Kozmás tej

Mikó István a Kalákáról, Kazimir Károly figyelmeztetéséről és Robin Williamsről.

– Közben azonban fontos esemény történt: megalakult a Kaláka együttes Mikó István közreműködésével.
– A hatvanas évek végén mindenki gitárt vetetett a szüleivel. Én is áttértem a hegedűről a gitárra, verseket zenésítettem meg, egy barátommal indultam a Ki mit tud?-on is, de az utolsó lépcsőfokra már nem engedtek fellépni minket, mert egyetlen kategóriába sem tudták a zenénket belegyömöszölni. A megzenésített vers nem komoly-, de nem is könnyűzene, nem versmondás, nem propagandadal, mint a korban divatos polbeat. Hárman versenyeztünk volna a nem létezőnek tartott megzenésített vers kategóriában, nem is akárkik. Sebő Ferenc hozzánk hasonlóan József Attila-költeményekkel indult, Sass Sylvia volt a harmadik, ő zongorán kísérte magát. A Kalákára visszatérve: az érettségi után összefutottam a buszon Gryllus Dániellel. „Zenélni kéne! Csináljunk együttest” – mondta nekem. Leültünk az Ádám sörözőben megbeszélni a részleteket. Volt néhány szerzemény a tarsolyomban, betettem őket a közösbe. Hamarosan csatlakozott hozzánk Dani öccse, Gryllus Vilmos is és Veres Panka, aki leginkább énekelt. Közben Vilit elvitték katonának, akkor hoztam oda Radványi Balázs barátomat. Azóta is oszlopos tagja a Kalákának. Én egyébként szerencsés voltam, megúsztam a katonaságot. Volt osztálytársamtól hallottam, hogy a Malév-alkalmazottakat csak egy hónapra rántják be a seregbe. Így kerültem a légi közlekedéshez, repülőjegyeket árusítottam. Szívesen helyettesítettem a kollégákat, hogy a koncertek idejére szabad legyek.

– Honnan jött a Kaláka név?
– Apukám cserkészcsapatának a könyvtárát hívták így valamikor a háború előtt. Pecsétjük is volt, néhány kötetben fel is fedeztem odahaza. Gyerekfejjel igen érdekelt, mi is az a kaláka. A fogalom egyébként tökéletesen fedte, amit az együttesben csináltunk. Valaki hozott egy témát, s azt közösen megzenésítettük, hangszereltük.

– 1973-ban kezdte el főiskolai tanulmányait. Tanárai közül kik gyakorolták a legnagyobb hatást a pályakezdő ifjúra?
– Bár óriási örömet jelentett, hogy fölvettek, sajnos ott kellett hagynom az együttest. Akkor még nem lehetett mással foglalkozni a főiskola mellett. Az osztályfőnököm, Kazimir Károly nagyon sokat adott emberileg, szakmailag. Ő már korábban is eljárt a koncertjeinkre, onnan ismertem. Hegedüs Géza bácsi drámatörténet- vagy verstanóráját soha senki nem mulasztotta el, rengeteget lehetett tanulni tőle, empatikusan viszonyult a színészekhez. A rektor, Nádasdy Kálmán már az első pillanatban észrevette, milyen zenei hátterem van. Sokat énekeltetett, számtalan fontos dolgot tanultam meg tőle a színház és a zene összefüggéseiről. A diploma után Kazimir Károly szerződtetett a Tháliába. „Tessék elfelejteni, hogy maga zenész. Innentől fogva csak színész lesz” – mondta. Persze nem egészen így történt. Ettől kezdve ugyanis folyamatosan olyan szerepeket kaptam, amelyekben vagy énekelni kellett, vagy hangszeren játszani. Kazimir dalbetéteket, kísérőzenéket íratott velem.

– A hetvenes évek végétől egyre több tévéjátékban, tévéfilmben tűnt fel. A filmgyáriak nem keresték?
– Sajnos nem, pedig szívesen álltam volna játékfilmben is kamera elé. A televízió valamennyire kárpótolt. Nagyon sokat játszottam, hívott Zsurzs Éva, Várkonyi Gábor.

– Hogyan lehetett összeegyeztetni a színházat a tévével?
– A tévéfelvételeket általában délután vagy éjszaka készítették. A délelőtti próbát és az esti előadást tehát nem zavarta. Így viszont egy napom szinte huszonnégy órás állandó szereplésből, fellépésből, munkából állt. Közben elindult szinkronpályafutásom. Volt az életemnek olyan szakasza is, hogy Budapesten egyszerre hét színházban játszottam, szerencsére ezek mind az Andrássy út mentén voltak, egészen közel egymáshoz. A Nagymező utca körbe volt lőve: felléptem többek között az akkor még irodalmi színpadként működő Radnótiban, az operettszínházban, a Játékszínben, a Vidám Színpadon, az Arany János Gyermekszínházban, a Rockszínházban. Egyszer Kazimir besokallt, amikor évad közben több hónapra forgatni hívtak Kubába. Végül megenyhülve azt mondta: „Menjen, repdessen, csak ez legyen mindig a fészek.”

