Az idegen légió

Tiszavasváriban is az érpataki modell alapján „tenne rendet” a jobbikos vezetés. Helyszíni riport.

– Ha a „telepre” érünk, inkább maradjanak a közelemben – mondja.

– Miért? Bajunk eshet?

Glonczi mosolyog. Zömök, pocakos férfi, kerek fejét szinte betölti most ez a mosoly.

– Azt azért nem hiszem, csak tudják, feszültek a cigányok arrafelé.

– Feszültek? A múltkor állítólag azt kiabálták, hogy elvágják az érpatakiak torkát.

– Nem agresszívak ők, csak félnek. Amúgy meg túl gyengék ahhoz, hogy bármit is tegyenek.

Fák suhannak el mellettünk. Elhagyjuk Nagycserkeszt, még két kanyar, és Tiszavasváriban vagyunk.

– De azért csak maradjanak mellettem – folytatja Glonczi. – Legalábbis eleinte, amíg meg nem szokják magukat. Ja, és a kocsitól se menjenek messze.

Kis szünetet tart, csak aztán szólal meg újból.

– Ne aggódjanak, rendben lesz minden.

***

Ha Nyíregyháza felől jön az ember, Tiszavasváriba érve balról apró, gondozatlan, néhol már düledező házsort lát. Ez a telep. Más neve nincs, még jelzőt sem illesztettek elé, bár olykor finomkodva, esetleg enyhe lenézéssel így szokták emlegetni: a szegregátum. Amikor két hete hétfőn a képviselő-testület arról döntött, hogy egy évre szóló együttműködési megállapodást köt a Becsület Légiója nevű érpataki egyesülettel, kisebbfajta pánik tört ki a helyi romák között. Érpatak neve errefelé rosszat jelent, az ottani polgármester, Orosz Mihály Zoltán pedig szinte démoni figurává nőtt a cigányok képzeletében.

– Valaki szólt, hogy jönnek a légiósok, a gyerekeket állami gondozásba viszik, a telepet ledózerolják, a férfiakat meg börtönbe csukják – háborog az egyik férfi. – Gondolhatják, mennyire megijedtünk, rohantunk is egyből az iskolába, gyűjtöttük összefele a kölkeket.

A Széles úton állunk, a telep közepén, éppen egy pocsolya mellett. Igazi tengelytörő út ez, kátyú követ kátyút, de kit érdekel, autó úgysem jár erre. Csak nagy ritkán jön ki valaki az önkormányzattól, néha egy-egy jogvédő látogat ide, esetleg tesz egy kört a rendőr, más messze elkerüli ezt a helyet.

– Aztán mit hallottak, tényleg letúrják itt a házakat? – lép hozzánk egy asszony. Vékony karján szinte lötyög a melegítőfelső, zoknis lábára lila műanyag papucsot húzott.

– Miért túrnák le? – kérdezzük.

– Beszélik – feleli. – Mondják, hogy végük lesz a cigányoknak.

Egyre többen gyűlnek körénk. Sokan sárga mellényben, kapával, gereblyével jönnek. Ők a szerencsések, a közmunkások. Éppen a szemetet szedik a házak körül, nagy műanyag zsákokba tömnek mindent. Egy fekete sapkás fiatal srác integet a túloldalról.

– Jó estét, jó estét! – kiabálja a napsütés dacára. – Krisztiánó Ronáldó vagyok, egy liter borért interjút adok.

Az ismert portugál labdarúgó a mondat végén kissé megtántorodik, mire elkapják a karjánál. Valaki elneveti magát. Ketten cigarettára gyújtanak. Körülnézünk. A földön mint halpikkelyek csillognak az üvegszilánkok. Mindenütt sár, és ebbe a sárba beleragadva a következő dolgokat látjuk: szögek, pillepalackok, egy fél tányér, egy kerék, kukoricacsutka, gumikacsa, tégladarabok, egy gyerekbicikli váza, nemzeti színű szalag, amelyekre a sportérmeket erősítik. Vajon ki veszthette el? – tűnődünk. Egyáltalán: sportol itt valaki?

Ekkor egy férfi lép elénk.

– Ez itt a világ vége – mondja.

