Barátok? Miféle barátok? Ki a fene engedheti meg magának, hogy barátai legyenek? Nekem csak szövetségeseim és ellenségeim vannak. Más számára nincsen hely – nemcsak Dalton Trumbo életét, de a negyvenes-ötvenes évek hollywoodi paranoiáját is tökéletesen kifejezi a bonmot, amely csak egyike a Trumbo című film kiszólásainak. A híres komikus, Steve Martin mesélte egyszer, hogy pályája elején, azaz a hetvenes években randizott Trumbo lányával, aki szabadkozott másképp gondolkodó családja miatt. Martin viszont addig sosem hallott Trumbóról.
A filmtörténet egyik legkínosabb incidensének jó lenyomatául szolgál, hogy az 1976-ban, hetvenévesen elhunyt forgatókönyvíró, a negyvenes évek egyik legünnepeltebb hollywoodi írója olyan szinten kiíródott a köztudatból, hogy rehabilitációja a mai napig tart. Nyilvánvalóan az amerikai önkritika-gyakorlás részeként készült el most a férfi életéről szóló, Trumbo című mozi, s az sem a véletlen műve, hogy váratlan sikert aratott mind a szakma, mind a közönség körében (a filmet nem tűzték műsorukra a magyar mozik – a szerk.). Bár az Amerikai Filmakadémia végül „csak” a címszerepet játszó Bryan Cranstont jelölte Oscar-díjra, a Trumbo című film több szempontból is jelentőséggel bír. Ismét felhívta ugyanis a figyelmet az amerikai történelem és a filmtörténet egyik szégyenletes korszakára, valamint az új generációk számára is ismertté tette Trumbo nevét, aki a valóságban a legfontosabb, legjobb és legismertebb munkáit szellemíróként volt kénytelen jegyezni.
Pedig olyan korszakos mozikról beszélünk, mint a Római vakáció, a The Brave One, a Spartacus vagy a Pillangó – az első kettő forgatókönyve Oscar-díjat is kapott. Az Oscar-gálát Trumbo ugyanakkor mindkétszer a tévéből nézte végig, mivel a Római vakáció Ian McLellan Hunter nevén futott, míg a The Brave One egyenesen a film producerének unokaöccse, a totál ismeretlen és szakmán kívüli Robert Rich neve alatt. Rich nem is merte átvenni az Oscart – idézi meg a film a híres fiaskót. Mi volt Trumbo bűne, amely miatt Hollywood egyik legmegbecsültebb, legjobban fizetett forgatókönyvírójából a „hollywoodi tízek” egyik tagjaként tiltólistás szerzővé és valóságos üldözötté vált?
Trumbo egyike volt a magukat nyíltan kommunistának valló amerikaiaknak. A kommunizmusban elsődlegesen az egyenlőséget és az antifasiszta eszméket látta, s leginkább háborúellenes volt. Az Amerikai Kommunista Pártba is csak az után lépett be 1943-ban, hogy Victor Fleming elkészítette a háborúpárti, erősen hazafias filmjét, a Guy Named Joe-t – és amelynek ő volt a forgatókönyvírója. Az ellentmondás csak látszólagos, mint minden kommunista forgatókönyvíró, ő is lelkesen írt háborúpárti forgatókönyveket, és azokban szinte sosem tűnt fel semmilyen kommunista ideológia vagy propaganda. Addigra viszont valósággal Hollywood egyik kedvencévé vált, s ezt nem befolyásolták nyíltan vallott politikai nézetei.
Trumbo már egyetemistaként író akart lenni, s a harmincas években folyamatosan ívelt fel karrierje. Mások mellett a Vanity Fairben és a Vogue-ban publikált, önálló novellái jelentek meg, és a harmincas évek közepétől az amerikai stúdiórendszerben forgatókönyvíróként is feltűnt. Nagyon gyors, hatékony és megbízható volt, könnyedén dolgozott megrendelésre, változatos műfajokban is otthonosan mozgott, s ez mind ritka érték volt a hangosfilmmel még mindig csak ismerkedő hollywoodi stúdiók számára. Nem volt hiú, egyáltalán nem zavarta, ha egy forgatókönyvbe csak kisegítőnek hívták, emiatt filmográfiája évente gond nélkül bővült két–hat címmel.
A nagy áttörést 1941-ben a Leánysors hozta el számára, amelyért Oscarra jelölték, s bár az összesen öt akadémiai nevezésből végül csak a főszereplő Ginger Rogers kapott Oscart, Trumbo számára a siker olyan volt, mintha ő is nyert volna.
Eszmerendszere miatt először 1944-ben került az FBI látókörébe, de Trumbo mindig nagyon készséges és együttműködő volt a hatóságokkal, hitte, hogy a szólás- és gondolatszabadság nem bűn az Egyesült Államokban, ráadásul a demokráciának is feltétlen híve volt. A második világháború után aztán ennek ellenére beindult ellene a gőzhenger, és ami 1947-ben még csak a demokrácia és szólásszabadság fokmérőjének tűnt, mindinkább boszorkányüldözéssé vált az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság ténykedése nyomán.
