Figyeljen, Kuba akkor tárgyal majd Amerikával, ha utóbbinak fekete elnöke, a világnak pedig latin-amerikai pápája lesz.
A fenti mondatot egyesek Fidel Castrónak tulajdonítják, aki állítólag az 1973-as vietnami látogatása alkalmával viccelődött azzal, ami 2016. márciusra bekövetkezik. Az idézet sokak szerint csak egy anekdota része, ettől függetlenül bárki mondta, a próféta szólt belőle.
Merthogy közel kilencven év után, 2016. március 21-én Barack Obama személyében amerikai elnök utazik Kubába. A történelmi jelentőségű vizitet történelmi jelentőségű kézfogás előzte meg még 2013 novemberében Nelson Mandela temetésén. Egy évvel később a kubai államfő, Raúl Castro és Barack Obama ígéretet tett egymásnak a megtépázott diplomáciai viszony helyreállítására.
A két ország kapcsolata ezzel együtt még cseppet sem mondható rendezettnek. A szigetország egészen 1895-ig spanyol gyarmat volt, ám annak ellenére, hogy a hispán uralom véget ért, Kuba nem nyerte el teljes függetlenségét. Bár köztársasággá alakult, de az önállósodási törekvéseket segítő Egyesült Államok később benyújtotta a számlát: az amerikai katonák kivonulásáért cserébe megszületett a Platt-nyilatkozat, melynek értelmében Washingtonnak joga volt beleszólni az ország bel- és pénzügyeibe is, ha „szükségesnek” látta. Emellett ekkor, 1903-ban köttetett meg az a bérleti szerződés, amely alapján Washington katonai támaszpontot létesített a Guantánamói-öbölben. Ez az USA legolcsóbb külföldi katonai támaszpontja, a bérleti díj mindössze évi 4085 dollár. Az összeget a kormány a mai napig utalja, de Castro óta Havanna nem hajlandó felvenni a pénzt.
Az amerikai befolyás és a bábkormányok eredményeként amerikai kézre került a kubai vállalatok és termőföldek többsége. Fulgencio Batista tábornok, későbbi elnök kormányzása alatt a korrupció hatalmas méreteket öltött, a gazdaság pedig szinte teljesen amerikai irányítás alá került.
Ez vezetett az 1956-os felkeléshez, a kommunista forradalmárok élén a Mexikóból hazatérő Fidel Castro állt, s 1959. januári győzelmük után ő került az ország élére. A hatalomátvételt követően Castro bebörtönözte politikai ellenfeleit, a hivatalokban végzett tisztogatás következtében pedig több százezer szakember hagyta el az országot. Az új vezetés az amerikai befolyás teljes kiiktatását határozta el, államosítva minden gazdasági vállalatot és földet. Ekkor Washington fokozatosan bevezette a mai napig érvényben lévő kereskedelmi korlátozásokat a szigetországgal szemben (a teljes embargót 1962-ben rendelték el).
Dwight D. Eisenhower elnök rossz szemmel nézte a kubai kormány eltávolodását, és egyre szorosabb kapcsolatait a Szovjetunióval, ezért támogatta, sőt a CIA-n keresztül a kiképzésükben is segítette azokat az Amerikába menekült kubaiakat, akik meg akarták dönteni Fidel Castro hatalmát. A támadás végső tervét már John F. Kennedy engedélyezte. Az 1961-es disznó-öböl-beli partraszállás erőit azonban Castro hadserege három nap alatt leverte.
A sikertelen akció után Kennedy CIA-ügynökök segítségével propagandakampányba és szabotázsakciókba kezdett, hogy eltávolítsa Castrót, és az Egyesült Államokkal „kompatibilisebb” kormány kerüljön hatalomra. A stratégia Mongúz hadművelet néven híresült el, és nem tudni pontosan, mikor ért véget, ha egyáltalán véget ért.
Az államosítások a gazdaság legapróbb elemét is érintették, tovább hergelve a washingtoni kormányt, amely már 1960 végére betiltott minden Kubába irányuló exportot. Ezzel párhuzamosan a szovjet kereskedelmi kapcsolatok tovább erősödtek, amire válaszul az Egyesült Államok 1961 elejére megszakította a diplomáciai kapcsolatokat a szigetországgal.