– A sok szerep közül melyik állt legközelebb a szívéhez?
– Svejk például. Igazából a kisember érdekelt, aki leül egy sörözőben, mesélni kezd, s minden témáról eszébe jut egy történet. Több mint harminc éve elkészítettem a saját változatomat, s azóta is megy. Nagyon szerettem Felvidéki Judit Lakótelepi mítoszok című tévéjátékát. Fiatal műfordítót alakítottam benne, ez volt az első olyan tévés szerepem, amelyben kiléphettem a kizárólag kabarés, szórakoztató világból. Sokat köszönhetek Zsurzs Évának: a Csongor és Tündét, A különös házasságot például. Az utóbbi végigkíséri az életemet. Görgey Gábor Mikszáth Kálmán különös házassága című kétszemélyes darabjában most is játszom.

– Szoros viszony fűzte a Tháliához. Szerepelt a stúdiószínház elődje, az Arizona mulató történetét feldolgozó előadásban, meghatározó esztendőket töltött Kazimir Károly igazgatása alatt a Tháliában, aztán később, 1991-ben igazgatójává is lett az akkor már Arizona Színháznak nevezett intézménynek. Mi inspirálta arra, hogy igazgatóságot vállaljon?
– Amikor a nyolcvanas években Várkonyi Gábor portréfilmet forgatott rólam, Kazimir Károlyt is meginterjúvolta. „Ennek az embernek egyszer még színháza lesz” – mondta a tanár úr a filmben. Nem sejtettem, hogy jóslata ilyen hamar valósággá válik, ráadásul az ő közreműködésével. Amikor visszavonult, többekkel együtt kapacitált, pályázzam meg a színház vezetését. Korábban is adott nekem lehetőséget önálló estre, rendezésre. Sokan hallgattak rám a társulatban. Két és fél évre szólt a mandátumom, a Rockszínházzal együtt pályáztam, amely helyet is kapott nálunk.

– Emiatt változtatták meg a Thália nevet?
– Igazából többen Kazimir személyével kötötték össze, ezért akartak új nevet. Pedig jó volt a Thália, szívesen megtartottam volna. Az Arizonát az önkormányzat javasolta, szerencsére nem élte túl az én igazgatóságomat. Kazimirnak a népszínházról vallott nézeteit követve próbáltam széles palettájú színházat csinálni. Aztán két és fél év elteltével újra pályázni kellett, akkor viszont másik csapat nyert, s megalakult a Művészszínház. Rosszul érintett, szerettem volna folytatni a megkezdett munkát.

– Akkor már Sopronban is igazgató volt.
– Igen, 1992 óta vezettem a soproni teátrumot. Arizona Színház a Soproni Petőfi Színházban – ez szerepelt a hivatalos pecséten. Közös volt a társulat, amit Pesten bemutattunk, bemutattuk Sopronban is, és viszont. Önálló társulata akkor lett, amikor eltávoztam a Nagymező utcából. A megalakuló Művészszínház nem tartott mindenkire igényt a korábbi társulatból, rájuk alapoztam a Petőfi Színház gárdáját. Életem talán legszebb tíz évét töltöttem Sopronban.

– Mennyiben volt más a kilencvenes években egy vidéki színház közönsége, mint a budapesti?
– Akkoriban sokkal jobban tisztelték a színházat, a színházi embereket, mint manapság, s ez vidéken különösen, a mainál is jobban érződött. Nagyobb volt a színészgárda respektusa. Az ott töltött éveket néhány vezetőtársammal támadt ellentétem szakította félbe, 2002-ben lemondtam, majd hamarosan nyugdíjba mentem. Nem volt könnyű visszatérni Pestre, de aztán a Madách Színház is hívott Az operaház fantomjába, amely az egyik kedvencem. Korábban a főszerepét is énekeltem a rádióban. Most a Turay Ida Színházhoz kötődöm nagyon sok szállal, de máshol is játszom, rendezek.

– Szinkronhangként is közkedvelt, a legemlékezetesebb hangok között emlegeti a közönség. Mi a titka a jó szinkronnak?
– Robin Williams filmjeinek nyolcvan százalékát én szinkronizáltam. Érdekelt az egyénisége. Azt hittem, jóval öregebb nálam, végül kiderült, hogy én vagyok egy évvel idősebb. Az alapszabály, hogy empátiával kell közeledni a külföldi kollégához és az általa megformált szerephez. Szinte bele kell bújni a bőrébe. A jó szinkron ritmusérzék kérdése is persze. Sok színpadi színész erre a munkára képtelen, van, aki viszont a szinkronban tudja inkább megmutatni magát. Nekem szerencsém volt mindkettő esetében. A hazai rajzfilmeknél más volt a helyzet, fölvették előre a hangot, aztán készült el a film. Sajnos ez a munka is vesztett a közvetlenségéből. Most már nem szükséges a kollégák jelenléte, elég, ha egy számítógép előtt ülve fölmondom a szöveget. Iparszerűbb lett a színészek élete. És kiszolgáltatottabb. Kevesebbet fizetnek, olykor éreztetik, hogy bármikor pótolhatók vagyunk.

– Tervei?
– Kassán fogom rendezni Goldoni Mirandolinájának általam írt zenés változatát, Nyíregyházán pedig a Mandala Dalszínház bemutatja az egyik musicalemet, amelynek Adamis Anna írta a dalszövegeit, Szekeres Géza a zenéjét, én a szövegét. Folyamatosan szerzek zenét, legutóbb egy kantátát. Kis Pál István szekszárdi költő Burns A vidám koldusok című művén fölbuzdulva megírta A vidám borisszákat. Tavaly mutattuk be a szekszárdi borünnepen, szeretném, ha mielőbb stúdiófelvétel készülne belőle.