Állítólag 1956. november 2-án az egykori népjóléti, majd egészségügyi miniszter asszony, Ratkó Anna ablakába az arra járók csúnyákat kiabáltak fel, hogy kitől szüljön és hányat. A politikusnő életrajzának ismeretében tudjuk: csak egyet szült, a neve viszont egy családpolitikai korszakhoz, valamint egy folyton emlegetett generációhoz tapadt. Az úgynevezett Ratkó-gyerekek azzal okoznak fejtörést a mindenkori magyar kormányoknak, hogy iskolába mennek, családot alapítanak – majd gyerekeik vállalnak gyereket –, most pedig, midőn nyugdíjba vonulnak, romba döntik majd az államháztartást. Hát kellett ez, Rákosi elvtárs?
Hiszen nyilvánvalóan nem Ratkó Anna állt az elgondolás mögött, ő csak politikai báb lehetett. Rákosi Mátyás bonyolult lelki életét nem ezen írás célja feltérképezni, de számos megnyilvánulásából nyilvánvaló, hogy a nőknek a népszerűtlen intézkedések képviseletén túl is sajátos szerepet szánt. Rettegett kiszámíthatatlanságuktól, félt, hogy maradi gondolkodásukkal mindent elrontanak, de annak is tudatában volt, hogy egy dologban, a szülésben csak rájuk lehet számítani. Márpedig a politikában a növekvő születésszámok növekvő hatalmat, prosperitást, jövőbe vetett hitet jelentenek. Nem mellékesen a Szovjetunióban is abortusztilalom volt érvényben, és a nagyhatalomra Rákosi, Sztálin legjobb magyar tanítványa minden tekintetben példaképként nézett fel.
A tervezett lengyel törvénymódosításról, a jelenlegi magyar szabályozással kapcsolatos véleményéről és a lombikprogram lengyelországi betiltásának lehetőségéről kérdeztük a magzat- és anyavédelemmel foglalkozó Alfa Szövetség elnökét, Téglásy Imrét.
– Hogyan vélekedik a lengyel törvénytervezetről?
– Irigylem a lengyeleket, mert lakosságuk az 1951. évi 25 millióról napjainkra 38 millió főre gyarapodott, míg a mi lélekszámunk 1980 óta folyamatosan csökken, és ma már nem éri el a tízmilliót sem. Ennek egyik oka, hogy a lengyelországi terhességeknek mindössze 0,16 százaléka végződik abortusszal, míg ugyanez a tízmillió alá csökkent népességű Magyarországon 30,9 százalék! Ebből az derül ki, hogy a lengyel anyaméhekben fogant gyermekek közül évente „csak” 1600 nem éri meg a születés csodáját, míg nálunk ez több mint harmincezer magzati életkorát élő gyermekre vonatkozik. (A tekintélyes Newsweek Polska című hetilapban a lengyel abortuszturizmusról szóló, két éve publikált riport állítása szerint évente összesen, tehát az illegális magzatelhajtásokkal együtt nagyjából 150 ezer terhességmegszakítást hajtanak végre lengyel nőkön – a szerk.)
– 0,16 százalék? Ha tényleg csak ennyi, mi értelme a további szigorításnak?
– Abortusz tekintetében a lengyelek jól állnak, ám a termékenységi arány náluk csupán 1,33 százalék, ami még a mi 1,44 százalékunknál is alacsonyabb. Mert bár a magzatelhajtás kevés, a várandóssági hajlandóság is nagyon alacsony. Tény, hogy Európa a vesztébe rohan átlagos 1,4 százalékos termékenységi arányával – ezen azonban nem biztos, hogy a mostani lengyel elképzelések változtathatnak. Hazánkhoz képest szigorú abortuszpolitikájuk működik, a további szigorítás, a most előterjesztett formában, valóban nem tűnik szükségesnek. Ezzel csak az egyébként is áldozati helyzetbe került terhes nő választási lehetőségeit szűkítenék tovább ahelyett, hogy a válsághelyzetben lévő nő sokrétű gondozását biztosítanák. Röviden: komoly életvédő csomagot kellene letenni az asztalra, hogy az anya végül maga döntsön a baba megtartása mellett. Egész modern társadalmunkban meg kellene változtatni a terhességgondozás filozófiáját: ennek nem vérnyomásmérésre, szomatikus vizsgálatokra kellene korlátozódnia, hanem fel kellene tárnia, megoldást kellene kínálnia azokra a többnyire szociális és mentális indokokra, amelyek miatt a szülők egy része nem életvédő, hanem magzatellenes döntést hoz, amikor arra kerül a sor.
