Betiltott halászat, megélhetés nélküli családok

Hej, halászok! – Természetes vizeinken már csak horgászni lehet.

– Most azonban nem is a mennyiségről van szó, hisz a halászatot mint olyat szüntették meg a módosítással – vetjük közbe. – Ez kinek volt jó?

– Egyértelműen a horgászoknak, ők járták ki maguknak az egészet. És tudják, miért?

Radóczi közelebb hajol.

– Az év végén szinte mindenhol lejártak a természetes vizekre kötött haszonbérleti szerződések. A törvénymódosítás értelmében viszont ezentúl nem muszáj ezekre pályázni, a miniszter saját hatáskörében is kijelölheti az új hasznosítókat. Na, találják ki, kik lesznek azok

– A horgászegyesületek?

– Pontosan. Tudják, a múltkor együtt vadásztam a Semjénnel, mert én nemcsak halász-, de vadászember is vagyok. Szóval szólok neki, hogy, Zsolti, hát horgászokról olvastál te a Bibliában vagy halászokról? Merthogy ez a szabályozás csak a horgászoknak kedvez.

– És ő mit mondott erre?

Az ügyvezető fúj egyet.

– Nem szólt semmit, csak hallgatott.

***

A folyóparton állunk Tiszalöknél, és a vizet nézzük. Nem szőke itt a Tisza, inkább olyan piszkosszürke. Lassan hömpölyög tova, a szélén szemetet sodor, a közepe felé egy műanyag palack billeg a hullámokon.

– Ukrajnából kapjuk ezt a mocskot. Elég baj ez nekünk.

Huri Valéria áll mellettünk, alacsony, mozgékony asszony, akinek a szemét felnagyítja a szemüveg. Tulajdonképpen véletlenül találkoztunk vele. Halászokat kerestünk, sőt halászdinasztiákat, embereket, akik generációkon keresztül a folyóból éltek. Történeteket akartunk hallani, sorsokat követni, fellengzősen szólva egyfajta távlatot akartunk adni ennek az egésznek, így akadtunk Hurira. Nem rá számítottunk. Pontosabban nem egy asszonyra számítottunk.

– Az őseim eredetileg Zentáról jöttek, követték a halat, úgy jutottak idáig – meséli. – Halász volt a nagyapám, Gulyás János és annak a testvére, Antal, halászok voltak a nagybátyáim, az unokatestvéreim, halászott a családban mindenki. Maguk szerint kihez mentem feleségül?

– Biztosan halászhoz.

Az asszony mosolyog.

– Egy fenét: autószerelőhöz.

Azzal oldalra, a nádas felé mutat.

– Az ott a fenyér, azon állt nagyapám halászkunyhója – mondja. – Erre meg volt egy hatalmas almásbirtok, a végétől a Tiszáig erdős terület húzódott, óriási nyárfákkal. Akkoriban még vesszőkosárban szállítottuk a halat Nyíregyházára, és keserűlaput tettünk közéjük.

– Mit szól ahhoz, hogy vége a halászatnak?

– Mit szólhatnék? – válaszolja sóhajtva. – Ha egyszer ezt találták ki, nem tehetünk ellene semmit. Kicsik vagyunk mi ahhoz. De azért sajnáljuk, ezt megírhatják. Sajnáljuk, hogy az egyik legősibb mesterséget így felszámolják. Mert sajnálni, ugye, azért még lehet.

Bólintunk. Szemből éppen indul a komp, mögötte a távolban a tokaji hegyek látszanak halványan. Valahol madár rikolt, egyébként csend van. Lassan Huri Valériára nézünk. Igen, sajnálni még lehet.

***

Egy embert szidnak a halászok a Dunán, Tiszán, Körösön, Bodrogon, Balatonon: Szűcs Lajos fideszes képviselőt. Ő terjesztette be azt a bizonyos törvénymódosítást a természetes vizek védelme érdekében. A honatya ismert ember, őróla tartják, hogy abszolút parlamenti rekorder az elnöki pozíciók betöltésében. Vezette vagy vezeti egyebek között a Pest Megyei Önkormányzat közgyűlését, a Megyei Önkormányzatok Országos Szövetségét, a Magyar Teniszszövetséget és a Közép-magyarországi Regionális Tanácsot, ám ami most a legfontosabb, 2014 novemberétől ő a Magyar Országos Horgászszövetség (Mohosz) elnöke.

– Ha felkérnek valamire, ritkán mondok nemet – magyarázza. – Ha pedig már elvállalok valamit, azt igyekszem a lehető legjobban elvégezni.

Középmagas férfi Szűcs, vékony szálú, barna haját hagyja a homlokába esni. Eredetileg közművelődés–pedagógia szakon végzett, de igazgatásszervezői és jogi diplomája is van. Azt tartják róla, nem könnyű ember.

– És most mit vállalt el? – kérdezzük.

– Hogy a horgászok érdekeit képviselem. Csak az arányok kedvéért: jelenleg Magyarországon több mint háromszázezren horgásznak, ez a módosítás viszont mindössze száznegyven halászt érint.

– Őket viszont nem is kicsit. Nem gondolja, hogy ha egy ilyen változást épp a Mohosz elnöke kezdeményez, annak finoman szólva is rossz a rezonanciája?

Szűcs arca egy kissé elborul.

– Ha ez így lenne, akkor a parlament nem kilencvenhárom százalékos többséggel fogadja el a beterjesztésemet – válaszolja. – Egyébként elég furának tartom, hogy ez téma lehet manapság. Miért nem írnak inkább arról, hogy megszűnt a salgótarjáni üveggyár? Az több ezer embert érint.

