Klapka György: Voltam embercsempész is

Sőt, minden más is volt, csak akasztott ember nem. Élete kész regény – és mintha Rejtő Jenő írta volna.

A svábhegyi milliárdossal nem a Svábhegyen találkozunk, hanem lent, Budapest szívében, a Vámház körúton. Másfél órát kérünk tőle, hogy elmondja az életét. Elég lesz?, kérdezi. Legyen inkább kettő, feleljük. Biztosan elég lesz?, kérdezi megint, és tulajdonképpen megértjük a meglepődését. Eddig három könyvet írtak róla. Volt revütáncos, színész, embercsempész, vendéglős és disszidens, milliárdos üzletekbe fogott, egyszer halálra ítélték, évekig egy csimpánzzal lakott együtt, és főiskolás korában Szirtes Ádámmal aludt egy ágyban.

Persze, hogy kevés lesz az a két óra, gondoljuk. Nem lenne elég két nap sem. Két hét már inkább. Esetleg két hónap.

Másnap találkozunk.

– Aki pénz nélkül nem tud pénzt csinálni, az pénzzel sem tud – kezdi. – Ez szerintem az élet egyik legnagyobb alapigazsága.

Alacsony, pocakos, a szeme táskás. Nemrég múlt nyolcvanhét éves.

– Ha valakinek, hát nekem ezt elhihetik – folytatja, és kezet nyújt. – Klapka György vagyok.

Pályafutása legrosszabb üzletét hosszú és kalandos életének legeslegelső pillanatában kötötte. 1928. december 24-én, karácsonykor jött világra, és ezzel örökre eljátszotta esetleges születésnapi ajándékait. Keresztnevét apai dédapja, a híres honvéd tábornok után kapta, bár nem mondhatni, hogy ez túlzottan meghatotta volna. Szabad szellemű volt mindig, címet, rangot soha nem nézett, csak az embert. Főleg, ha hosszú lábú, jó alakú és kacér tekintetű volt az az ember.

Az édesanyja viszont nem illett ebbe a kategóriába. Ő inkább férfias volt, határozott és önálló. Aradon született, közgazdasági egyetemet végzett, és éppen mástól várt gyereket, amikor megismerkedett Klapka Istvánnal, ezzel a művészlelkű férfival, aki színházi díszletasztalosként, később színpadmesterként dolgozott. Tűz és víz voltak, vagy még inkább tűz és tűz. Veszekedés, kiabálás, ajtócsapkodás alkották Klapka György gyermekéveinek hangkulisszáit. Szülei időnként hónapokra szétköltöztek, majd ismét egymás nyakába borultak, ő pedig lassan megtanulta, létezik másfajta szerelem is, nem csak az, amelyről a könyvekben olvas az ember. Létezik, csak egy kicsit nagy zajjal jár.

A kis Klapkát égetnivaló gyereknek tartotta mindenki. Egyszer elszökött, mert Brazíliába akart utazni, máskor egy osztálytársa édesapjának pisztolyával a tanterem padlójába lőtt. A golyó gellert kapott a földön, átment a csapóajtó ablakán, és a plafonba fúródott, neki pedig egy hónapig minden szünetben az igazgató irodája előtt kellett büntetésből vigyázzban állnia.

Aztán nemsokára sokkal több golyó kezdett röpködni körülötte. Kitör a háború, őt pedig 1944 végén leventeként Németország felé viszik. Az oroszok már Zsámbéknál elfogják. Megszökik, megint elfogják, ismét megszökik, egyik barátja mellette hal meg, amikor rájuk lőnek. Egy újabb mozgósítást követően Passauig jut, de meglép az alakulatától. Elege van az egészből. Rájön: a háború neki rossz üzlet.

