen, mert az édesapja többször megerőszakolta.

Gombóc lesz a torkomban, nem tudok megszólalni. Beülünk Csaba testvér autójába, hogy meglátogassunk egy másik intézményt a szomszédban. Amíg megérkezünk Gálospetribe, megkérdezem, tudatos program-e, hogy az elárvult, reménytelen helyzetben lévő gyerekek mellett megmentenek tönkremenőben lévő épületeket is.

– Nekünk minden fontos, ami árva – nemcsak az emberek, akik sodródnak, hanem az épületek is. A szépségkirálynők körül sokan legyeskednek, de a rút kiskacsák is nagyon aranyosak tudnak lenni. Aki vagy ami nem kell senkinek, azt fogadjuk be – azt szoktam mondani, hogy mi azt vállaljuk el ingyen, amit más pénzért sem csinál meg. A székelyhídi épület például nagyon ramaty állapotban volt, de szép zöldövezet tartozik hozzá, és nagyon jó a fekvése – örvendek, hogy annak idején volt bátorságunk belefogni a munkába.

Nem ez az egyetlen település, ahol Csaba testvérék műemlék épületben kaptak helyet. Szászvárosban például egy régi kolostorban működnek, és Csaba testvér filozófiája szerint ez mindenkinek jó: jó a gyerekeknek, mert van hol lakniuk, jó az épületnek, mert van, aki vigyázzon rá és rendben tartsa, jó a településnek, mert a kolduló gyermekek eltűnnek az utcáról, jó a környékbeli vállalkozóknak, mert tőlük vásárolva teszik rendbe az épületet, és jó az adakozóknak is, mert jónak lenni jó. A ferences rendi szerzetes szerint a világ olyan, mint egy óriási puzzle, és az ő feladata, hogy egymáshoz illessze a darabkákat: a világban mindig van valahol egy síró gyerek, de van olyan felnőtt is, aki örömmel ölbe venné és megvigasztalná őt, és akad egy poros ház is, amelyik arra vár, hogy falai között újra gyerekkacagás legyen.

Megérkezünk Gálospetribe, a Szentháromság Gyermekotthon elé – a barokk homlokzat jelzi, hogy újra egy kastélyban járunk. Amikor átvették az épületet, akkora dzsungel volt körülötte, hogy csak a tető látszott ki a gazból. Ez a legkorábbi Böjte-féle intézmény a régióban – amikor a gyermekvédelmi munkát elkezdték Déván, nagyon sok árva érkezett hozzájuk ebből a térségből, ezért hoztak létre itt is egy házat.

Megindító érzés látni, hogy a gyerekek milyen nagy szeretettel fogadják Csaba testvért – ő mindegyikük nevét tudja, és van hozzájuk kérdése, amelyből kiderül, hogy pontosan ismeri a napi gondjaikat is. A nevelőkkel is van sok megbeszélnivaló, hiszen az intézményvezető férje épp tegnap jött haza a kórházból egy vesekő okozta roham után, és közben a felesége is rosszul lett. Túl vannak a nehezén, a férfi már reggel hatkor kint van, hogy a sok állatnak enni adjon – az otthonban a hagyományos családi gazdaságot modellezik, így tyúkokat tartanak, disznót vágnak, és megművelik a földet, hogy a gyerekek ezt is megtanulják.

Továbbindulunk Érmihályfalva irányába, és az autóban arról beszélgetünk, milyen útravalót kapnak a gyerekek a nyolcvanhárom intézmény mindegyikében. – Kodály Zoltán azt mondta, hogy az ember a kultúrát nem tudja örökölni. Sok mindent adományozhatunk egy gyereknek, de van, amit meg kell tanulnia: hiába tudott édesapám gyönyörűen hegedülni, attól még nekem nem fog menni – mondja Böjte Csaba.