– A kettő nem zárja ki egymást.

Ránézünk, Szűcs visszanéz. Nem szeret minket, ezt látni a szemén.

– Külföldön sok helyen, különösen az olyan tengeri országokban, ahol a túlhalászás gondot okoz, a miénkhez hasonló szabályozást találni – mondja kis szünet után. – Norvégiában például a halászatból befolyó összegek ma már nagyjából megegyeznek a horgászturizmusból származó bevételekkel. Egyébként pedig a módosítás nem arról szól, hogy megszűnik a halászat. Azt ezentúl is lehet folytatni, csak hobbiból, rekreációs célzattal.

– Az azért nem ugyanaz.

– Fogalmuk sincs arról, mit művelnek néha a halászok. Majd előkerestetek maguknak néhány fotót az áradáskor lerakott varsasorokról. Menekülési esélye sem volt ott a halnak.

– Ezért még nem kell egy szakmát megszüntetni. Az egyébként igaz, hogy a módosítással Áder János államfő kedvében akartak járni, mert ő nagy horgász?

Szűcs Lajos hátradől a fotelben.

– Igaz – feleli.

Egy pillanatig nem jutunk szóhoz.

– Komolyan miatta van ez az egész? Áder miatt? – kérdezzük, mert tényleg nem akarunk hinni a fülünknek.

– Dehogy. Az viszont igaz, hogy nagy horgász.

És most első ízben elmosolyodik Szűcs Lajos: ezt a menetet ő nyerte.

***

A Tisza mellett autózunk, tiszai halat keresünk. Átmegyünk Tiszapalkonyán, Tiszadobon, Tiszadadán, Tiszavasvárin, de az emberek mindenütt csak széttárják a kezüket: hal az ugyan itt nincs. Nyíregyházán, a piacon kerülünk még legközelebb a dologhoz, amikor az ottani halbolt vezetőjével beszélünk. Kiderül ugyanis, Huszárné néha azért árul tiszai halat.

– Csak árultam – pontosít az asszony. – A halászokkal ellentétben ugyanis a horgászok nem adhatnak el halat, szóval ezentúl még azt a keveset sem tudjuk árulni. Mert azt tudniuk kell, hogy eddig is ritkán hoztak hozzánk árut. Megvették azt előttünk a vendéglősök.

– És az ott mi akkor? – mutatunk a pult üveglapja mögé.

Huszárné követi a mozdulatunkat.

– Az? Argentin hekk. De van finom afrikai harcsám is. Kérnek?

Fél óra múlva már Tiszaújváros szélén, a Sziget csárda előtt állunk. Az egységet Tógyer Gyula vezeti.

– Csak kerüljön elém az az Áder, megmondanám én neki – kezdi a férfi, és ahogy elnézzük, hiszünk neki.

Tógyer úr ugyanis tényleg olyan embernek tűnik, aki megmondja a véleményét mindig mindenkinek, az Úristenig bezárólag. Ha pedig már egyszer kinyitja a száját, azt nem csukja be egyhamar, csak beszél, beszél, megállás nélkül, úgyhogy egy ponton tényleg azon tűnődünk, vajon nem egy biológiai csodával állunk-e szemben, az emberrel, aki a fülén át lélegzik.

– Nézzék, én hajdan ezt a csárdát a tiszai halra alapoztam. Megnézhetik az étlapomat, kecsege, süllő, harcsa, ponty, dévér mind szerepel rajta, és most ezt az egészet egy tollvonással megszüntetik. Kérem, én tizennyolc médiának írtam levelet az ügyben. Tudják, ki vagyok én? Líbiában, az angol nagykövetségen tisztiszolgaként dolgoztam, 1989-ben kecsegelevessel versenyt nyertem, még egy Guinness-rekordot is tartok: egyszerre negyvenöt tányért vittem el a karomon.

Csörömpölés hallatszik a másik teremből, Tógyer Gyula egy pillanatra elhallgat, hátrafordul, mi pedig kihasználjuk az alkalmat, és kérdezünk.

– Mihez kezd most, hogy nem lesz többé hala a Tiszából?

– Három hónapra elég halat lefagyasztottam még az év vége előtt, az egyelőre kitart – mondja. – Aztán már elkezdtem utazgatni: jártam Olaszországban, Spanyolországban, Ukrajnában, Romániában, a Duna-deltánál, keresem a lehetőségeket, honnan lehetne természetes vízben élő halat behozni. A mesterséges tóban neveltnek ugyanis pocsolyaíze van.

Tógyer úr felnéz.

– Azt meséltem már, hogy az édesanyám Szeleczky Zita házvezetőnője volt? Mindjárt mutatok is maguknak egy fényképet.

A csárdától nem messze még egyszer megállunk a Tiszánál. Már esteledik. Nincs senki a folyónál, se horgász, se halász, se kiránduló. Egy követ dobunk a vízbe, aprót csobban, úgy hangzik inkább, mintha valaki eltüsszentené magát mögöttünk. Egy fát nézünk, ahogy a part fölé hajlik. Piszkosfehér madár ül rajta, amikor megmozdulunk, felrepül. Figyeljük egy ideig, aztán hazamegyünk.

***

Huri Valéria énekel. Először csak halkan, mintegy magának, aztán egyre jobban érthető a szöveg.

Hej, halászok, halászok, ezt énekli az asszony. A hangja erősödik, miközben elnéz valahová messze, a folyón túlra.

Hej, halászok, halászok, merre mén a hajótok – énekli.

Pedig tudja a választ: semerre.