Kevéssel a harcok vége után seftelni kezd. Petróleumot cserél lisztre, vadászpuskát zsírra, de ekkor még valami másra vágyik: színész szeretne lenni. Ádám, Othello, Peer Gynt jár a fejében, megtanul ezer verset, és beiratkozik Rózsahegyi Kálmán híres színitanodájába. Két évvel később, 1947 tavaszán végez, majd alkalmi társulatokban játszik. Romantikus időszak ez: egy sármelléki kocsmában lép fel, Móron egy liter bor az előadásokra a belépőjegy, ám amikor egyik direktora megszökik a bevétellel, vonatra ül, Budapestre utazik, és a színművészeti főiskolán képezi magát tovább.

Soós Imre, Horváth Teri, Gera Zoltán az osztálytársa, a kollégiumban – mivel kevés az ágy – Szirtes Ádámmal alszik fejtől-lábtól. Igazi munkás-paraszt osztály ez, úgyhogy amikor tudomást szereznek édesanyja vegyesboltjáról, az intézmény vezetése nyomatékosan megkéri, jelentkezzen át a táncszakra. Két évvel később már a Fővárosi Varietében lép fel, majd Kecskemétre hívják koreográfusnak. A tánckart idős segédszínészek alkotják, a csapat benjáminja, a hatvanéves Benyovszki meg is jegyzi az első megbeszélésen: Gyurikám, én leguggolni még csak le tudok, de felállni már nem.

Még nincs harminc ekkor. Éli az életét, csajozik, ha Budapesten van, a Moulin Rouge-ban, a Békében, a Váci utcai Annában vadássza a nőket. És persze folyamatosan üzletel. Egyszer nyolc hónapra ítélik, mert díszzászlókkal szélhámoskodik, de végül ezt is megússza, mint annyi mindent később az életben. Miért csinálja? Nehéz megmondani. Talán az édesanyja vére dolgozik benne, talán megpróbál jól élni egy olyan világban, amely nem erre van berendezve, vagy egyszerűen csak túl fiatal, mohó és nyughatatlan.

Közben meg ott bujkál benne a kérdés: mi legyen vele?

A véletlen, mint annyiszor még életében, most is a segítségére siet. Előbb Lengyelországba, majd az NDK-ba hívják revütáncosnak; sokat keres, jövedelmét pedig némi csempészéssel egészíti ki. A berlini Friedrichstadt-Palastban ugyanis megismerkedik a magyar konzullal, aki nem sokkal később átviszi magával Nyugat-Berlinbe. Klapka, aki akkor már a második feleségét fogyasztja, odasúgja az asszonynak: tudd meg, mire vágyik a konzulné. Másnap egy sárga fürdőruhával és egy kéréssel állít be a konzulhoz: szeretne a város nyugati felébe szóló állandó határátlépőt.

Amint megkapja, azonnal munkához lát. Mivel az állandó átlépővel rendelkezőket rendszerint nem ellenőrzik a hatóságok, Klapka csempészni kezd. Keletről húst, alkoholt és cigarettát visz, míg nyugatról hoz szinte mindent az orkánkabáttól a parfümig, a színes tévétől a komplett autómotorig. Hirtelen rengeteg pénze lesz, de rájön, hogy még ennél is többet kereshet. Van ugyanis valami, ami jövedelmezőbb, mint a vodka vagy az ékszer.

Az ember.

Klapka tehát embercsempész lesz. Általában három-négy ezer márkáért vállal egy fuvart, a jelentkezőket pedig az autója csomagtartójába rejti. Először egy Opel Kapitanje van, ám ezt hamarosan Mercedesre cseréli. A kocsi hátsó rugóját megerősíti, hogy ne üljön le a súlytól az autó, és így ingázik hetente néhányszor a két városrész között.

Egy évig csinálja ezt. Egyszer aztán egy szobrászművész arra kéri, hozza utána a feleségét és a kislányát. Tizenhatezer márkát ígér, és Klapka nem tud a pénznek ellenállni. A gyereknek altatót ad az asszony, mielőtt Kelet-Berlinben a csomagtartóba másznának, és ő elindul a Checkpoint Charlie felé. Lassan elhagyja az utolsó utcát is, befordul abba az egyenesbe, amelynek a végét sorompó zárja, lassít, megáll, letekeri az ablakot, és kiadja az engedélyét. Ebben a pillanatban sírni kezd hátul a gyerek. Klapka ösztönösen bekapcsolja a rádiót, teljes hangerőre tekeri, és imádkozik. Közhely, tudja ő is, hogy az, de tényleg lepereg előtte az élete. A határőr nézi egy darabig, aztán int: mehet.

