Kis pénzből világszínvonalúak a természetfilmjeink

Természetfilm tízmilliárdból és tizenkétmillióból: egyik jobb, mint a másik.

– A hazai élővilág még egyáltalán nincs kellőképpen feldolgozva, és ma már a kevésbé fotogén témák is elérhetővé válnak – mondta el lapunknak Molnár Attila Dávid rendező. – Legalább negyven természetfilmesnek minimum háromszáz évre elegendő munkája van, rengeteg a téma, és akkor még nem lépték át az országhatárt – tette hozzá.

Napjaink magyar természetfilmesei igen gazdag hagyományt ápolnak: a hazai rendezők mindig is a világ élvonalához tartoztak. Ez derül ki többek között Lerner János A természetfilm magyar találmány? című ismeretterjesztő filmjéből is. Talán nem eléggé közismert, hogy a műfaj nemzetközi aranyoldalait magyar alkotók is írták: ne feledjük például, hogy az 1951-ben készült, Homoki-Nagy István rendezte Vadvízország volt a világ első színes, egész estés természetfilmje, és szintén az ő nevéhez fűződik az 1953-ban készült kultikus Gyöngyvirágtól lombhullásig című film is. Utóbbiról A természetfilm magyar találmány?-ban is elhangzik, hogy a világ szinte valamennyi pontjára sikerült annak idején eladni.

Ma az olyan önálló alkotók mellett, mint Kocsis Tibor, Moldoványi Judit vagy az említett Mosonyi Szabolcs, a Természetfilm.hu alkotói műhely is folytatja ezeket a gazdag hagyományokat. Ebben részt vesz többek között Tóth Zsolt Marcell, Molnár Attila Dávid, valamint Gauder Áron is. A természetfilm magyar találmány? archív felvételekkel gazdagon tűzdelt produkció, amelyben az alkotók a természetfilm műfajának változásáról is beszélnek.

– Attól jó, ha minden pillanatában kapok valami különlegességet. Nem szenzációt, mert az nálunk sohasem volt – fogalmazza meg Szabados Tamás rendező-operatőr talán a legérzékletesebben a természetfilmesek ars poeticáját, és kollégája, Sáfrány József is úgy gondolja, az a természetfilm halála, ha unalmas. Elnézve napjaink hazai természetfilmjeit, utóbbi veszély szerencsére nem fenyeget.

Bolondok és megszállottak a magyar természetfilmesek, nyilatkozta nekem éppen tíz éve a témáról beszélgetve Lakatos Iván filmrendező a Filmvilág filmszakmai folyóirat hasábjain. Az akkor megszólított fiatal filmesek, Tóth Zsolt Marcell, Molnár Attila Dávid és Mosonyi Szabolcs egyaránt azt mondták, magyar finesszel igyekeznek a hazánkban el nem érhető technika hiányát ellensúlyozni úgy, hogy ebből a néző mit se vegyen észre. Az azóta eltelt tíz év technikában mindenképpen a hazai természetfilmesek kezére játszott, a fejlődés segít csökkenteni a lemaradást. Mosonyi lapunknak már korábban is elmondta, munkája során mekkora segítséget jelentett egy kis méretű, jó felbontású felvételre képes GoPro kamera vagy éjszakai felvételt készítő infrakamera. A technikai fejlődésre vonatkozó kérdésünkre válaszolva Molnár Attila Dávid kiemelte, fontos a világítástechnológia fejlődése is, az új LED lámpák megjelenése. Mivel az új fénytechnikák nem bocsátanak ki hőt, segítségükkel ma már közelről lehet fotózni például az állatokat anélkül, hogy az eszközök kisülnének, vagy elijesztenék a főszereplőket. Tóth Zsolt Marcell pedig arra mutatott rá, milyen nagy segítséget jelentenek az alkotók számára a távolról is folyamatos képrögzítést biztosító úgynevezett stream kamerarendszerek, amelyeket ma már könnyedén kihelyezhetnek a vadonba, ahonnan így a nap 24 órájában érkeznek a felvételek. Ezek segítségével minden eseményt rögzíteni lehet.