– A mai magyar szabályozást megfelelőnek tartja-e?
– A magzati életkorát élő gyermek védelmének „objektív” alapokra épített szabályozásával az alaptörvény kérlelhetetlen egyértelműséggel megtagadja a magzat gyermek szubjektív életjogát: nem életvédő szemléletű. Van olyan jogászi vélemény, mely szerint ez a körmönfontan gonosz jogi megfogalmazás kedvezőtlenebb helyzetet jelent, mint a korábbi, sokat kárhoztatott „sztálinista” alkotmány, amely nem zárta ki ily megkérdőjelezhetetlenül magzati életkorát élő embertársaink hatékonyabb védelmének lehetőségét. Megint mások azt állítják, hogy az alaptörvényben megjelenő „magzatvédelem” nem más, mint a szavazati joggal rendelkezők kegyéért mindenre képes törvényhozók képmutatása. Bár én nem nagyon hiszek abban, hogy a nemzetet teremtő termékenység testi és lelkületi tényezők harmóniáján alapuló csodáját pusztán jogi eszközökkel ki lehetne erőszakolni, a jelenlegi szabályozás kérlelhetetlen jogfolytonosságot biztosít a „bölcsők háborújához”. Az abortuszra okot adó „súlyos válsághelyzet” meghatározás körvonalazatlan indoka ugyan alkotmányellenesnek találtatott, a törvényhozók azonban máig nem tettek eleget az ennek megszüntetésére felhívó alkotmánybírósági határozatnak. Így továbbra is korlátlan teret hagynak a magzat gyermekek indok nélküli elpusztításához, az őket teherként viselő szülők (velük együtt mindannyiunk) testi és lelki termékenységének megcsonkításához. Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a közbeszédben minduntalan felbukkanó „szigorítás” szót az életvédőre hangolt állami intézményrendszerre és nem a sokszor valóban súlyosan terhes, vagyis lényegében beteg „szülő” döntésének megnyirbálásaként kell helyesen értelmezni! Döntéshozóink nem halogathatják tovább annak az alkotmányosan élet- és családvédelemre kötelezett állami feladatnak az elvégzését, hogy megteremtik a válsághelyzetbe került családoknak tényleges és sokrétű segítséget nyújtó, országszerte hatékonyan működő terhesgondozó hálózat létrehozásának feltételeit.
– Lengyelországban a lombikprogramot is be akarják szüntetni, ami nagyon sok olyan nőtől veszi el a szülés lehetőségét, aki egyébként nagyon vágyna gyerekre. Ezzel egyetért?
– Az asszisztált humánreprodukciós eljárások súlyos etikai kérdéseket vetnek fel. Miközben a megrendelők kívánságának eleget tevő „gyerekgyárak” jól megszámolt áron ki akarják elégíteni a gyermekért sokszor tényleg mindent elkövető női akaratot, keresletet, gyakran sérül a gyermekek szülőhöz való azon joga, hogy megismerjék az őket létrehozó apát is, vagy hogy az ő világrajövetelük érdekében ne fosszák meg életüktől azokat a magzat gyermekeket, akik a testvéreik lehetnének Világnézetem szerint a nemzés hierogám, szent méltósága nem fér össze a Petri-csészés gyermekcsinálással.