A másik oldalon is megállítják. Az amerikai katona az ablakhoz hajol, úgy kérdezi meg, mi van a csomagtartóban. Klapka állja a tekintetét. Ember, feleli. A katona egy pillanatra megdöbben, majd hátraszól, és a sorompó felemelkedik.

Soha többet nem vállal személyesen fuvart. A pénz azonban csábítja, ezért egy néhány fős társasággal folytatja a csempészetet. Görögök és magyarok vannak a csapatban, a fuvarokat Klapka szerzi. Egy hetet dolgoznak, azután lapulnak egy ideig, az autókat pedig folyamatosan cserélik. Öt évig csinálják ezt, ám végül lebuknak. A társai hat, illetve nyolc évet kapnak, Klapka úgy hallja, őt halálra ítélték, ám ekkor már az NSZK-ban jár.

Egészen Düsseldorfig menekül. Pénze van elég, vállalkozni akar, de mit csináljon az, aki semmihez nem ért? Hát nyisson éttermet. A Safari nevű egység exkluzív helynek indul, és elsősorban az Afrika-tematikában próbál maradandót nyújtani. Afrikai berendezés, afrikai konyha, lándzsák a falon, elefántbőrbe kötött étlap, még a személyzet is fekete bőrű. Értük egészen Sierra Leonéig utazik Klapka. A freetowni repülőtéren rögtön találkozik valakivel, aki felajánlja a segítségét. Charlie, mert így hívják az illetőt, egyszer elviszi az otthonába. A döngölt padlójú vályogkunyhóban szinte semmi nincs, csak középen faládára állítva egy Philips színes tévé. Voilá, mutat Charlie büszkén a készülékre.

– Remek! – gratulál neki Klapka.

– Kár, hogy nincs itt adás. És áram.

A Safari fél év után csődbe megy. A személyzet általában a mosdóban alszik, a szakács folyton részeg, Klapkát ráadásul a társa is becsapja. Amikor lehúzza a rolót, egyvalami emlékezteti csupán az afrikai időkre, Csíta, a nőstény csimpánz, amelyet magánál tart. A majom az asztalánál eszik, az ágyában alszik, vele sétál a környéken, és ezzel az állattal a nyakában állít be a városházára is, hogy legújabb vállalkozásához engedélyt kérjen. Az ügyintéző egy fiatal nő, aki miközben a majommal játszik, szinte oda sem figyelve írja alá a papírt, amelyen ez áll: Afrikanische Kultur und pornografische Artikel.

Akkoriban még nem lehetett pornóval foglalkozni az NSZK-ban. Klapka Dániából hozza a füzeteket, sőt a sikeren felbuzdulva sztriptíztánciskolát is üzemeltet egy ideig. Sok mindenbe belevág közben: lesz lemezkiadója és reklámügynöksége, próbálkozik nyomdával és gyémántkereskedelemmel, olykor technikai újdonságokat árul. Könnyű kézzel kezd az üzletekbe, inkább az orrára, mint a józan eszére hallgatva. Egyszerre csibész és üzletember, egy Fülig Jimmybe oltott Soros György, aki mer és tud kockáztatni, nem bánja a meredek helyzeteket, sőt néha egyenesen azokat keresi. A kalandot szereti, az izgalmat, a megoldandó helyzeteket, a pénz tulajdonképpen másodlagosnak számít nála.

Egyszer aztán tényleg börtönbe kerül. Adócsalással vádolják, de a 4,2 millió márkából csak húszezret tudnak rábizonyítani. A híre azonban szabadulása után is töretlen. Amikor 1989-ben amnesztiát kap Magyarországon, az űrlapok foglalkozás rovatába egyszerűen csak ez kerül róla: vállalatigazgató.

