Magyar menekült gyerekek Belgiumban

Miért segített Belgium korábbi háborús ellenfele, Magyarország nyomorgó kisgyermekein?

Néhány évvel az első világháború vége után, 1923 júniusában magyar gyerekekkel teli vonat futott be a belgiumi Turnhoutba. A több mint hétszáz kisgyermek a háromnapos úttól elcsigázva szállt le a flamand kisváros pályaudvarán, nyakukban cédulával, rajta nevük, azonosító számuk, valamint befogadó családjuk adatai. Otthon azt hallották, nyaralni mennek, örülniük kell a szerencsének, és hálásnak lenni a befogadóknak, amiért, ha rövid időre is, kimentik őket a kilátástalanságból, éhezésből.

A háború, Trianon és a Tanácsköztársaság kínjait nyögő Magyarországon gyermekek ezrei tengődtek reménytelen körülmények között, mérhetetlen nyomorban. A tízes évek végétől Budapesten működő nemzetközi segélyszervezetek fontos szerepet játszottak abban, hogy Nyugat-Európa tudomást szerzett az ország állapotáról. Tábori Kornél újságíró, az első szociofotós a nyomornegyedeket járta, és megdöbbentő képekkel illusztrálta cikkeit. Egy halálra ítélt ország borzalmaiból című kiadványát Belgiumban, Hollandiában, Svájcban is bemutatták. A szerző külföldi delegációknak úgynevezett „nyomorrazziákat” szervezett, bemutatva a főváros legszegényebb szegleteit. Ezek az események is hozzájárultak az 1920-ban induló gyermeknyaraltatási akciókhoz, amelyek során elsőként Hollandia, majd Svájc, Anglia és Svédország fogadott be néhány hónapra nehéz sorsú magyar gyermekeket. A jótékonykodásban Hollandia járt az élen: 1930-ig 28 ezer magyar gyermeket nyaraltatott. Az akciók magyar szervezője az Országos Gyermekvédő Liga volt, amelynek munkáját a protestáns és a katolikus egyház segítette.

Knébel Miklós katolikus plébános 1923-ban érseki ajánlással érkezett a belga katolikus egyház vezetőjéhez, Désiré Mercier-hez: támogatnák-e belga családok is a szegény sorsú magyar gyermekeket? Tervéhez nem kevés elszántság kellett, az észérvek ugyanis ellene szóltak: Belgium sem tért még magához az első világháború okozta sokkból, gazdasági és pénzügyi gondok feszítették, folyt az újjáépítés. Francia érdekszférához tartozása okán félő volt, Belgium továbbra is ellenségesen tekint Magyarországra. Nem mellékesen néhány évvel korábban még hadban állt a két ország, igaz, magyar katonák nem harcoltak belga földön.

A kardinális azonban más szempontok szerint ítélt. Számára Magyarország Szűz Mária országát jelentette, amely a történelem viharaiban is megőrizte a hitet. Az akció kulcsmomentuma a közös hit, a Mária-kultusz, amely összeköti a két nemzetet. Vasárnapi miséken a papok híveik szülői érzéseire hatva buzdítottak befogadásra, s a felhívás fontos eleme volt Magyarország katolikus hite is: „drága keresztények, a magyarok mindig hűségesek és katolikusok voltak, századokon át feltartóztatták a török fegyvereseket, és ezáltal megvédték Európát a török inváziótól és hitetlenségtől” – hirdették. A katolikus egyháznak ebben az időszakban jelentős befolyása volt az északi flamand vidékeken, így a gyermekmentő akció is jórészt ott zajlott, Vallóniában csupán elvétve fogadtak be gyerekeket. A belga állami szervek közreműködése, támogatása nélkül, kizárólag egyházi szervezésben 1923 és 1927 között a gyermekmentő akció rendkívüli népszerűségre tett szert: 22 ezer magyar kisgyermeket fogadtak be hosszabb-rövidebb időre jellemzően flamand családok.

Hajtó Vera, a Leuveni Katolikus Egyetem történésze 13 éven át kutatta a témát, amelynek anyagából az elmúlt hetekben nyílt tárlat, s egészen május végéig megtekinthető az egyetem épületében. A megmaradó emlékekből, korabeli fotókból összeállított kiállítás népszerűsége a kutatót is meglepte. „A belga köztudat nem őrizte meg ezt az akciót, így megdöbbentett, hogy a megnyitóra több mint háromszázan jöttek el. Kiderült, az érintett családok a mai napig emlegetik a saját kis magyarjukat, a családi albumokban pedig őrzik a régi közös fotókat.”

A Belgiumba érkező gyerekek elsősorban Budapestről és környékéről jöttek, de néhány nagyváros, Győr, Szeged, Debrecen, Szolnok is küldhetett résztvevőket. Átlagéletkoruk kilenc év volt, de akadtak köztük két-, három-, illetve tizenöt évesek is. A megérkezéskor készült fotók még riadt szemű, rongyokba öltözött apróságokat mutatnak, arcukon nyoma sincs a „vakáció” okozta örömnek. Nem csoda: a hosszú vonatút alatt teljesen kimerültek, ráadásul a programban való részvétel egyik feltétele volt, hogy a gyermek alultáplált legyen.