(Wekerle)
A hírhedt Ratkó-törvény nem elvben volt a legszigorúbb a magyar abortuszrendelkezések közül, hanem gyakorlatban. Nem tiltotta az abortuszt, hanem csupán senkinek sem engedélyezte, valamint kitért arra, hogy a magzatelhajtás túlhajtása „súlyosan veszélyezteti az egész nép egészségét, rombolóan hat az erkölcsi, a családi életre”. A törvény 1954–56 között volt érvényben, 1956 júniusában feloldották. Akkor mindezt hangulatjavító intézkedésnek szánták, amely nem aratta a várt sikert, vagy önmagában nem volt már képes a hangulatot számottevően megjavítani. Kádár kormánya az 1956-os forradalom leverése után a korábban bevezetett gyermektelenségi adót is visszavonatta. A letört magyar arra legalább lehetőséget kapott, hogy eldönthesse, mekkora családban morzsolgatja az akkor elég reménytelennek látszó hétköznapjait. 1956-ban hosszú évtizedek óta fennálló álszent szabályozás nyert rendezést, mivel a művi abortusz – megkötésekkel ugyan – legális lett Magyarországon.
A XIX. században a művi terhességmegszakítás szempontjából teljes sötétség uralkodott: a beavatkozás egyszerre volt társadalmilag elfogadhatatlan, életveszélyesen kivitelezhető és törvényileg büntetendő. Az 1878-as törvényi szabályozás nyilvánvalóvá tette, hogy az abortusz emberölés, és kettőtől nyolc évig terjedő börtön járt érte. A törvénycikk egyes rendelkezéseit még a bábakönyvek mellékletei is közölték miheztartás végett. A korabeli felfogás szerint a szülés az otthonban zajló természetes folyamat volt, amelyhez egészséges nő aligha igényelte orvos segítségét, olyankor a bába állt mellette. Ugyanakkor a bábák renoméját rontotta, hogy akkor is ők voltak kéznél, ha nem kívánt magzatot kellett elveszejteni. Főzeteket kínáltak, forró ülőfürdőt javasoltak, de ha mindezek nem segítettek, következett a rendkívül kockázatos mechanikai beavatkozás. Ez évszázadokon át a bábák titkos mestersége volt, de az orvostudomány fejlődésével természetesen egyre több „sötét oldalon” álló orvos kapcsolódott be a növekvő kereslet ellátásába.
A hullámok a XIX. és a XX. század fordulójára Magyarországon is a nyilvánosságig csaptak, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a magzatelhajtást nem lehet afféle mocskos kis magánéleti titokként kezelni. Közéleti dráma volt, meghatározott szerepkörökkel: ott volt a bajba jutott úrilány, aki túl züllött vagy túl naiv volt, hogy tisztességes maradjon, aztán a hiú szépasszony, aki már eleget szült, és az alakját félti, esetleg balkézről való a magzata. Néha felbukkantak ostoba cselédlányok is, akiket az első kimenőjükön megszédített egy arra járó katona. A felsorolt kétségbeesett nőknek segédkezett a pénzéhes bába vagy sarlatán orvos.
Ha tetszés szerint belelapozunk bármelyik korabeli napilapba vagy bulvárújságba, valósággal ömlik belőlük a sok, vérben tocsogó híradás. 1908-ban például a szép Szluháné esete borzolta a budapesti társaság kedélyét. Szluha Pál huszártiszt felesége, akin állítólag egy főherceg szeme is megakadt, egy nagybirtokos kitartottja és így háztulajdonosnő lett, de még ilyen léha életbe sem fért bele két meglévő gyermek mellé egy harmadik. Az újság szerint „egy rozsdás tű” és Bolgár Ödön orvos lett a szépség végzete, akit a válsághelyzet megoldására odahívott másik orvos sem tudott már a vérmérgezéstől megmenteni. Máshol pedig a debreceni angyalcsináló, Fülöp Júlia vádaskodik a börtönből, aki „Debreczen hivatalos városi szülésznője volt, huszonhét előkelő, köztiszteletben álló família hálószobájában teljesített fegyházzal büntetendő operációkat”. Egy egész város reszkethetett.