A rendszerváltás után ugyanis egyre többet jár Budapestre. Kisebbfajta híresség lesz belőle. Cikkek foglalkoznak vele, szinte naponta szerepel a rádióban és a tévében. Ő a legkisebb királyfi, aki világgá ment, és meggazdagodott, a dörzsölt üzletember, aki hirtelen mindenki lenni szeretne. Egyszer egy férfi jelenik meg nála. Klapka István vagyok, mutatkozik be az ismeretlen. Kedves rokon, légy szíves, vegyél nekem egy szép, kertes házat! Egy vérből vagyunk, ez a minimum, amit elvárhatok.

Klapka vesz, de nem házat, hanem autót. Egy jogszabályi hézagot kihasználva kétezer gépkocsit hoz be az országba, ebből kétszázat a rendőrség vásárol meg tőle. Nemsokára egymilliárd forintos vámorgazdasággal vádolják. Az autó, amelyik a Gyorskocsi utcába szállítja, gyanús lesz neki. Amint kiszáll, megpillantja a hátsó ablakán a feliratot: Klapka GmbH. Autólízing.

Ezt is megússza, de nem mindenhol ilyen szerencsés. Romániában például a kilencvenes évek közepén többször átverik. Szállít lisztet, cukrot, egyszer hét tonna belga csokit visz az országba. Amikor kinyitják a kamiont, és három ember lerakja a szállítmányt, kiderül, hogy harminc kiló hiányzik. Mi történt?, néz nagyot Klapka. A rakodók egyike egyik lábáról a másikra áll zavarában. Hát, tudja, főnök, kezdi. Megkóstoltuk.

A kilencvenes évek végén aztán elválik a negyedik feleségétől is, és végleg Magyarországra költözik. Szinte mindennel próbálkozik: kereskedik számítógéppel, napraforgómaggal, arannyal, övé az első magánzálogház az országban, kutyakrematóriumot nyit, aranysót árul, diótermesztésbe kezd, tervez dodzsempályát, legutóbb még azt is elintézi, hogy ő készíthesse a közelgő magyarországi vizes vébé érmeit.

Közben tényleg nem a pénz érdekli. Pacal a kedvence, de ha az irodájában van, porból készült sajtlevest eszik. Svábhegyi otthona kínosan egyszerű, már ha ez a szó leírja azt a szinte feltűnő igénytelenséget, amelyet szedett-vedett bútorai árasztanak. Egyszer egy tévéstáb akart forgatni nála. Nem érdemes, higgyék el, próbálta lebeszélni őket Klapka, de a tévések hajthatatlanok voltak. Amikor aztán beléptek a házba, az operatőr körülnézett, és megszólalt. Igaza volt, Klapka úr, mondta. Tényleg nem érdemes.

– Na, elégedettek?

Az irodában ülünk, amely nem is iroda igazán, csak egy asztal egy hosszú, csőszerű helyiség végében. Mindenütt antik kanapék, székek, szekrények, a bútorok között pedig egy szűk, szabadon hagyott folyosó vezet hozzá.

– És ez mind tényleg így történt? – kérdezzük.

Klapka felnéz.

– Tulajdonképpen igen – mondja. – Legalábbis nagyjából.

Hirtelen távoli lesz a nézése. Hallgat, és amikor újból megszólal, lassan beszél, mintha valahonnan mélyről hozná fel a szavakat.

– Végigéltem a háborút és a békét, megismertem a kommunizmust és a kapitalizmust, egyszer éheztem, máskor jóllaktam, szerettem a nőket, és a nők viszontszerettek – mondja. – Szóval nekem már sok újat nem lehet mondani.

Egy pillanatig mintha meghatódna ettől, ám nemsokára már mosolyog, szélesen, szívélyesen.

– Ha pedig tudnak valami jó üzletet, csak szóljanak – mondja. – Biztosan meg fogunk egyezni. Tudják, Klapka György vagyok.