– Hogyhogy?

– Hát úgy. Idáig üldöztek minket, tovább már nincs hová mennünk. Ha a városba indulunk, a rendőr visszazavar. Néha már a lottózónál leállítanak, aztán mars haza!

Körbemutat, talán így jelzi, hol az a haza. Csálé budikat látunk, düledező házakat és mindenféle kacatot, mintha az a világ, amelynek itt van a vége, ide öntötte volna ki, amire már nincs szüksége. A házak között néhány gödörben grafitszürke víz csillog, koszos palackok ülnek a felszínen, arrébb alacsony, szép arcú öregasszony álldogál. Talán ezért is figyelünk fel rá, az arca miatt. Errefelé hamar elhasználódnak az emberek, gyorsan fonnyad, szürkül a bőr, de neki még a ráncai is finomak.

– Mi is szeretnénk szépen élni – mondja, miután megszólítjuk.

– Az mit jelent?

Az asszony gondolkodik.

– Nem is tudom – feleli lassan. – Hát olyan szépen. Ahogy mások.

***

A vasvári alpolgármester két dologról híres: egyrészt úgy hívják, mint a nagy magyar festőt, másrészt egyszer látott egy kád szart. Néhány hónapja ugyanis Munkácsi Mihály épp családlátogatáson volt a telepen, amikor átható bűzt érzett, majd benyitott a szag forrásához. És akkor – ott volt.

– Ember ilyet nem tesz – mondja, és a fejét ingatja. – Ember ilyet egyszerűen nem tesz, de még az állat sem talán.

Munkácsi úrral azért beszélgetünk, mert egyike volt azoknak, akik a Becsület Légiója behívása mellett szavaztak. Hajdan vendéglátóiparit végzett, sokáig az egyik helyi trafikban dolgozott. Kerekesszékben fogad, mert harminc évvel ezelőtt, 1985-ben autóbalesetben eltörte a gerincét. A választásokon még Fidesz-színekben indult, azóta függetlenként politizál, de szavazataival rendszerint a jobbikos városvezetést támogatja.

– Tudják, nálunk két igazi roma telep van, a Széles út és a Keskeny út közötti rész, amelyet oláhcigányok laknak, meg a másik, a büdi a város túlsó felén, ahol a romungrók élnek – magyarázza. – Csak hogy értsék a helyzetet: ha az előbbi lenne mondjuk a pokol, akkor az utóbbi a pokol tornáca.

Az alpolgármester felemeli a fejét. Most látjuk csak, hogy a bal fülében fülbevalót hord: karikán egy apró aranykeresztet.

– Fertő, ami a telepen van, az bizony, fertő – folytatja. – Lopják az áramot, betegséget terjesztenek, nem viselkednek kultúremberek módjára. Talán nem is a rendrakás lesz nehéz, hanem hogy megértessük velük, a rend a normális.

– De miért kell ehhez a Becsület Légiója? – kérdezzük.

– Mert nekik gyakorlatuk van ebben. Az apósom érpataki, gyakran járok arra, szóval tudom, mit beszélek. Egy ideje máshogy néznek ki a porták, nincs már olyan, hogy megállok az autóval, és egyből körbevesz egy tucat cigány. Orosz úr ráadásul igazi romaintegrációs szakember.

Felkapjuk a fejünket. Először azt hisszük, hogy ironizál Munkácsi, de nem, komoly marad az arca.

– És milyen jogosítványaik lesznek a légiósoknak? Intézkedhetnek? Igazoltathatnak? Eljárhatnak?

– Dehogy. Ők ugyanolyan civilek, mint maguk vagy én, csak rámenősebbek. Mondok egy példát: ha mi bejelentünk egy áramlopást, megesik, hogy a szolgáltató csak hetek múlva küld ki egy kocsit. Ezek az emberek viszont ilyenkor félóránként betelefonálnak, hogy mi lesz, hol késik az intézkedés.

Munkácsi Mihály sóhajt egy nagyot.