A feszültség 1962-ben, a kubai rakétaválsággal érte el csúcspontját, amikor Moszkva közepes hatótávolságú atomrakétákat telepített a szigetországba. A hidegháború idején a két nagyhatalom ilyen irányú erőfitogtatása akár a harmadik világháború kirobbanásával fenyegetett. Kitörését végül Hruscsov és Kennedy megállapodása akadályozta meg, melynek értelmében Moszkva leszerelte a rakétákat, cserébe Washington ígéretéért, hogy nem támadja meg Kubát, és leszereli saját, Törökországban és Olaszországban felállított rakétáit.
A mélypont után, a hetvenes években a két fél rákényszerült bizonyos szintű együttműködésre. Egyre többen vállalták a kockázatát a két part közötti illegális tengeri utaknak, egyre több kubai szeretett volna elmenekülni az országot sújtó gazdasági és emberi jogi problémák miatt, ugyanakkor az Amerikában élő nagyszámú kubai migráns kubai családtagjait látogatta volna meg. Ezért a két ország minimális diplomáciai kapcsolatot létesített. Fidel Castro 1980-ban megnyitotta Mariel kikötőjét a Kubát elhagyni szándékozók számára, 125 ezren távoztak is az országból.
A nyolcvanas évek nem hoztak túl sok változást, nem úgy, mint a kilencvenesek. 1996-ban Bill Clinton szigorított az embargón, miután a kubai légierő vadászgépei lelőttek két amerikai civil repülőt, amelyen emigráns kubaiak utaztak. A Helms–Burton-törvény eltörlését a Castrók távozásához, szabad választásokhoz, a sajtó szabadságához és a politikai foglyok szabadon bocsátásához kötötték.
Kilencvennyolc is mérföldkő volt a kommunista ország történelmében: Fidel Castro első alkalommal fogadott vatikáni vezetőt. Kubában a kilencvenes évektől már szabadon tevékenykedhettek a vallási közösségek, II. János Pál pápa tiszteletére pedig a mindig uniformist hordó államfő is öltönyt húzott.
Kilencvenkilencben egy kisfiú sorsa hívta fel újra a figyelmet a két ország közti hűvös viszonyra. Elian Gonzalezt a floridai partoknál mentették ki a vízből, miután a hajó, amelyen édesanyjával utazott, elsüllyedt. Hosszas gyámsági tárgyalás következett annak eldöntésére, hogy a kisfiú Miamiban élő rokonainál maradjon-e, vagy visszatoloncolják édesapjához Kubába. Végül az utóbbi történt. Elian később az ifjú kommunisták soraiba is belépett.
Hosszas betegeskedés után 2008-ban Fidel Castro hivatalosan is lemondott elnöki, kormányfői és hadvezéri posztjáról, és 49 év után átadta az irányítást testvérének, Raúlnak. Nem sokkal később némi változást lehetett tapasztalni az országban: szép lassan bevezették az internethasználatot, az elektronikai cikkeket már korlátozás nélkül lehetett megvásárolni, és az új vezető a magángazdálkodásokat sújtó szigorításokon is lazított. (Castróék legidősebb testvére, Ramón a héten hunyt el 91 éves korában.)
Barack Obama hatalomra kerülésével tovább enyhült a viszony. Az elnök könnyített az utazási korlátozásokon, és megengedte, hogy a kint élő kubaiak korlátlanul küldhessenek haza pénzt. Pár évvel később, 2012-ben Havanna is megtette ugyanezt.
A közeledő lépésekben Ferenc pápának is szerepe volt, aki Havannában tett látogatásakor szintén a kapcsolatok normalizálását szorgalmazta.
Kétezertizennégy decemberében Raúl Castro és Barack Obama bejelentette a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételét. Havanna politikai foglyokat engedett szabadon, míg Washington 2015 augusztusában újranyitotta kubai nagykövetségét – egyelőre ügyvivővel, nagykövet nélkül. Ugyancsak tavaly az Egyesült Államok törölte Kubát a terrorizmust támogatók listájáról. Érdekes egybeesés, hogy nem sokkal a látogatás előtt úgy fest, hogy az amerikai elnök betartja, amit első választási kampánya alatt ígért: a Fehér Ház bejelentette, hogy „egyszer és mindenkorra” bezárják a guantánamói börtöntábort.