A haladó nézeteket közvetítő Huszadik Század hasábjain így összegezték a helyzetet 1911-ben: „Mindnyájan tisztában vagyunk, hogy a magzatelhajtás általános jelenség mágnás-, polgár- és parasztasszonyoknál egyaránt, a közmorál már rég nem minősíti erkölcsbe ütközőnek, a tudomány, amely az életből meríti tételeit, igazolja, de azért egyre-másra szedi áldozatait a hipokrízis, vásári lármával hurcolják börtönbe és kannibáli kéjjel állítják pellengérre azokat a nőket és esetleg orvosokat, akiket a véletlen vagy mások bosszúvágya vagy más aljas indok juttat a rendőrség kezére.”
Az első világháború alatt esett először nyíltan szó a terhesség megszakítása mellett szóló azon érvről, amelyet (többnyire) az operációt ellenzők is elfogadnak: a nemi erőszak nyomán fogant magzat esetében. 1915-ben az egyik újság által megkérdezett szakértők többsége kizárólag elvben és még így is vonakodva hajlandó az ekkor elvégzett beavatkozás létjogosultságát elismerni, legfőképpen attól félve, hogy ezáltal kibúvó kínálkozik mindazoknak a nőknek, akik „csak úgy” szakítanák meg terhességüket. A Feministák Egyesületének elnöke, Glücklich Vilma ugyanakkor úgy vélte, hogy „az anyától kell függővé tenni, kívánja-e az ekként megfogamzott magzat születését, vagy nem. Ha nem kívánja, jogot kell neki adni, hogy igényt tarthasson arra, hogy megszabadítsák terhétől.” Egy orvos pedig nyíltan kijelentette: „az ilyen esetben az orvos, ha lelkiismerete, legjobb tudása és belátása szerint, minden anyagi érdek nélkül cselekszik – véleményem szerint –, még a törvénnyel is szembehelyezkedhetik”.
Ezek már jóslatnak beillő szavak. Az első világháború sok mindent megváltoztatott, nehéz volt a vészhelyzetben az élet számos területére kiáramló nőket 1918 után ugyanoda visszatuszkolni, ahol addig voltak.
Birtokba szerették volna venni az oktatási intézményeket, betolakodtak a munkahelyekre, és a szabadabb életmód mellett megkívánták, hogy döntéseket hozhassanak a saját testük felett. Ennek következtében sok orvos helyezkedett szembe a törvénnyel, hiszen a jelek arra mutatnak, hogy a két világháború közötti időszakban a dolog gyakorlatilag a „szürke zónában” működött.
„[Az orvos] egyetlen pillanat alatt megállapította, hogy két hónapos terhes vagyok. Szédülten másztam le onnan, és kijelentettem, hát akkor azonnal cselekedni kell. Felhívta a Therápia [Polgári Szanatóriumot], másnap reggel 8 órára bejelentette az operációt, szobát rendelt. Elmentünk. Este még két órám volt, leadtam, és Miklós az ájulásig meg volt ijedve. Hazamentünk aludni, és szép nyugodtan aludtam végig az éjszakát. Reggel Anyuska jött értünk, nem mutattam semmi nyugtalanságot, és ott már Laci is várt, bejött a műtőbe, és elejétől végig a fejemnél állt, és viccesen beszélgetett velem, válaszolásra is kényszerített, szinte elvonta a figyelmemet, úgyhogy nem is éreztem fájdalmat, csak kellemetlenséget. Egy fogkezelés rosszabb ennél. Nyugodt boldogsággal vitettem le magamat utána, és jött az a rendes kábultság és fáradtság az érzéstelenítés hatására” – olvashatjuk Radnóti Miklós felesége, Gyarmati Fanni nemrégiben megjelent naplójának 1936. február 1–2-i bejegyzésében.