Tóth kiemelte a drónok megjelenésének előnyeit is. Jelentőségüket Molnár is hangsúlyozta, hozzátéve, régen helikopterről lehetett költséges légi felvételeket készíteni, most a drónok segítségével sokkal költséghatékonyabban, kreatívabban, többet lehet filmezni. Ezt például abban is tetten lehet érni, hogy míg a Vad Magyarország készítésekor a költségvetésben még meghatározó volt egy légi felvétel, Tóth új, a médiatanács támogatásával megvalósuló, a Kárpát-medence madárvilágáról szóló Szárnyakat a magasba! című munkája már számolatlanul mutat meg szebbnél szebb, drónnal készített légi felvételt.

Molnár szerint is nagy áttörés történt a kamerák méretében, amelyek ráadásul fantasztikus képet adnak. Most már akár egy pocokjáratban is lehet csodálatos képet készíteni – büszkélkedett. A Tóth Zsolt Marcell rendezte és Molnár Attila Dávid írta Kis kamerák, nagy vadak sorozat az általuk elmondott technikai áttörést tökéletesen adaptálta. A sorozatban narrátorként Varga Livius muzsikus apró kamerákat helyez el a legkülönfélébb helyszíneken, így a természet és az állatvilág egész nap zavartalanul figyelhető meg egy laptopon keresztül. Előbb egy tizedik emeleti lakás párkányára települő vércsecsaládot kameráznak be, majd a Duna-ártérbe mennek, a Szentendrei-sziget mellé, hogy hódokat figyeljenek meg. Éjszaka is rögzít a kamera, amelyet két hétre hagynak hátra egy hódvár mellett. Később a Hargitán a stáb kényelmesen és gond nélkül például őzeken és rókákon kívül akár medvét is meg tudott figyelni. Tóth elmondta, Varga szerepeltetésével az is volt a céljuk, hogy személyén keresztül szórakoztatóbb legyen a műfaj, és könnyedebb az ismeretterjesztés. Ez pedig azért is érdekes, mert mutatja, hogy a hazai természetfilmesek számára fontos a befogadói oldal is, a közönség szórakoztatása.

Pézsmatulkok időznek a hóban. Nem csinálnak semmi különöset, csak vannak, időnként pislognak nagy, barna szemükkel, néha egyikük lerázza magáról a havat. A narrátortól megtudjuk, hogy kibírják a kemény mínuszokat is, mert vastag a bundájuk. Ez az Évszakok című francia természetfilm nyitójelenete. Bár a felvételek mostanában készültek, valójában az utolsó jégkorszak idején járunk (vagy oda kellene képzelni magunkat). A film elég zavaros vezérmotívuma szerint ugyanis azt próbálják bemutatni, hogyan alakult át kontinensünk élővilága az elmúlt több tízezer év során. A készítők ezt úgy gondolták megoldani, hogy rengeteg jelenkori helyszínen forgatnak különböző évszakokban, és mindegyiket valamely múltbéli korszaknak állítják be. Sajnos ez a fajta tudományos dilettantizmus végigkíséri az egész filmet.

Szó se róla, az Évszakok tisztességesen van fényképezve, helyenként kifejezetten látványos jeleneteket láthatunk. A filmkészítők számára a képek sokkal fontosabbak voltak a szóban közvetített tartalomnál. Ám itt se számítsunk szenzációkra. Hosszú percek telnek el, miközben egy szarvasban gyönyörködünk, vagy futkorászó mókusok, csivitelő madarak, szarvasbogarak foglalják el a mozivásznat. Aztán hosszasan repülünk a lomberdő fái fölött, és a lombokat látjuk. Persze szépek a viszonylag közönséges erdei állatok is, de félő, hogy sok néző elnyom egy-egy ásítást. Az Évszakok bármely dokumentumfilm-csatorna főműsoridős programjának éke lehetne. Csakhogy ez (elvileg) nem egy a megannyi természetfilm közül, hanem több mint 33 millió euróból (durván tízmilliárd forint), sok stáb párhuzamos munkájával forgatott mozifilm.

