Félig magyar volt a románok nagy költője?

Krimibe illő nyomozással tisztázták a nagy román költő magyar eredetét.

A román irodalomtörténészek előtt nyílt titok volt eddig is, hogy a költő, aki Eminescu mellett a legfontosabb személyisége a román lírának, szerelemgyerek volt. Születésekor, 1880. május 21-én Ion N. Teodorescuként anyakönyvezték Bukarestben (1956-ban cserélte nevét hivatalosan is Tudor Arghezire), de családi helyzetéről, származásáról, szüleiről, testvéreiről, írói nevéről, magánéletéről mindig szűkszavúan, szemérmesen nyilatkozott, ha nyilatkozott egyáltalán. A biográfiai kutatások és viták csak az 1967-ben bekövetkezett halála után kezdődtek el, s bár sokan megszólaltak vagy leírták véleményüket, a fehér foltokat nem sikerült egyértelműen kitakarni. Az hamar kiderült, hogy az apa nem az, akiről gondolták, valamint a születési bizonylatot is többszörösen meghamisították, ám a valódi apa személyét végül sikerült hitelt érdemlő módon tisztázni. A költő édesanyjának személye viszont mindvégig homályban maradt.

Ferenczes István izgalmas kutatása kiderítette: a szentkeresztbányai Ergézi Rozália 1878 körül került fel Bukarestbe szolgálónak Manole Parvulescu gyarmatáru-kereskedő házába. Ott ismerkedik meg Arghezi valódi édesapjával, a Craiovából származó cukrásszal, és az ismeretségnek hamar gyümölcse lesz. A fiatalok azonban nem kelnek egybe, a férfi 1883-ban inkább egy gazdag hozományú nőt vesz el feleségül, hogy saját cukrászdát nyithasson. (A pályakezdő Arghezi keserű versben emlékezik meg apjáról, akit a „pénzéhség meghódított és ellopott” tőle. „Túl késő már, hogy szeress” – írja.)

Ergézi Rozália nevelte fel Arghezi gyermekeit – vagyis saját unokáit – is, de a családhoz látogató ismerősöknek mindig a gyermekek német nevelőnőjeként mutatták be az idős asszonyt. Csak a legközelebbi barátok tudhatták róla, hogy ő a neves költő édesanyja, és nekik is azt mondták, hogy egy Brassó megyei szász településről, a különben nem létező Sechelisből való.

„Valahogyan nem volt comme il faut az akkori időkben törvényen kívül világra hozni egy szerelemgyermeket, egy székely cselédlány fiaként megszületni Bukarestben. A németet valahogy még lenyelték” – írja Ferenczes, aki szerint ha a kutatók mélyebbre ásnak, már Rozália római katolikus voltából is rájöhettek volna, hogy nem lehetett Brassó mellőli német, de még magyar, vagyis hétfalusi csángó sem, hiszen az erdélyi város körül élő mindkét náció tagjai lutheránusok, evangélikusok voltak.

A magyar kutatót egyébként Arghezi egyik utolsó interjúja vezette nyomra. Ebben azt állította: írói nevét az Arges folyóról vette. Erről jutott eszébe a csíkszeredai írónak a Vargyas-patak, amely valahol Szentegyháza fölött fakad a Hargita oldalából: ha Arghezi a környéken töltötte gyermekkori nyarait, akkor járhatott a Vargyas völgyében, talán még a homoródalmási barlangnál is. A Csíkszeredai Állami Levéltárban nekiállt a Homoród menti falvak egyházi anyakönyveiben megkeresni azt az 1860 környékén született, Rozália nevű leánygyermeket, akinek a szülei a fentiekhez hasonló, valamilyen Argesi-féle családnevet viseltek. Kizárta a református falvakat, ezzel is szűkült a kör, de nem kapott releváns eredményt. Utolsónak maradt Szentegyháza egyházi anyakönyve, de ott kiderült, hogy a XIX. század második felének az adatai nincsenek meg.

Szerencsére a parókiának megvoltak, és meg is találták az 1859. szeptember 26-án egy bukovinai bányász és egy csíkrákosi nő gyerekeként megszületett Ergézi Rozáliát. (A későbbi kutatásokból kiderült az is, hogy az apai nagyszülők szászok voltak, innen jöhet a cselédlány németnyelv-ismerete.) A nehéz sorsú család élete még kétségbeejtőbb lesz, amikor az apa 1872 szeptemberében meghal tüdőgyulladásban, félárván hagyva öt kisgyermeket. „Rozáliának 18-20 éves korára sok választása nem lehetett: vagy beáll a bányába, a vasművekhez, netán a szénégetőkhöz, vállalja a nehéz fizikai munkát, s aztán férjhez megy egy helybéli legényhez, vagy elmegy valamelyik nagyvárosba cselédlánynak. Nem föltétlenül a nagyobb kereset reménye vitte erre az útra a székely lányokat, bár a fő indíték természetesen ez volt. Ellenben egyfajta kikupálódásnak, kiokosodásnak, jobb háziasszonnyá válásnak a vágya is motivációs tényezőként hatott, ami bele volt kódolva a cselédsorsba. Magyarán: világot láttak és tanultak: jó modort, illemet, tisztaságot, higiéniát. Az elinduláshoz kellett egy kicsi kalandvágy is” – fogalmazza meg Ferenczes.