Azért érdemes ilyen hosszú részletet kiragadni a költővel akkor már egy éve házasságban élő fiatal nő leírásából, mert az tökéletesen illusztrálja a két világháború közötti viszonyulást a művi terhességmegszakításhoz. A törvényi tiltás érvényben volt, de egy 1933-as kúriai döntvény elvégezhetővé tette az anya életének megóvása érdekében vagy más egészségügyi okból (örökletes szervi bajok, nem várható egészséges magzat stb.). Számos orvos „lelkiismerete, legjobb tudása és belátása” szerint döntött, ami annyit jelentett, hogy a beavatkozás rutinműtétté vált, de illegális maradt a maga áldozataival és peres ügyeivel. A sok-sok ezer elvégzett műtéthez képest legfeljebb évi kétszáz nő került „pellengérre”, nyilvánvalóan a szegényebb, szerencsétlenebb áldozatok vagy azok, akiknél a még mindig tiltott műtét különösen balul ütött ki. A büntetési tételek a következők voltak: abortuszt végző nő esetében 3 év, házasságban élőnek 2 év; ha más végezte az abortuszt, büntetése ugyanaz, mint az előzőé, de 5 év börtön, ha nyereségvágyból tette, amennyiben az anya beleegyezett. Ha a dolog a nő beleegyezése nélkül történt, az elvégző büntetése 5 év, illetve 10–15 év fegyház, amennyiben a nő halálát okozta. Az anya életét mentő bármilyen beavatkozás a Btk. szerint nem számított jogtalannak, tehát nem volt büntetendő.
Gyarmati Fanni mostoha lakásviszonyaikra, ingatag egzisztenciájukra és a kilátástalan, fenyegetett jövőjükre hivatkozva – amelyet illetően rossz érzései nem csalták meg, hiszen a második világháború alatt ő rejtőzködni kényszerült, Radnóti Miklós a munkatáborban pusztult el – ötször vetette alá magát a műtétnek. Megtehette, hiszen középosztálybeli, fővárosi nő volt, akinek orvos öccse segített megbízható orvost keríteni. Hatodjára, 1945-ben azért kellett vállalnia a megpróbáltatást, mert az ostromlott fővárosban védtelenül maradva szovjet katona erőszakának esett áldozatul. Mint akkoriban magyar nők ezrei, és bizonyára közülük sokan jártak el úgy nem kívánt magzatukkal, mint a tragikus sorsú költő felesége. Miképpen a nemibeteg-gondozók is teljes gőzzel üzemeltek – tízszer annyi beteggel, mint békeidőben. A Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. február 14-én ideiglenesen felfüggesztette a büntető törvénykönyv magzatelhajtást tiltó rendelkezését, és kimondta, hogy azt a megfelelő engedélyek után az orvosok végezhetik egészségügyi intézményekben.
Ezt követően családpolitikai interregnum következett. Felkészül: a Magyar Kommunista Párt. A már említett „Ratkó-korszakban” természetesen növekedtek a születésszámok, de a példa hiába hatna csábítóan bármely népességnövekedésre vágyó mai politikusra: mindez rendőrállami szigor, zárt határok mellett volt ideig-óráig fenntartható a fogamzásgátló tabletta elterjedése előtti időkben, amikor az illegális abortusz még mindig a nő életének kockáztatását jelentette. Amint az eljárást liberalizálták, a születésszámok csökkentek, a legálisan elvégzett beavatkozások száma az egekbe szökött, részben azért, mert láthatóvá lettek azok a műtétek, amelyeket addig illegálisan végeztek el.