Az alkotás Homoki-Nagy István híres Gyöngyvirágtól lombhullásig című filmjét idézi mind tematikájában, mind látványosságában, mind az átadott információ mélységében. Természetfilmben talán nem is lehet elcsépeltebb kerettörténetet találni a „négy évszak az erdőn” felállásnál. Homoki-Nagy a maga idejében remek filmes volt, csakhogy a filmjeit nem 2015-ben, hanem a múlt század ötvenes éveiben forgatta. Ennek ellenére művei összevethetők az Évszakokkal. Ám az biztos, ha neki is lettek volna ultra-HD kamerái, robotrepülői meg hasonló játékszerei, no, és ennyi pénze, ennél milliószor érdekesebb terméket állított volna elő.

Az sem egyértelmű, hogy e film dokumentumfilmnek tekinthető-e. Telis-tele van ugyanis beállított jelenetekkel, idomított állatokkal. Persze tudjuk, a természetfilmekben látott legtöbb jelenet többé-kevésbé beállított. A filmesek belehelyezik az állatot az általuk elképzelt szituációba, és csalétekkel, egyéb módon igyekeznek rávenni, hogy azt csinálja, amit akarnak. Ugyanakkor a „rendes” természetfilmek vadállatokat szerepeltetnek, nem állatszínészeket. Az Évszakokban több állatot is treníroztak, hogy a rendezők prekoncepcióinak megfelelően viselkedjenek. A film csúcsjelenete a farkasok vadászata. A csapatban rohanó farkasok mellett futó kamera valóban látványos képeket rögzít, ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ezek nem vadfarkasok, és nem vadásznak.

Később, a gonosz ember romboló szenvedélyének szimbólumaként, valaki puskával lelövi a farkasokat. Mi pedig közelről látjuk, amint a farkas fut, majd lövés dörren, az állat teste pedig élettelenül a porba hull. Nyilvánvalóan nem ölték meg igazából, a természetfilm címke miatt a néző mégis készpénznek veheti a látottakat.

Az ember filmbeli negatív szerepe egyébként is megkérdőjelezhető. Időnként látunk a háttérben néhány állati bőrbe öltözött figurát, aki általában valami rosszat tesz. Vadásznak, kivágják a fákat. A narrátor elmondja, hogy a vadászó-gyűjtögető emberek még tisztelték az erdőt, de aztán jöttek a földművelők, és elromlott minden. Később látunk még középkori vadászokat, majd minden előzmény nélkül első világháborús csatajelenet következik lövészárokkal, mustárgázzal és a gáztól elpusztuló madárral. Erre talán a világháborús centenárium miatt volt szükség, más indokot nehezen találni rá. Egyébként a film készítése közben természetesen nem esett bajuk az állatoknak, a halált trükkel oldották meg (ez megint csak a fikciós játékfilm jelleget erősíti).

A film alatt hallható magyar narráció kifejezetten szörnyű. A banális közhelyek és a konkrét butaságok váltogatják egymást. „Megjelenik az odú bejáratában a kercerécemama, szakszóval a tojó”, tudjuk meg, mintha a tojó legalábbis latin szó lenne. Az ősz végén a mérsékelt övi erdőkbe költöző fenyőpintyrajokról azt állítja a film, hogy „nagy tömegben lepik el erdeinket, ezért hívják őket inváziós fajnak, szebb szóval téli vendégnek”. Ez teljes értelmetlenség, a fenyőpinty vonuló madár, nem inváziós faj, az utóbbi pedig teljesen mást jelent (a környezeti változások hatására egy élőhelyre benyomuló idegenhonos fajokat nevezik inváziósnak, amelyek az új élőhelyen gyorsan elterjednek az őshonos állatok, növények kárára). Bárki is írta ezt a szöveget, fogalma sem volt róla, miről beszél.

(Molnár Csaba)