Eltűnt milliók a Hortobágyon

Eltűnt milliók, eltűnt illúziók: álom marad a hortobágyi kitelepítetteknek szánt interaktív kiállítás.

U alakú juhhodály, fölötte a végtelen alföldi ég. Rekkenő hőség, a szikes föld pattan, reped. Blága Gyuri bácsi ül a suba alatt, mint mindig. „Nincs melege?” – kérdi tőle egy gyerek, mire oldalt sandít a fegyveres őrökre, s az anekdota szerint csak annyit mond: „Nem a naptól van nekem melegem ”

A Kónya tanya volt az egyik első a Hortobágyon, ahová a szocialista társadalom osztályellenségeit kitelepítették. A Semsey-uradalom ottfeledett juhásza fogadta a fegyveresek által kísért első transzportot, amelynek érkezésével családjával együtt ő is félig-meddig fogollyá vált. A rabszállítmány (nyolcvan-száz család) a déli határsávból érkezett 1950. június 23-án, s két nap múlva megjött az a 19 asszony és 31 jobbára kiskorú gyermek is, akiket a hatvani ferences rendház melletti, klerikális gócnak minősített vasutastelepről gyűjtöttek össze. (Férjeik ekkor már Recsken törték a követ.)

A mintegy ötszáz főt a juhhodály egyik szárnyába zsúfolták be a rendfenntartók, a másik szárny maradt az állatoknak. Aki nem bírta a bűzt, aludhatott a szabad ég alatt. Az udvaron álló gémeskút vize ihatatlan, a zsúfoltság kezdettől fogva tarthatatlan volt. A szabadok világától elszigetelhetetlen rabgazdaság biztosítása állandó feszültségben tartotta a túlkapásokra hajló őröket. Egy téli éjjelen az egyik táborlakónak mégis sikerült a közelben futó vasúton haladó vagonra felugrania és megszöknie.

A rabok és az őrök körében is előfordult öngyilkosság. A három kónyai rendőrparancsnok közül az egyik, akit az Árkus tanyáról helyeztek át visszaélései miatt, itt lőtte főbe magát.

– Ma is sokan járnak vissza ide. Vannak, akik azt mondják, megszerették a helyet, mert az egymásrautaltság összetartó közösséggé kovácsolta az elhurcoltakat – mondja Blága Balázs, az egykori uradalmi juhász, Blága Gyuri bácsi unokája, aki gumicsizmában, a munkát félbehagyva jön elénk. A család, amelynek egyik tagja még 1831-ben véste fel nevét a műemlékszerű hodály egyik keresztgerendájára, sosem hagyta el a tanyát. Megadták az árát, amikor a rendszerváltás után megvásárolták az államtól, és azóta is próbálnak megmaradni. Nehezen, mert mint mondják, soha nem volt így elnyomva az őshonosállat-tartás a Hortobágyon, mint ma.

Blága Balázs beleszületett a gazdálkodásba. A tanya történelmi vonatkozásáról keveset tud, de emlékeiben feldereng egy anya története, aki gyermekágyasként került ide, s újszülött csecsemőjét az ő nagyanyja táplálta. Meséltek neki egy pesti fiúról is, akit szalonnalopással vádoltak, s addig verték, kínozták, míg végül felkötötte magát.

– Ez a Hortobágy legszebb hodálya – büszkélkedik –, kétszer vitte le a vihar a tetejét, harmadszorra már nem tudtuk önerőből megcsináltatni, mert ez a nádtető öt-hat millióban van. Most pályázunk, hátha jut ide is valami az állattartó telepek korszerűsítésére elkülönített húszmilliárd forintból – teszi hozzá a fiatal gazda, aki csak legyint, amikor a környék turisztikai erejéről kérdezzük.

– A falu öregszik, a nemzeti parkban nem helyieket alkalmaznak, a hortobágyi embernek meg nincs munkája. A fiatalok elmennek, az öregek meghalnak, turisták nem igazán jönnek.