A befogadó családoknak nem kellett különösebb elvárásoknak megfelelniük, mindössze a helyi katolikus közösség megbecsült tagjainak kellett lenniük. A gyermekek mellé kis „útmutató” is járt: a fáradtak, hosszú ideje éhezők mindennap kapjanak tejet, személyes emléktárgyaikat ne vegyék el tőlük. Így maradhatott meg a kiállítás egyik megejtő darabja, egy orvosságosüveg, amelyben apró kekszdarabka rejtőzött: egyik kisgyermek kapta ezt szüleitől útravalóul. „A befogadó családoknak előírták, hogy a gyerekeket járassák templomba, és pár hét elteltével írassák be a helyi iskolába, de ennek megtörténtét senki nem ellenőrizte. Miként azt sem, támogatják-e a befogadók a gyermekek anyanyelvének, kultúrájának megőrzését” – mondja a kutató. A kiállítás szívet melengető szelete a gyerekek és otthon maradt szüleik levélváltása. „Kis Apám! Most jól figyelj, mit ír anyuka! Ha majd elutazol, mielőtt elindulsz, mindenkitől külön köszönj el, és mindenkinek köszönd meg, hogy olyan jók voltak hozzád” – írta 1927 augusztusában Budapest külvárosából a Flandriában nyaraló Orosz Istvánnak édesanyja. Mint Hajtó Vera elmondta, a levelezések által szoros kapcsolat alakult ki a belga és a magyar családok között, beszámoltak a fontosabb eseményekről, fényképeket küldtek, a magyar családok pedig rendszeresen kifejezték hálájukat. Gyakran mentegetőztek is, amiért hosszú időre elengedték gyermeküket. Az elengedés, a távollét fájdalmas volt, de megnyugtató, hogy a kicsik a külvárosi nyomorból a polgári jólétbe csöppentek. A kiállítás képei is erről tanúskodnak: tengerparti nyaralást, a helyiekkel közös biciklizést, hófehér ruhába öltöztetett, elsőáldozó kislányokat mutatnak. Valódi érzelmi kötelékek alakultak ki, amelyek az akció lezárta után is gyakran évtizedekre összekötöttek belga és magyar családokat.

De nem volt mindenki ilyen szerencsés. Béber Anna a flamand Onze-Lieve-Vrouw-Waver faluban él, ahová 1924-ben, 11 éves korában hozta a vonat. „Február volt, és a hideg katonai vagonokban teljesen átfagytunk az út alatt. Amikor megérkeztünk, egy idős néni kézen fogott, és hazavitt a tanyájukra. Budapesten a szüleim azzal engedtek el, mindent egyek meg a befogadó családnál, nehogy megsértsem őket. Első nap az asztalon barna cukor és krémsajt fogadott, ezt rakták a kenyérre. Egyiket sem ismertem korábban, nagyon megijedtem, hogy fogom ezeket megenni” – mesélte lapunknak a 103 éves hölgy. Ám a szíves vendéglátás nem tartott soká. „Másnaptól hajnalban ébresztettek, és kiderült, nekem kell mosnom és főznöm a nyolctagú családra. Nagyon elkeseredtem, otthon az én aranyos anyukám mindent megcsinált helyettem, itt pedig a család szolgája lettem. Rettenetes honvágyam volt, magyarokkal sem találkozhattam, és iskolába sem engedtek. De nem panaszkodtam, mert édesapám otthon azt mondta nekem: »Kicsikém, legyél kedves és hálás. Mindent köszönj meg, és soha ne panaszkodj!«. Azóta is ehhez tartom magam.”

Mint Hajtó Vera elmondta, előfordult, hogy idős szülők vagy egyedülálló gazdálkodók fogadtak be gyerekeket, akikre mint olcsó munkaerőre tekintettek. „Voltak, akik valószínűleg már a »nyaraltatás« kezdetén elhatározták, nem fogják hazaengedni a gyerekeket, a szülőkkel és a többi magyarral való kapcsolattartást megakadályozták, súlyos traumát okozva a gyerekeknek, akik ezt nyolc évtizeddel később is nehéz szívvel emlegették.” A befogadás hivatalosan hat hónapra szólt, de lejártát rugalmasan kezelték, a belga és a magyar családok gyakran megbeszélték, hogy az itthoni szülők helyzetétől függően tovább maradhat a gyermek. Így aztán előfordult, hogy a kiutazáskor néhány éves kisebb gyermekek a hosszúra nyúló nyaralás végén a Keleti pályaudvaron eléjük siető szüleik nyelvét nem értették.

Béber Annának minden kapcsolata megszakadt a szüleivel, néhány hónap elteltével a nevelőszülei is túl akartak adni rajta. „A nevelőanyám elment az egyik szervezőhöz, és azt mondta, jó gyermek vagyok, de olyan sok kenyeret eszem, hogy nem tudnak tovább tartani. Így kerültem második nevelőanyámhoz, aki egy igen szigorú arisztokrata hölgy volt. Nála is szolgálnom kellett, leveleznem továbbra sem lehetett. Aztán néhány év elteltével megismertem a faluban tanítóként dolgozó Jozefet, aki feleségül kért. Miután összeházasodtunk, végre hazautazhattam a férjemmel Magyarországra, és újra láthattam a szüleimet.” Anna néni ugyan soha nem költözött vissza szülőföldjére, mégis sikerült megőriznie anyanyelvét, mint mondja, ebben nagy szerepe volt flamand férjének, aki mindig arra biztatta, az anyanyelvet őrizni, ápolni kell. „Nekem a magyar kultúra a mindenem, most is olyan boldog vagyok, hogy az anyanyelvemen beszélhetek! Látja, ott az a versike a polcomon, azt mondja: más nyelven beszélsz, más nyelven írsz, de magyarul álmodsz és magyarul sírsz. Hát én is épp így vagyok ezzel.”

A gyermekmentő akciót a magyar hatóságok 1927-re fokozatosan leállították. A Belgiumba érkezett gyerekek mintegy öt százaléka nem tért vissza szülőföldjére, a kiállítás vendégkönyvének legtöbb bejegyzése az itt maradottak leszármazottainak háláját közvetíti. A köszönetet, hogy jobban megismerhették gyökereiket, s a hálát, hogy az egykori kisgyermekek között felfedezhették nagyszüleiket.