James Bond is Miskolcon varratja a cipőjét

Lábbeli békából vagy angolnából: a világ minden tájáról zarándokolnak a miskolci cipészmesterhez.

A miskolci cipőkészítő manufaktúra fogadóterében míves lábbelik sorakoznak a zongorán és a vitrinekben, a fal pedig szinte tarkállik a szakmai elismerések bizonyítékaitól. Dokumentumok cipőpróbákról, részletes taglalás, hogy az ügyfél lábfeje „csüngős”, „merev”, „csontos” vagy „húsos”, illetve lábszára, bokája, lábfeje dagadós-e. Varrógépek, sámfák, kések, tűk, valamint a régi mesterség emlékei, relikviái rejtőznek a sarokban. A helyiségben ötméteres piton lenyúzott bőre „tekeredik” plafonig érő, vastag törzsű fára. Néhány krokodilbőrt arrébb lapozva kezembe veszem egy óriásvarangy kikészített bőrét, amelyből összesen hat szükséges egy 41-es méretű férficipő elkészítéséhez.

– Ne higgye, hogy sok kis békát kellett ezért megkínozni. Az óriásvarangy roppant kártékony, agresszíven szaporodó fajta Dél-Amerikában és Ausztráliában – nyugtat meg Kovács Attila, aki a borjú és marha mellett kígyó, gyík, krokodil, rája, strucc, víziló és cápa bőréből is készít cipőket.

– Leginkább borjúbőrből készítünk cipőket, ám a különleges kínálatból az angolnabőr is nagyon népszerű. Egyszerű megjelenésű, nem feltűnő. Vékony, erős, szép fényű, strapabíró bőr ez. Aki egy ilyet felpróbál, az általában vásárol is – szögezi le a fiatalember.

Van olyan gyár Ázsiában, ahol naponta 28 ezer pár cipőt állítanak elő. Kovács Attiláék műhelyében naponta egy cipő készül el. A rendkívüli élőmunka-ráfordítás miatt termékeik nem olcsóak: férficipőik ára 120 ezer forintnál kezdődik.

– Igaz, hogy többe kerül, de ötször-tízszer annyi ideig hordható, mint egy másik, egyébként jól megcsinált cipő – mondja Kovács Attila. – Régen az ünneplőcsizma egy életen át tartott.

A cipővel bánni kell tudni.

– Ez nem azt jelenti, hogy nem rúghat bele a járdaszegélybe, nem járhat vele hóban. A cipőnek ugyanaz jár, mint az embernek: leginkább a pihenés. Ne hordjuk mindennap, mert beleizzad az ember lába, s reggelre nem szárad ki, így előbb-utóbb a formáját veszti. Azt mondanám, legyen az embernek két becsületes cipője, s felváltva viselje őket. Amikor nem hordja, tegyen bele sámfát, s időnként tisztítsa meg – ad tanácsot a cipészmester.

Kovács Attila családi tradíciót visz tovább, hiszen nagyapja és későb édesapja is cipészként dolgozott Nagyváradon. Ám döntése nem volt egyszerű. Mivel úgy érezte, hogy a susztereket gyakorta az iparosranglétra alján helyezik el az emberek, az állatorvosi pályát célozta meg, ezért 1986-ban Nagyszalontán mezőgazdasági technikumot végzett. Csakhogy a katonaságot követően nehezen tudott elhelyezkedni, s mivel fiatalként szórakozni vágyott, a szükséges zsebpénzt apja cipészműhelyében kereste meg. Hamar kiderült, hogy amikor gyermekként bejárt a műhelybe, nagyon sok mindent magába szívott. Ösztönös érzékkel kezelte a szerszámokat, ragadtak rá az új ismeretek, és jó kézügyességgel javította a lábbeliket.

Szülei 1988-ban útlevéllel Magyarországra jöttek, Kovács Attila pedig négy hónappal később a zöldhatáron át szökött az anyaországba. Új lakhelyül Debrecent választották, a fiú ott tett ortopédiai vizsgát, illetve szerzett mesterlevelet. Apjával, anyjával a Dobozi lakótelep egyik tömbházának gyermekkocsi-tárolójában működtették javítóműhelyüket. Hamar híre ment vállalkozásuknak, miután ortopéd cipők készítésébe kezdtek.

– A rendszerváltás idején kizárólag állami cégek készítettek ilyen típusú cipőket, egy-két éves vállalási határidővel. Ehhez képest áttörés volt, hogy a mi magánvállalkozásunk három hónapos határidővel vállalta őket – emlékezik vissza Kovács Attila. – Jómagam egy évvel később megházasodtam, és Miskolcra kerültem. Eleinte csak cipőjavítással foglalkoztam, hiszen öt évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy önállóan ortopéd cipőket készíthessek.

Gyorsan és folyamatos fejlődéssel teltek az évek. A cipészmesternek ma már tizenhárom dolgozója van a manufaktúrájában.

Leggazdagabb hagyománya az angoloknál, németeknél van a cipőkészítésnek. A wiesbadeni, hivatalos nevén Inter-Schuh-Service (ISS) elnevezésű rendezvény, amely a szakma egyetlen világszintű megmérettetése, a német cipészek nemzeti bajnokságaként indult negyven évvel ezelőtt. Idővel aztán osztrákok, hollandok is neveztek, később csatlakoztak az olaszok, franciák, s ma már Japánból és az Amerikai Egyesült Államokból is érkeznek indulók. Kovács Attila 2007-ben jelentkezett először remekeivel. Rögtön bronz- és ezüstérmet nyert. 2010-ben már három aranyat, egy ezüstöt s egy női cipőjével különdíjat is kapott. Utóbbi elismerés ezen a megmérettetésen egy kicsit mást jelent, mint általában: a cipőket bizonyos pontszám fölött díjazzák, majd az aranyérmesek közül választják ki a különdíjasokat. Így érthetően büszke rá, hogy a 2013-ban elnyert három arany és egy bronz mellett övé lett a legjobb női és a legjobb férficipőért járó különdíj is. Az idén februárban mind a három aranyérmére egyben különdíjat is kapott, tehát a verseny hat különdíjából háromra ő érdemesült. A miskolci cipész fontosnak tartja kiemelni, hogy családja nagyon sok áldozatot hozott érte, hogy a versenyeire készülhessen.

Kovács Attila tiltakozik ugyan a minősítésért, de bizton kijelenthetem: ez a világ egyik legjobb cipőkészítő manufaktúrája, ahol a külföldi és magyar megrendelők fele-fele arányt képviselnek, s tökéletes diszkrécióra számíthatnak, így szép számuk ellenére a fiatalember nem fedi fel az ismert politikusok, üzletemberek, művészek kilétét. Sir Roger Moore neve már korábban nyilvánosságot kapott, így elmondhatja, hogy a 007-es ügynök számára 2010-ben egy klasszikus, barna, borjúbőr, Budapest modellű gojzervarrott cipőt készített. A lábméret levételekor fél órát beszélgettek.

Futárszolgálattal, biztosított küldeményekkel a világ minden részére szállítanak. Gyakran postáznak Attila-cipőt európai luxusszállodák recepcióira.

Kovács Attila a helyi kamarával karöltve szakmai képzésen is gondolkodik. Csakhogy évek óta nem talál tanulót, láthatóan nem vonzó a szakma. Nem úgy a Kovács családban, ahol a két nagyobb gyerek aranyművesként, illetve Michelin-csillagos séf mellett szakácsként dolgozik, ám a két kisebb, a tizenkét és a hétéves fiú egyelőre még szeretne cipész lenni.