– Azt látom a legfontosabbnak, amit egy szegény sorsú gyereknek meg kell tanulnia, hogy ne nyafogjon, ne hisztizzen, ne sajnálja magát, hanem küzdjön az életéért. Az erdőben húsz őzike közül két-három nő fel, a többit megeszik a farkasok. A Jóisten egyetlen éjszaka alatt levadászhatná az összes farkast, de nem teszi meg. Azért nem, mert a létért való küzdelem nagyon fontos. Arra próbáljuk megtanítani a gyerekeket, hogy akár a jég hátán is megéljenek, tudják megkeresni a mindennapi betevő falatot. A legtöbb gyerekünk talpraesett, van, aki nagyon jól boldogul, és hál’ istennek koldulni sem járnak vissza hozzánk. Az utókezelés nagyon ritka nálunk, megállják a helyüket.
– Amióta 1992-ben megalakultak, más lett a világ. Tudnak lépést tartani a megváltozott igényekkel, lehetőségekkel?
– Próbálunk olyan légkört teremteni, ahol a béke, a családias hangulat nagyon fontos. Kevés férj tudja azt a luxust megengedni, hogy a feleségét otthon tartsa. Nekem több mint háromszáz kolléganőm otthon van, és főállásban csak a gyerekekre figyel. Ez nagyon fontos, még akkor is, ha egy családban hét-nyolc gyerek van. Családias hangulatban nőnek fel, olyan közösségben, ahol reális értékeket tudunk felkínálni a gyerekeknek. Mindig van valaki otthon, meleg étel várja őt, békesség van, figyelnek rá, számon kérik a tanulást, a fölmosást, körömvágást, mindent. Azt látom, legalább olyan eredményesen tudunk gyereket nevelni, mint egy átlagos család. A gyerekeink, annak ellenére, hogy törött családból kerülnek hozzánk, ahogy tőlünk kikerülnek, nagyon hamar családot alapítanak. Büszke vagyok arra, hogy több olyan fiunk és lányunk van, akinek két-három-négy gyereke van már, és boldogan él, megállja a helyét. Van két magyar közmondás: az alma nem esik messze a fájától, és kutyából nem lesz szalonna. Az én gyerekekkel töltött 23 évem cáfolja ezt: alkoholista szülők gyerekei felnőnek nálunk, és egészen más irányban indulnak el, mint ahova a szüleik példája irányítaná őket. A nevelés nagyon fontos, és nem nagy szövegeket kell a gyereknek mondani, hanem hallgassuk meg, legyünk jelen az életében, hogy számíthasson ránk.
– De a világ az önök gyerekeire is hat. Mi van akkor, ha az okostelefon iránti vágy erősebb a szeretetnél?
– Ha körülöttem tombol az influenza, akkor abból nagyon nehéz kimaradni – a mi gyerekeink is úgy gondolkodnak, mint a többi fiatal. Az első rend gyerekünk tizenvalahány éve kikerült, és az a tapasztalatunk, hogy ha az első két-három évben el is viszi őket a sodrás, négy-öt éven belül mérlegelnek, és látják, hogy mi az igazi érték. A múltkor volt egy nagyon szép, csinos lányunk, aki kikerült, megfutotta magát, és amikor visszajött, azt mondta nekem, hogy ad egy nagy pofont. Kérdeztem: ugyan miért? Mert nem mondtam neki, hogy ennyi rossz ember van kint a világban, válaszolta, és sírva elmesélte, hogy hányan akartak visszaélni a tisztaságával. Jó volt látni, hogy ellen tudott állni annak ellenére, hogy kiszolgáltatott, árva gyerek. Azok az értékek, amelyek szerint neveltük őt, végül erősebbnek bizonyultak. Hiszek a pedagógiában, hiszem azt, hogy két ember közt a legrövidebb út az egyenes beszéd, és a jó szavak, az őszinte beszélgetések meghozzák a maguk gyümölcsét.

