Présházblues

Több ezren lehetnek azok a budapestiek, akik a kilátástalanság elől Pilis présházaiba költöztek.

A rendszerváltás után viszont új lakók költöztek beléjük. Manapság divatos szóval talán gazdasági menekültnek neveznénk ezeket az embereket. Ők voltak a rendszerváltás vesztesei, akik hirtelen munka és jövedelem nélkül maradtak, akik nem bírták fizetni a rezsit, a nagyváros költségeit, ezért úgy döntöttek, eladják, amijük van, kiköltöznek valami olcsó helyre, és meghúzzák magukat.

– Amolyan pufferzóna vagyunk Budapest és a környező vidéki városok között. Vannak, akik a fővárosból kikoptak a magas költségek miatt, mások viszont éppen oda igyekeznek, de nem akarják az ottani bérleti díjakat fizetni. Ez a kétirányú vándorlás pedig nagyrészt itt csapódik le nálunk.

Pilis polgármestere, Simó Gáborné mondja majd ezt később a hivatalában, ahol felkeressük. Egyelőre azonban még csak a külterületen zötykölődünk, nyeljük a port, és nézelődünk. Sok látnivaló amúgy nincs erre. Apró présházak és egykori gazdasági épületek szegélyezik az utakat, néha egy-egy sor szőlőtőke utal a hajdan virágzó borkészítésre. Kutyák ugatnak, sok udvart gaz ver fel, rozsdásodó, rendszám nélküli autók bújnak szégyenlősen a falak mellé. Nevük sincs már errefelé az utcáknak, mintha az aszfalttal együtt a fantázia is elfogyott volna. Helyrajzi számok jelölik csupán az épületeket, és minden harmadikon ott áll a felirat: Eladó. Jól mondta Paunászné, a semmi közepén vagyunk. A homok szürkén olvad össze az éggel, sivár vidék ez, elhagyatott, kilátástalan. Tényleg nem tudjuk, mi vehet rá valakit arra, hogy ideköltözzön.

Ez persze nem igaz, mert pontosan tudjuk: a szükség.

***

Ajtai József egy szomorú, műlábas, hatvankét éves férfi, akinek egyetlen szenvedélye van, a festés. A szomorú ember története is szomorú.

– Kolozsváriak vagyunk, ’91-ben jöttünk át, mert azt hittük, hogy Magyarországon jobb lesz – meséli. – Volt egy családi vállalkozásunk, takarítással, kertészkedéssel foglalkoztunk, próbáltunk valahogy a felszínen maradni. 1999-ben aztán a Lágymányosi hídnál elütött egy autó.

– Ki volt a hibás?

– Ő. De ez most már mindegy. Dolgoztam tovább, nem foglalkoztam a sérülésemmel, nem mentem kezelésre. Hét évvel később a jobb lábamat térd alatt amputálni kellett, és ettől kezdve csúszni kezdtünk lefelé.

Feltűri a nadrágot a lábszárán, mutatja a művégtagot, amelyet nemsokára cserélni kell, mert a lába tovább sorvad. Az első szobában ülünk, mögöttünk egy másik szoba nyílik, abból pedig még egy, felfűzve egyik a másik után, mint a régi parasztházakban. A falon, a szekrénynek támasztva, az asztal alatt és egyáltalán mindenütt festmények, grafikák vannak: lovak, életképek, emberek II. Rákóczi Ferenctől Oszama bin Ladenig. Látszik, Ajtai lefest mindent, amire csak ráesik a szeme.

– Szeretnek itt élni? – kérdezzük, hiszen a zsúfoltság ellenére akár lakályosnak is mondanánk a helyet.

– Persze. Olcsón kaptuk meg ezt a présházat, hatszázötvenezer forint volt, kipofoztuk, megnagyobbítottuk, átalakítottuk – mondja. – Látják, ide például boltíveket csináltam, amikor összenyitottuk a szobákat. De most el kell mennünk innen.

– Hogyhogy?

– Nincs pénzünk. A feleségem közmunkás, én nem tudok dolgozni. Találtam egy másik présházat, kicsit lejjebb a dűlőn. Az kisebb, olcsóbb, ha ezt eladom, a különbözetből csak elleszünk egy darabig.

– Hát ennyire nincs pénzük?

Ajtai szeme párás lesz.

– Megmondom én, nem szégyellem: volt olyan karácsonyunk, hogy zsíros kenyérből állt az ünnepi vacsora.