A sajtóban azonban néhány hónapja más hírek jártak, arról olvashattunk, hogy „teljesen megújult Magyarország ikonikus tájegysége”. Elindultunk hát, hogy lássuk, mit lehet elérni egy kis uniós ráfordítással ott, ahol egyébként bőven van mit fejleszteni. Kíváncsiak voltunk, hogy az utóbbi évtizedekben kopásig fényezett természeti adottságai mellett a Hortobágy rangos társadalomtörténeti múltja is méltó helyet kap-e a koncepcióban. Merthogy születtek erre is tervek.

A Telepesek Társadalmi Múzeum Alapítvány (TTMA) – amelynek tagjai közel egy évtizede foglalkoznak a hortobágyi zárt kényszermunkatáborok történetével – részletesen kidolgozott koncepcióval gyarapította azt a részben uniós pályázatot, amely 2012 novemberében kétmilliárd-száznegyvenkilencmillió-negyvenezer forintot nyert.

– Jó ideje gondolkodunk rajta, hol lenne méltó helye egy olyan tárlatnak, amely informatívan, korszerűen és méltón mutatná be a táborokba elhurcoltak történetét. Az alapítvány kuratóriumával felmértük a Kónya tanyát és Kócsot is. Végül tárgyalásokat kezdtünk a Hortobágyi Nemzeti Park vezetésével, amely a vele együttműködő Hortobágyi Természetvédelmi és Génmegőrző Nonprofit (HTGN) Kft.-vel az elhagyott Kun György-telep hasznosítását tervezte – mondja Saád József szociológus, a TTMA alapítója. – Bár itt nem működött munkatábor, a telepen lévő régi víztorony megihletett bennünket. Thomas Mann „idők kútjának” ismert metaforáját továbbgondolva úgy képzeltük, az „idők tornyává” lehetne alakítani – fejti ki Saád.

A történeti rétegek tornya a tervek szerint a kitelepítések eseményeinek középpontba állításával hat szinten mutatná be a hortobágyi puszták gazdálkodás- és társadalomtörténetét. A földszinten, az 1945 előtti tanyaközpontok, uradalmi majorok történeti rétegében a szocialista tájátalakítások előtti gazdálkodást és szereplőit mutatnák be, a második-harmadik szint foglalkozna az 1945 után létesített állami gazdaságok rabmunkára fogott „telepeseinek” tizenkét kényszermunkatáborával, rabjainak és rabtartóinak, valamint a velük érintkező szabad világnak a mindennapjait is illusztrálva. A negyedik szint a táborok felszámolása után megerősített állami gazdaságok időszakát tárgyalná, beleértve a táj rehabilitációját is a Hortobágyi Nemzeti Park keretei között. Az ötödik szinten pedig a Hortobágyról rendelkezésre álló számos hang-, film- és videoanyaggal ismerkedhetne meg a látogató.

A történelmi rétegek tornyából azonban semmi sem lett.

Saád Józseffel közben leparkolunk a Kun György-telepen, amely mint emlékparkká alakítandó terület nettó 263 millió forintban részesült a nyertes pályázatból.

– Tisztában voltunk vele, hogy projektünk csak akkor lesz eredményes, ha már a pályázatírás időszakában is legalább annyi energiát fektetünk bele a működtetés feltételeinek kialakításába, mint magába a pályázatírásba. Így talán elérhető, hogy hozzájáruljunk a Hortobágy meglehetősen anakronisztikusnak megmaradt idegenforgalmi kínálatának felfrissüléséhez – taglalja Saád József, aki tervezőmérnökkel, látványtervezőkkel, világítástechnikussal, informatikusokkal, filmesekkel, főiskolákkal vette fel a kapcsolatot. Munkatársaival másfél évet és nem kevés pénzt fektettek a tervek kidolgozásába, a pályázat megnyerésének kihirdetése után azonban rádöbbentek, hogy a történelmi rétegek tornyának koncepcióját egyszerűen kifelejtették a megvalósításból.