– Ez egy tizenháromezres település – mondja. – Itt tíz éve még tíz-egynéhány százalék volt a romák aránya. Mára majdnem ötezren vannak, a segélyek nyolcvan százalékát ők kapják. Nem mondom, hogy mindegyikük rossz. Akad olyan is köztük, akit boldogan elfogadnék szomszédomnak.

Hallgatunk. Tulajdonképpen számítottunk erre a fordulatra.

– Szívesen összehozom magukat például Balogh Györggyel – folytatja az alpolgármester. – Az remek ember. Szokta is mondogatni, hogy „magyar volt az anyám, magyar az apám, csak én születtem cigánynak”. Akarnak találkozni vele?

– Talán máskor – mondjuk.

Talán máskor.

***

Tiszavasvári egyik fideszes képviselője, Szőke Zoltán érdekes, bár korántsem rendhagyó pályát futott be. Az eredetileg autószerelő férfi egy ideig Karakó László parlamenti képviselő irodavezetője volt, most pedig iskolabüfét működtet. Negyvennégy éves, középmagas, a haját lófarokba köti össze. Amikor a testület 7:5 arányban megszavazta az együttműködést a Becsület Légiójával, ő a határozat ellen volt.

– A Jobbik kijátszotta a cigánykártyát, erről szól ez az egész – mondja. – Már most elkezdenek készülni a választásokra.

– Szóval nem akkora a gond?

– Én ezt máshonnan közelíteném meg – magyarázza. – Hat éve jobbikos itt a vezetés, a párt úgy is tekint Tiszavasvárira, mint a Jobbik fővárosára. Egyfajta mintatelepülést akartak itt létrehozni, de nem nagyon sikerült. A cigánykérdés megoldására idáig egyetlen komolyan vehető lépést sem tettek.

– Miért?

Szőke Zoltán mintha csak várta volna a kérdést, olyan gyorsan válaszol.

– Mert a Jobbiknak az a jó, ha fenntarthatja az ellentétet cigány és magyar között. Fülöp Erik polgármester és támogatói sorra leszavazzák a javaslatainkat, elutasítanak mindent, ami az ellenzéktől jön. Választókerületünk, így Tiszavasvári országgyűlési képviselője is Vinnai Győző, aki Fidesz–KDNP-s. Tippeljenek, hányszor kezdeményeztek vele egyeztetést, találkozót Fülöpék? Egyszer sem!

– Mégis, mi a baj Vasváriban?

– Ami mindenütt: nincs munka. A rendszerváltással kezdődött, sorra zártak be a gyárak, és szinte megszűnt az építőipar. A legnagyobb érvágást mégis az Alkaloida privatizációja és leépítése okozta a városnak. Az viszont nem igaz, hogy különösen rossz lenne itt a bűnözési helyzet. Nincs olyan, hogy kirabolnának valakit a nyílt utcán, inkább a kisebb súlyú, más típusú bűncselekmények a jellemzőek.

– Az áramlopás például.

A képviselő legyint.

– Tavaly láttam a Kék fényben egy riportot éppen egy tiszavasvári villanyszerelőről. Ha jól emlékszem, közel kétszáz családnál buherálta meg a villanyórát. És nem romáknál, hanem magyaroknál.

– Szóval nincs probléma a telepeken?

– Dehogyis nincs, csak azt önerőből, helyi vállalkozókkal, civilekkel és az önkormányzattal összefogva kellene megoldanunk, nem az ilyen becsületlégiókkal. Az eszközeink megvannak hozzá.

Egy pillanat szünetet tart Szőke.

– Cigánykártya, ez itt a lényeg – mondja. – Egyszerűen csak fel akarják használni a romákat.

***

Fülöp Erik, Tiszavasvári polgármestere volt az érpatakiakkal való együttműködés előterjesztője. Amikor beszélni szeretnénk vele, a titkárságán különös információt kapunk: a polgármester nem nyilatkozik, a légióval kapcsolatos minden kommunikációt a Jobbik alelnöke, Volner János intéz. Ez meglep. Kis város Tiszavasvári, hogy ki kit hív be rendet csinálni, inkább helyi ügynek tekinthető, nem olyannak, amelybe egy országos párt beleártja magát. Olyan ez, mintha valaki a sarki plébániára menne gyónni, de a pap közölné, hogy rendben van, fiam, meghallgatlak, feloldozást viszont csak az esztergomi érsek adhat.