Ránézünk. Itt ül ez a férfi előttünk könnyekkel a szemében, és egyszerűen nem tudunk mit mondani neki. Nem vigasztaljuk, még csak nem is dühöngünk együttérzőn, nem mondjuk, hogy a mocskos életbe, hogy ez nem lehet, hogy rohadjon meg az a világ, ahol így kell élni, csak nézzük ezt a sovány, csontos arcú férfit, és az asztalon babrálunk zavartan.

– Hát, viszontlátásra! – mondjuk végül, hosszú szünet után.

– Viszontlátásra! – mondja ő is.

***

Mielőtt a polgármesterhez indulnánk, teszünk még egy kört a külterületen. Nem is olyan egyszerű feladat ez, az idegen ugyanis könnyen összezavarodik, ha errefelé bolyong. Halesziszőlő, Bárószőlő, Papberek, Krekácsdűlő, Homokiszőlő – így nevezik a különböző településrészeket, de nem árt vigyázni, hisz Krekácsból például van Kis- és Nagykrekács, Homokiszőlőből pedig mindjárt hármat tartanak nyilván, amelyeket nagy ravaszul úgy hívnak, hogy Homoki egy, Homoki kettő és Homoki három.

Hogy el ne tévedjünk az úton, Barta Józsefné kísér el bennünket, a külterületen élők munkacsoportjának elnöke, mert ilyen is van már egy éve Pilisen.

– Vigyázzanak, mert innentől gödrös – mondja az asszony, amint elhagyjuk az aszfaltutat, de feleslegesen figyelmeztet: csak úgy dobál minket ide-oda az autó.

Hamarosan meg kell állnunk, hogy beszélgetni tudjunk.

– Most legalább maguk is látják, mi a helyzet – mondja. – Össze sem tudom számolni, hányszor kérvényeztük az önkormányzatnál, hogy csináljanak valamit az úttal. Egyszer még egy itteni nyugdíjas útépítő munkás javaslatait is becsatoltuk. Elmagyarázta, mi kellene ide: az utat minimum huszonöt centiméter vastagon barnás földdel vagy kőzúzalékkal le kellene hengerelni, a vizet pedig árkokba kellene vezetni, hogy ne a kapukban álljon meg.

– És történt valami?

– Egy fenét. Pedig hat éve minden képviselő-testületi ülésen ott vagyunk, szerintem már herótjuk van tőlünk.

Alacsony, figyelmes szemű asszony Bartáné, Üllőről költözött ide, az ottani lakását pedig a gyerekének adta. Hajdan ápolónő volt, most természetgyógyászként egészíti ki a nyugdíját, gombászik, és azt teszi, amit szinte mindenki erre: állatokat tart.

– Állítólag hétmillió van elkülönítve a külterületi utak rendbetételére, de abból nem sokat költhettek eddig – folytatja. – Ígérték például, hogy kitesznek utcatáblákat, eligazító jelöléseket, hát láttak belőlük akár csak egyet is?

– Nem.

– Hát ez az! Pedig ha baj van, azok nélkül nem talál ide se a tűzoltó, se a mentő. Megesett, hogy két oldalról jöttek egyszerre, mert fogalmuk sem volt, hol keressék a beteget. Cím nélkül ráadásul nem lehet utolérni senkit. A nélkül csak van az ember, de nem létezik.

A földút közepén beszélgetünk, nyugodtan tehetjük, hiszen nincs forgalom erre. A présházakat nézzük egy darabig, az egyik kerítésére pillepalackból kivágott henger van erősítve, olyan, amilyenbe az újságot, levelet szokták tenni. Postás, itt? Az kizárt. Sokkal valószínűbb, hogy egy örök optimistával van dolgunk, olyannal, aki még tizenkilencre is lapot kér.

– Nem jár vissza Üllőre? – kérdezzük később Bartánét.

– Mennék én, de őszintén szólva nem nagyon merek – mondja. – A múltkor csak vásárolni voltam el, nem tartott két óránál tovább, de rögtön ellopták a kerítésem felét.

És nem mondja ki, de tudjuk, elátkozott helyen vagyunk.