– Az ütemterv szerint 2013 tavaszán már a kivitelezésnek kellett volna elkezdődnie, de még a közbeszerzési pályázatot sem írták ki, pedig mi szabályosan előkészített anyaggal vártuk. Az ökoturisztikai projekt kivitelezése az eredeti programhoz képest két és fél éves csúszással kezdődött meg, ki tudja, milyen közbeszerzési eljárás keretében, az előirányzottakból csak ezt-azt megvalósítva. Ebből a folyamatból a mi alapítványunkat már teljesen kihagyták. A HTGN Kft. „vetésforgóban” cserélődő ügyvezetőitől egy idő után már válasz sem érkezett megkereséseinkre – panaszolja a szociológus, aki végül az MTI-től értesült a torony sorsáról. Eszerint „a régi víztorony hét szinten a Hortobágy felszínfejlődését, egykori és jelenlegi élővilágát, valamint a pásztorkultúra kialakulását bemutató interaktív kiállítással újul meg”.

Az ötletet a jelek szerint tehát lenyúlta és a társadalomtörténeti faktort mellőzve kívánja megvalósítani a HTGN Kft. Hogy a sokat halogatott projektátadás végül csak 2015 novemberében történt meg, hogy a Kun György-telep még fél évvel később is építési terület, és az épületek ma is használaton kívül vannak, az csak a ráadás.

– Az átadás azt feltételezi, hogy a végszámlák és a teljesítésigazolás rendben van. Ám mi a saját szemünkkel láttuk, hogy a munkák még télen is javában folytak – teszi hozzá Saád József.

Ezekről az ellentmondásokról és a konkrét tervekről szerettünk volna többet megtudni a kft. projektért felelős munkatársától, Torbik Ákostól, akitől azonban lapzártáig hiába vártuk az ígért visszahívást.

A Kun György-telep tornya mellett álló, frissen festett ház üres termeibe a bukóra nyitott ablakokon át beköltöztek a fecskék. Egyszer talán szuvenírbolt üzemel itt. Fröccsöntött szürkemarha-kulcstartót, karikás ostort árulnak, naplementés pusztai képeslapot; a társadalmi emlékezettel szembesülő diákcsoportok tömegeinek érkezése viszont elmarad.

Marad turistalátványosságnak a csikósbemutató és a Kilenclyukú híd, bár utóbbi sem lesz többé olyan, mint a régi képeslapokon, amióta – szintén az ökoturisztikai fejlesztés részeként – közvetlen szomszédságában felhúzták a Hortobágy „völgyhídját”. A súlyosan eltúlzott méretű, kifejezetten csúnya gyalogoshíd alatt nagy tájseb tátong. Ide csúszott be ősszel a daru a késve megkezdett munka közbeni sietségben. A híd nem fából készült, ahogy állítólag az eredeti tervekben szerepelt, de azért faburkolat van rajta. Talán ezért írták ki rá: „Zivataros időben a híd nem használható!”

– Esőben nagyon csúszik – mondja egy asszony, aki már jó ideje a környéken dolgozik. A Hortobágy az ő életében szerelem volt első látásra. Ide költözött, családot alapított, és azóta az ide érkező turisták ismereteit gyarapítja. A fizetése ugyan nem EU-konform, de ezt természetes belenyugvással veszi tudomásul. Örül, hogy dolgozhat.

Blágáék sem tudnak megélni az őshonosállat-tartásból, de a helyzetet az öreg számadó juhász unokája is csak a nagyapjától örökölt rezignáltsággal fogadja. Nem arról van szó, hogy nincs határozott véleménye a kisbirtokosokat körülvevő önkényről, a földek kiárusításáról, de ellene tenni sem sokat tud.

U alakú juhhodály, fölötte a végtelen alföldi ég. Felhők gyűlnek, szürke vihar közeleg. Sétálok az egykori kényszerszállás öreg falai közt, és azon gondolkodom, ki a felelős a bántó közönyért, amely a hortobágyi földet „megzsírozó” kitelepítettek sorsának emlékét övezi. Miért nem téma a természeti értékek mellett ennek a helynek mély és sokrétű társadalomtörténete, amely maga is formálta a fizikai környezetet? Vajon csak véletlen, hogy az állami tulajdonú HTGN Kft. az utóbbi hat évben zsinórban hat ügyvezetőt, illetve miniszteri biztost fogyasztott el? Több mint kétmilliárd európai uniós és állami forintot költöttek el itt sebtében anélkül, hogy egyetlen fillért is „pazaroltak” volna a hely történelmi vonatkozását méltóképp bemutató kiállításra. Kik a felelősök ezért?