Trumbo ezután hiába lépett ki a pártból 1948-ban, rákerült a hollywoodi tízek feketelistájára azok társaságában, akik megtagadták a válaszadást a kommunista elköteleződésüket firtató, a hírhedt Joseph McCarthy szenátor vezette kongresszusi meghallgatásukon. A film nem felejti el megemlíteni, hogy bemártóik között szerepelt korábbi barátjuk, a híres színész Edward G. Robinson is, aki úgynevezett szürkelistásként (azaz a baloldallal rokonszenvező olyan személyként, akire nem lehetett rábizonyítani, hogy kommunista) így mentette a bőrét. A listán szereplő kilenc forgatókönyvíró és egy szem rendező ezután teljesen ellehetetlenült a filmszakmában. Trumbo a sikertelen fellebbezések után – a vele mindvégig, sőt haláláig kitartó – családjával Mexikóba menekült.
Karrierjében ekkor rövid szünet állt be, de aztán álnéven több mint harminc forgatókönyvet írt. A Fegyverbolondok című film noir az első volt a sikerek sorában, aztán jött a Római vakáció és az Oscar-díj, majd a The Brave One és a második aranyszobor – mindez négy éven belül. Így az a bizarr helyzet állt elő, hogy ő volt a legünnepeltebb hollywoodi forgatókönyvíró az évtizedben, akit nem ünnepeltek. Pontosabban nem őt ünnepelték az álnevek alatt. Trumbo pedig mindezen csak mosolygott a bajsza alatt, és kitartóan püfölte kádjában az írógépet Kirk Douglas nevű papagája mellett.
A The Brave One sikere után – és mert mindenki nyilvánvalóan tudta, hogy a senkiházi Rich nem lehetett a film valódi forgatókönyvírója – vált egyre elfogadottabbá a tény, hogy Trumbo áll a sikerek mögött. Érdekes módon a feketelistázásnak is ő, pontosabban az ő neve vetett véget – Otto Preminger és Kirk Douglas hathatós közreműködésével. Előbb Preminger kereste meg, hogy tegye rendbe Exodus című filmjének a forgatókönyvét, majd Kirk Douglas fordult hozzá, hogy hisztis rendezőjének, bizonyos Stanley Kubricknak javítsa ki a Spartacus-forgatókönyvét. Először 1960-ban a The New York Times írta meg, hogy Preminger Trumbóval dolgozik, majd Kirk Douglas jelentette be ugyanezt a Vanity Fairben. Mindkét film 1960-ban került a mozikba, s miután a stáblistán Trumbo saját nevével szerepelt a filmekben, egy szégyenletes korszak végleg lezárult.
A most bemutatott mozifilm Trumbo híres beszédével zárul, amelyet az Amerikai Forgatókönyvírók Céhe előtt tartott 1970-ben, amikor életműdíjat vett át. Ebben többek között azt mondta, a feketelista az ördög korában született, és egyik oldal sem maradt érintetlenül a gonosztól. Továbbá végső soron egyik oldal – bal, jobb vagy közép – sem maradt bűntelen a hosszú rémálom során, zárta beszédét. Trumbo akkor a kibékülés jegyében ásta el a csatabárdot, de ahogy a mostani mozi is mutatja, a sebek azóta sem forrtak be teljesen. Pedig Hollywood, főleg Trumbót illetően, az évtizedek során számos engesztelő gesztust tett az egykor meghurcoltaknak. 1939-ben írt és publikált regényéből, a háborúellenessége miatt szerzőjének utóbb több kellemetlen pillanatot okozó Johnny háborúba megyből film készült – és a cannes-i versenyprogramban a kritikusok elismerését és a zsűri nagydíját is elnyerte –, majd 1975-ben a feketelistázást korábban támogató Amerikai Filmakadémia hivatalosan is elismerte a The Brave One forgatókönyvírójaként, és a férfi személyesen kapta meg érte utólag az Oscar-szobrocskát.
Utolsó forgatókönyve a Pillangó volt, és a filmben Steve McQueen és Dustin Hoffman mellett ő maga is feltűnt egy pillanatra. A láncdohányos Trumbo tüdőrákban szenvedett, de végül szívrohamban hunyt el, s már nem érte meg, hogy 1993-ban a Római vakáció Oscarját is posztumusz neki ítéljék. Trumbóról azóta off-Broadway-darab és dokumentumfilm is készült, de a végső főhajtást a nemrég készült mozifilm jelenti, amelyben Bryan Cranston méltó emléket állít neki, s végleg megakadályozza, hogy a forgatókönyvíró a feledés homályába vesszen.