***

Azám: a bűnözés! Létezik egy tavalyi kimutatás, amely a bűncselekmények számában az előző évekhez viszonyítva mintegy negyvenszázalékos csökkenést regisztrál, ám ennek némileg ellentmond a tapasztalat. Lopásokról hallunk különféle történeteket, rablásokról, késelésekről, épületekről, amelyeket pár nap alatt szétszedtek és elhordtak. A Rózsácskadűlő egyik házában a szintén Budapestről kiköltözött háromgyerekes Sárosi Anikó olyan természetességgel mondja, hogy „van egy nagy botom az ajtó mellett, és ha valaki be akarna jönni, hát fejbe vágom”, hogy szinte meglepődünk.

A Rózsácskadűlő egyébként is az egyik legelmaradottabb hely a külterületen. Ez már Pilis külső, sőt Pilis külső alsó, amelyen talán a madár se repül át szívesen. Itt még villany sincs, mármint nem fut az út fölött vezeték, amelyről aztán ügyes kezek legalább lopni tudnák az áramot. Marad tehát a generátor, az elemlámpa, a gyertya vagy a vaksötét. Este tényleg csak az jár erre, aki rosszban sántikál. A tolvajokról legtöbbet talán Bodzsár Pál, az egykori vasúti villanyszerelő tud mesélni.

– Látják azt a sárga házat? – kezdi rögtön. – Az a Sedró Jánosé. Hozzá például huszonháromszor törtek be, legutóbb száztíz liter borát ki is engedték, mert azt már nem tudták elvinni.

– Nem járnak erre rendőrök?

Bodzsár szemöldöke felszalad a csodálkozástól.

– Viccelnek? A múltkor azt tanácsolta nekem az egyik, hogy ha tolvajt látok, üssem agyon. Mondom neki, hülyéskedsz, hogy aztán te tedd rám a bilincset?

– Magától még nem loptak?

– Dehogynem. Tavalyelőtt ötven kiló krumplit meg tíz kiló hagymát. Azóta négypontos zár van az ajtómon.

– Nem túlzás az?

– Dehogy, mert mindig van mit védeni. Most például van lent a pincében ötven liter meggyborom. Szinte már likőr az, két deci után úgy beállnak tőle, mint az atom.

Azzal matat egy kicsit, majd egy üveget vesz elő.

– Pálinka – mondja. – Megkínálnám magukat, ha szeretik.

Beleszagolunk.

– Á! – mondjuk egy hosszú másodperc után, és olyan szomorúan nézünk, mint Tomi, a megfagyott gyermek Balogh Béla filmjében. – Szolgálatban soha.

***

És most már tényleg az önkormányzaton vagyunk. Simó Gáborné, a polgármester fekete hajú, határozott, pattogós beszédű asszony, aki mintha állandóan sietne valahová. Miközben a külterületről magyaráz, a falhoz lép, és egy térképen mutogat.

– A szóban forgó területeken általában tíz-tizenöt méter széles nadrágszíjparcellák húzódnak, amelyeken harminc négyzetméternél nem nagyobb, komfort nélküli épületek állnak. Ezeket lakják most be az ideköltözők. Eleinte persze örültek, jól hangzott, hogy potom pénzért vettek egy vidéki birtokot, de a valóság nem ennyire szép, és erre ők is hamar rájöttek.

– Miért?

– Mert ez külterület. Az utak rosszak, a dűlők mezőgazdasági művelés alatti, zártkertes besorolásban vannak, ahová nem lehet építési engedélyt kiadni. Ide elméletileg bejelentkezni sem lehet, bár volt idő, amikor megengedtük. Akkor meg annyian jöttek, hogy az ijesztő volt. Akadt olyan ingatlan, ahol huszonketten éltek életvitelszerűen – legalábbis papíron.

– Mit lehet ilyenkor csinálni?

– Én is ezt kérdezem sokszor. Az elődöm például azt javasolta, hogy hat négyzetméterben legyen megállapítva az egy főre jutó, létezéshez szükséges alapterület, de ezt a közigazgatási hivatal nem engedélyezte. Megtehettük volna persze azt, amit Monor. Ott például a Strázsahegyre már nem lehet csak úgy beköltözni, mert a monoriak kijelentették, hogy ők nem kérnek ezekből az emberekből, a borturizmust szeretnék inkább fejleszteni.

Simóné eljön a térképtől, és az asztalhoz ül. Harminc éve él Pilisen, körzeti ápolónőként, majd ápolási igazgatóként dolgozott. Ez az első ciklusa, eleinte szokatlan is volt a város vezetőjeként találkozni vele: megesett, hogy valaki a fogadóóráján tolta le a nadrágját azzal, hogy Csilluka, nézze már meg, itt fáj.