Szóval keressük az érseket. Volner János készséges, és amikor beszélni kezd, érezni szavain a csiszoltságot: nem először kérdezik erről, és valószínűleg nem először válaszol ugyanúgy.

– A tiszavasvári ügy a Jobbik egy nagyobb léptékű programjának a része, amelyet mi „rend és tisztességnek” nevezünk – kezdi. – Ez három pilléren áll, az egyik a háromból a rendcsinálás.

– Ezek szerint a párt országos vezetésétől származik a Becsület Légiójának Tiszavasváriba hívása?

– Nem, az helyi kezdeményezés, viszont jól illik a terveinkbe. A polgármester úr helyett pedig azért én nyilatkozom, mert őt tehermentesíteni szeretnénk. Tudják, ahol valamiféle rendteremtési kísérlet történik, rögtön megjelennek a civilek, a jogvédők, a TASZ, az Amnesty International meg a hozzájuk hasonlók, és nem lehet tőlük dolgozni.

Ez sajátos okfejtésnek tűnik, de a valóság talán kissé bonyolultabb ennél.

– Mégis, konkrétan hogyan képzelik a rendcsinálást? – kérdezzük aztán.

– A rendőrségtől a gyámügyig, a járási hivataltól a katasztrófavédelemig a településen működő valamennyi hatóság és szervezet munkájának összehangolásával. Bejelentéseket teszünk, figyelemmel kísérjük az eljárásokat, ha kell, bizonyítékokat szolgáltatunk. Sokszor ugyanis az a tapasztalat, hogy ezek a szervek akár lustaságból, akár félelemből, de nem intézkednek.

– Halkan mondanánk: a romák is azt mondják, hogy félnek.

– Csak az a része, amelyik trehány, parazita, bűnöző életmódot folytat. Ők féljenek is. Amikor legelőször Tiszavasváriban jártunk, rögtön huszonhét áramlopást jelentettünk be. Mára elértük, hogy sok cigány maga szerelteti fel a villanyóráját, mert belátja, így helyes.

– És miből fogják kifizetni a villanyszámlát?

Volner János nem jön zavarba.

– Mindenekelőtt fel kell számolni az uzsorát. Az ugyanis tarthatatlan, hogy egy többgyerekes család abból a havi talán kétszázezer forintos bevételéből százhatvanat az uzsorásnak adjon.

– De ez a rendőrség dolga

– Azt én is tudom. Mi csak segíteni szeretnénk a rendőröknek.

Az alelnök mély levegőt vesz.

– Előbb-utóbb rend lesz itt – mondja. – Majd meglátják.

***

Amíg Glonczi László elszív egy cigarettát, teszünk még egy kört a telepen. Hirtelen hangos beszédet, kiabálást hallunk, mire a hangok irányába indulunk. A romák az érpatakiak legutóbbi látogatásáról beszélnek.

– Legalább húszan jöttek – mondja egy kalapos férfi.

– Tíz autóval – kiabálja valaki. – A gyerekek tiszta rémültségben voltak.

– És kameráztak!

– Mit keresnek itt! Semmi közük hozzánk!

Hirtelen csend lesz, mintha egyszerre fogyott volna el mindenkinek a levegője.

– Miért nem hagynak békén?! – kérdezi végül egy férfi, majd ránk néz. – Ők is meg maguk is! Mindenki! Hagyjanak minket végre békén!

Munkácsi Mihály

Fotó: Végh László

Nem válaszolunk. Csak állunk a sárban, nézzük ezeket a dühös embereket, a házakat, a roskatag budikat, a kopott ajtókat, a vályogtéglákat, a törmeléket, a mocskot és azokat a sötét szemeket, amelyek ránk szegeződnek. Nem, nem félünk. Egyszerűen nincs mit mondanunk ezeknek az embereknek, nem tudunk mit mondani nekik, se jót, se rosszat. Aztán megszólal egy asszony. Nem dühös, nem hangos, sőt szinte alig érteni, mit mond.

– Na, menjenek innen – ezt mondja.

És akkor elmegyünk.