A megesett székely cselédlányoknál akkoriban az volt az általános gyakorlat, hogy vagy gyorsan hazavitték falujukba, a szüleikhez a „szerelemgyümölcsöt”, vagy beadták az ortodox egyház valamelyik lelencelhelyezőjébe. Kányádi Sándornak a találkozásukkor azt mondta Arghezi, hogy gyermekkorában három boldog nyarat töltött Homoródfürdő környékén. Egyszer máshol arról is beszélt, hogy iskoláskorában Bukarestben névsorolvasáskor a „prezent!” helyett „itt vagyok!”-kal válaszolt – ez azt valószínűsíti, hogy magyar iskolába is járhatott egy ideig. Ergézi Rozáliának különben nem volt szerencséje a férfiakkal: összesen öt gyereket szült (ebből kettőt csecsemőkorban elveszített), de egyik apa sem akarta a törvény előtt szentesíteni a kapcsolatukat. Ferenczes szerint ennek a hányatott életnek köszönhető, hogy Tudor Arghezi 1900-ban kolostorba megy: menekül a gyermekkori frusztrációk, a kamaszkori riadalmas felismerések, az elhatalmasodó „árvasági” érzések miatt.

Ergézi Rozália 84 éves korában egy Bukarest melletti elmekórházba került – mivel egyik fia vitte be, román nemzetiségűnek és ortodox vallásúnak írták be. Egy évvel később halt meg, és mivel gyerekei nem látogatták, a kórház udvarán temették el. Pár év múlva felszámolták ezt a temetőt, a csontokat egy közös sírba hantolták a szemközti templom temetőjében. Unokája, Tudor Arghezi fia, aki akkor már neves francia filmrendező Elie Lothar néven, 1965-ben hazalátogat Párizsból. Kimegy a temetőbe megkeresni nagyanyja sírját, azét az asszonyét, aki felnevelte, de nem találja meg.

Nem hagyok mást rád, holtan kiterítve,

Csak a nevem egy könyvbe menekítve?

A lázadást-szító estén, mely ím jön

Hozzád egyenest messzi őseimtől,

Szakadékok meredek helyein

Kézen kúsztak a mélyből eleim

Hogy e bajos út lenne néked könnyebb,

Lépcsőnek szántam, fiam, ezt a könyvet.

(Illyés Gyula fordítása, részlet)

A nagy román költő élete utolsó éveiben egy lelkésznek adott interjút, talán egyfajta gyónásként. A kérdező leginkább a gyermekkori történéseket firtatta, és nem sikerült mindenre választ kapnia. A költő egy dolgot viszont végérvényesen és visszavonhatatlanul bevallott: nem mondta ki ugyan a nevét, de arról beszélt, hogy akiről mindig azt állította, hogy csupán a dajkája, nem más, mint az édesanyja. Ezzel a vallomással a legnagyobb román költő a keserves, frusztrált, komplexusokkal, gyötrelemmel és rengeteg önkínzással terhelt, mégis gyönyörűséges életrajzára próbált lakatot tenni – véli Ferenczes, aki szerint ebből az is kiderült, hogy nagyon szerethette ezt az asszonyt.

A neves román költő édesanyjának kilétét százszázalékosan csak a DNS-vizsgálat igazolhatná, de erre nincs mód. A könyvet még nem mutatták be Bukarestben, de máris vitát kavar a román közéletben. A zseniális román költő kettős identitása nem illik bele a bukaresti narratívába – nagy kérdés, hogy a szakma újra meri-e írni az életrajzot. A kötet csíkszeredai bemutatóján Lövétei Lázár László, a kiadó és a Székelyföld folyóirat vezetője úgy fogalmazott: talán a gyermekeink már ezt fogják tanulni románórán, és nem azok a bloggerek győznek, akik habzó szájjal arról írnak, hogy a bozgorok ezt is el akarják venni a románoktól.

A végére a csíkszeredai irodalmár gyönyörű sorait szó szerint idézem: „A századfordulón egy bukaresti bojárnak szándékában állt felállíttatni a székely cselédlány szobrát. A szoborból nem lett semmi. Én viszont azt mondom, ha valaha valahol sor kerülne ilyen szoborállításra, mindenképpen Ergézi Rozáliáról, Tudor Arghezi székely édesanyjáról kellene megmintázni.”