– Nem állítom persze, hogy a külterület homogén lenne, hisz vannak jobb és rosszabb részei – folytatja. – A Papberek például teljesen kulturált, de a Krekácsdűlőn vagy a Homokiszőlőn már történnek érdekes dolgok. Ha ide küldjük a gradert, hogy egyengesse el az utat, néha fejszével várják az emberek a munkásokat. Közvetlenül a felszín alatt futnak ugyanis a vezetékek, amelyekkel az áramot lopják.

– Hányan élhetnek a külterületen?

– Talán két-három ezren, de lehet, hogy még ennél is többen. Ahhoz képest, hogy Pilist hivatalosan tizenkétezren lakják, gondolhatják, mekkora probléma ez nekünk. Hiába nincsenek ugyanis ezek az emberek bejelentkezve ide, nálunk élnek, nem hagyhatjuk őket magukra.

Széttárja a kezét a polgármester.

– Tudják, mi az a pufferzóna? – kérdezi aztán.

Bólintunk.

– Hát azok vagyunk mi – mondja. – Egy óriási pufferzóna.

***

A pilisi képviselő-testület szociális bizottságának elnöke Gajdosné Nagy Tímea, egy harsányan nevető, testes asszony, aki hisz a reikiben, az agykontrollban, és akkora a szíve, hogy abba kétszer is beleférne az egész pilisi külterület.

– Én annyira sajnálom ezeket az embereket – mondja. – Bár leginkább a gyerekekért fáj a szívem. Sokan problémás, szétesett családban élnek, és ez legtöbbször viselkedészavaros magatartáshoz vezet. Csak Pilisen több a veszélyeztetett, bántalmazott gyerek, mint a járás kilenc településén együttvéve.

– Most csak a külterületről beszél?

– A statisztikák ezt nem veszik így külön, de tulajdonképpen ott a legrosszabb a helyzet. A településeken fő szabály szerint négyezer főre jutna egy családgondozó, ami Pilisen két és fél státust jelentene, de az önkormányzat épp a külterületiek miatt megduplázta ezt a számot.

Gajdosné elkomolyodik.

– Szerencsétlen itt mindenki, akár felnőtt, akár gyerek – mondja. – Aki egy présházban kénytelen élni az életét, az biztos nem örömében teszi ezt.

Később kijön velünk a Homoki egybe, hogy az egyik legfrissebb kiköltözővel találkozzunk. Orgován Éva november óta lakik a külterületen, Újpestről jött ide, ahol huszonöt évig élt. Tavaly hat hónapig feküdt a pszichiátrián, közben elfelejtette meghosszabbítani a bérleti szerződését, és kirakták az utcára. Úgy meséli mindezt, hogy közben nem néz ránk, illetve ránk néz, de valahogy mégis kicsit mögénk. Akkor döbbenünk rá, hogy ez az asszony vak.

– Szemidegsorvadásom van – mondja. – Csak fényt és árnyékot látok.

Az egyetlen szobában ülünk, és amikor ezt halljuk, meglepődünk. Mindenütt rend van, szinte már feltűnő a tisztaság. Mintha megérezné, mire gondolunk, beszélni kezd.

– Állandóan locsolom szét a fertőtlenítőt, mert csótányok mászkálnak mindenütt. Rémes, ami itt van, én már nem is tudom, mit csináljak. Napokig csak fekszem az ágyon, a falnak fordulok, és élni sincs kedvem.

Ötvenhárom éves, de hirtelen olyan vékony lesz a hangja, mint egy gyereknek.

– Vissza akarok menni Újpestre – mondja azon a vékony hangon.

***

Olyan halkan tesszük be a kaput, amennyire csak lehet, de tudjuk, hogy hiába, egy vak úgyis hallja ezt. Aztán csak megyünk, ki tudja már, hányadszor át a külterületen. Megyünk az eladó présházak sorfala között, a gazzal felvert udvarok mellett, nézzük a tájat, a savószínű eget, a homokot, a kavargó port, és próbáljuk gyorsan magunk mögött hagyni ezt a helyet, ahol mindenből csak úgy árad a reménytelenség. Mint valami mantrát, úgy ismételgetjük közben a mondatot:

... csak ez ne legyen.

Csak ez ne legyen. Csak ez ne legyen.

Csak ez ne legyen soha.