Megérkezünk Érmihályfalvára, és egy kézzel rajzolt, elnagyolt térkép alapján megpróbálunk megkeresni egy lányt, most már felnőtt nőt, aki Déván az első befogadott gyerekek egyikeként nevelkedett. Többször kérünk útba igazítást, az autóból kérdező szerzetest mindenki felismeri, és készségesen próbál segíteni. Szegény, de rendben tartott házhoz érkezünk, Böjte Csaba hezitálás nélkül belép az udvarra, és bekopogtat a házba. Ajtót nyitnak, a házigazda meglepődik, majd a szerzetes nyakába borul, és percekig nem tud megszólalni.

– Nekem Csaba testvér az édesapám – mondja később, mikor már mi is a kis konyhában ülünk, és várjuk, hogy lefőjön a kávé. Megismerkedünk a gyerekével, megtudjuk, hogy a férj külföldön dolgozott, de hazajött autóvezetői jogosítványt szerezni, és hogy bezárták a gyárat, ahol eddig dolgozott. A nehézségek ellenére nem panaszkodnak – ahogy fogalmaz, „mindig megélünk valahogy”. Szóba kerülnek az egykori sorstársak, és kiderül, hogy az utcában még hárman laknak a dévai intézményből kikerült gyerekekből. Mielőtt elindulunk hozzájuk is látogatóba, Böjte Csaba elmeséli a történetüket.

Sok évvel ezelőtt a szerzetes munkatársai jelezték, hogy a nagyváradi kórházban van súlyos betegen egy asszony, és mindenáron beszélni akar vele. Csak napokkal később sikerült meglátogatni a rákbetegség utolsó stádiumában szenvedő nőt, aki azért akart találkozni a pappal, hogy rábízza három gyermekét. Ahogy elvégezte a feladatot, aznap éjjel meghalt – Csaba testvér elcsukló hangon emlékezik arra, hogy ő lehetett az utolsó ember, akivel szót váltott.

A két fiút és a kislányt befogadták és felnevelték – pár éve kirepültek a dévai intézményből, és visszaköltöztek a szülőföldjükre. Takaros portára nyitunk be, az udvaron éppen disznót vágnak a ropogó hóban. Nagy az öröm, a jól öltözött, erős és egészséges fiatalok közös fotóra kérik a szerzetest, aki felnevelte őket.

Visszaindulunk Székelyhídra, mert este farsangi bált szervez a helyi polgármesteri hivatal, és a bevételt – évek óta – a gyerekotthonnak adják. Csaba testvérnek ott kell lennie a megnyitón, majd autóba ül, hogy még éjszaka megérkezzen Dévára. A szerzetes évente százezer kilométernyit vezet a romániai utakon, de gyakran megfordul Magyarországon is, ahova prédikálni vagy előadásra hívják.

Mielőtt elbúcsúznánk, arról kérdezem, milyen útravalót kapott a szüleitől.

– Ötéves voltam, amikor édesapám meghalt. Nem hagyott egyebet rám, mint azt, hogy büszke lehetek rá. Politikai fogoly volt, és ez hihetetlen nagy erő. Felemelt fővel mondhatom ki a felmenőim nevét is: dédnagyapám tanítóként egyedül vitt hét összevont osztályt évekig fizetés nélkül a két világháború között. A nagyszüleim kulákok lettek, mindent elvettek tőlük – megtanították nekem, hogyan lehet egy nagyon pici darab földből a mindennapi betevőt előteremteni.
Édesanyám varrónőként tartott el engem és a húgomat – akkoriban nem voltak segélyek, azt szoktam mondani, hogy a magyar nemzetnek pár spulni cérnába és pár tűbe kerültem. Ő nemrég ment el, nyolc héten keresztül ott ültem a haldokló édesanyám ágya mellett, és volt alkalmam azon gondolkodni, amit az ő élete is példázott, hogy a becsületes munka, a kitartás, a hűség Isten törvényeihez marha jó üzlet. Édesanyám ezekért adta az életét, de nyugodtan tudott meghalni, és a nehézségek ellenére szép volt az egész élete. Hordozta alázattal a keresztjét, azt hirdetve, hogy jó dolog jónak, becsületesnek lenni, és tisztességes emberként élni ezen a földön.