Ha beleolvasunk a szocializmust kutató szociológusok által készített életútinterjúkba, vagy mondjuk Zalatnay Sarolta és más szókimondó források önvallomásait történeti szempontból szemléljük, megállapíthatjuk, hogy a szocializmus alatt egy szexuálisan aktív, de családalapítást nem tervező nő – kényszerből – afféle fogamzásgátló eszközként is használhatta a művi abortuszt. A Kádár-korszak alatt a terhesség megszakíttatásában nem maga a beavatkozás és annak lelki vonatkozásai jelentették a vesszőfutást, hanem az abortuszbizottság elé járulás kényszere. Ott a gyermek elvetetésének indokairól, körülményeiről faggatták a terhes nőt, és még egy hét gondolkodási időt is kapott, ami után vissza kellett térnie, hogy döntését megerősítse. Azonban többnyire engedélyezték a beavatkozást, számuk évente 150–200 ezer között ingadozott. A statisztikák azt mutatják, hogy az 1970-es évek végétől a korai fogamzásgátlók (Infecundin, Bisecurin) szélesebb körű elterjedésével kezdett csökkenni a művi abortuszok száma.
Magyarországon – ahol a közelmúltra évente harmincöt-negyven ezerre csökkent a terhességmegszakítások száma – nem lóg a levegőben az abortuszjogok korlátozása, azonban a kormány konzervatív családpolitikája miatt sokan sínre tapasztott füllel már annak a varsói gyorsnak a zakatolását hallják, amelyik hozzánk is befuthat a szigorításokkal. Bár a magyar egészségügy viszonyaiban mindig bízhat az állam, amely azon aggódik, hogy a nők könnyedén ellibegnek az ambuláns beavatkozásra, önzőn megkönnyítve saját életüket, és fütyülve a fenyegető nemzethalálra. Ki választaná könnyű szívvel azt, hogy agyoncsigázott orvosok, munkájukat olykor mazochista áldozatossággal végző nővérek közé menjen, olyan felszereltségű osztályokra, ahol a műtét után használatos egészségügyi betétet is magának kell biztosítania a betegnek, vajon kinek könnyű kórházi hálóingben magasra feltett, leszíjazott lábbal várnia, hogy „kiürítsék”?
Természetesen éppen az alacsonyan iskolázott és szegénységben élő rétegeknél maradt a művi abortusz a fogamzásgátlás eszköze, de nem pusztán a megfelelő ismeretek hiánya áll a jelenség mögött. Hiszen ha nincs pénz kenyérre, tejre, parizerre, a havonta kiváltandó, több ezer forintba kerülő fogamzásgátló tablettára aligha lesz. A felvilágosult középosztály nyilvánvalóan ismeri, használja és megengedheti magának a fogamzásgátlás különféle és ma már szinte százszázalékos hatékonyságú eszközeit, így azoknak a nőknek, akik úgy kezdik meg szexuális életüket, hogy látogatást tesznek a nőgyógyásznál, majd a különféle körülményeikhez és biológiai igényeikhez mért fogamzásgátló módszerek feladása jelenti a gyermekvállalás melletti elköteleződést, a terhességmegszakítás jobbára csak az élet válsághelyzeteire adott válaszként gyakorolt szabadságjog.
Mindazonáltal az abortuszhoz való jog nem kezelhető egyszerű szabadságjogként, és senki nem is kezeli annak. Érzelmi kérdés, filozófiai, teológiai, politikai, erkölcsi dilemma, amelyről szinte mindenkinek végletes véleménye van, amelyet a neveltetés, vallási vagy politikai meggyőződések és nem utolsósorban az élet eseményei alakítottak. Ennek következtében minden erről folytatott vita szinte azonnal személyeskedésbe, egymás értékrendjének megkérdőjelezésébe torkollik, amint azt A vállfa nem sebészeti eszköz felhívással 2016. április 10-én a lengyel nagykövetség előtt megtartott tiltakozás nyomán kialakuló sárdobálás mutatta. Mint mindig, ezúttal is a szokásos, bornírt harc alakult ki „az élet védelmezői” és a „vallásgyalázó nihilisták” között, és mint mindig, most sem félt senki elvetni a sulykot. Noha egy dolog egészen bizonyos: a nők 2016-ra – ahogyan az a lengyel reakciókból is látható volt – elértek a civil nagykorúság olyan állapotába, hogy nagyobb és elsöprő ellenállással fogadnák, ha a politika úgy próbálná birtokba venni a testüket, mint a múltban tette. (Sz. N.)
