Bunyevácok kontra magyar állam

Kisebbségi diszkrimináció Magyarországon, avagy mi a baj a bunyevácokkal?

– A fiatalok szétszaladtak, elmagyarosodtak, az öregek kihalnak. Csak a hírünk marad meg talán, az sem sokáig. Sajnos már én is csak töröm a nyelvet. – mondja Marija. – Pedig hároméves koromig nem tudtam magyarul, csak bunyevácul. Amikor horvát menekültek voltak itt kilencvenegyben Vinkovciból, belejöttem. Mondták is, milyen jól beszélek horvátul…

A pillanatnyi zavart csendet Marica töri meg, ki nem mondott kérdésemre is válaszolva.

– Mert a nyelv alig különbözik. De mi nem vagyunk horvátok. Akkor sem, ha ma azt mondják. A hatvanas évekig hivatalosan bunyevácok voltunk, aztán délszlávoknak tartottak minket, kilencvenegy után horvátoknak. Pedig mi aztán tényleg nem változtunk.

– Ráadásul nem is szláv, hanem vlach származásúak vagyunk – szól közbe egy mély hangú, szakállas férfi, Gálai Antal matematikus, építőmérnök, Marija fia. – Tudományosan igazolt tény, mint ahogy az is, hogy később Dalmácia vidékén nyelvcserével vettük át az ősi délszlávot, s nem a horvátot, hiszen velük nem is találkozhattak felmenőink a Neretva bal partján. Több mint háromszáz éve élünk itt, törzsökösnek számítunk, de hiába. A népszámlálásnál a kínai, az arab a „címlapon” szerepelt, a bunyevác sehol. A számlálóbiztosok is ellene dolgoztak.

– Azt javasolták, jelöljük be a horvátot – mondja egy közben betérő, a beszélgetéshez csatlakozó asszony. – Aki magát sokácnak, bosnyáknak vagy bunyevácnak mondja, azt horvátnak kell írni. Ki lett adva föntről.
Hogy ki „adta ki”, azt nem tudni pontosan – beszélik. Mondják másutt is, hogy állítólag meghamisították a nemzetiségi eredményeket.

– A bunyevácok a török kor óta a Bácskában élő történelmi nemzetiség, elismerték őket a Monarchiában és – bár nagyobb részük a trianoni határon kívülre került – a két világháború közötti Magyarországon, de még a kommunizmus idején is. A népszámlálásokon önállóan szerepeltek – mondja Kammermann Csaba, miközben a jó gyufatésztás bajai halászléra várunk a Potyka csárdában. – Jugoszláviában 1945 után Tito erőszakkal felerősítette az addig is meglévő horvátosítási törekvéseket, s ebben a Kádár-rendszer is igyekezett idomulni a déli szomszédhoz. A „mindenki délszláv” korszak után, a rendszerváltást követően Magyarországon sajnos hiába kérték, hogy ismerjék el őket ismét önálló nemzetiségként, ez valószínűleg politikai okok miatt – a magyar–horvát kapcsolatok alakulásától sem függetlenül – elmaradt. Közben Szerbiában a kommunizmus bukása után, a többi anyaország nélküli nemzetiséghez, a ruszinhoz vagy a vlachhoz hasonlóan, a bunyevácok is visszakapták nemzetiségi jogaikat. Ezen felbuzdulva 2006-ban a magyarországi bunyevácok a szükséges ezer helyett 1896 aláírást tartalmazó népi kezdeményezést adtak be a törvényes elismerésért. Kérésüket azonban a Magyar Tudományos Akadémia javaslatára az Országgyűlés elutasította.

Mi is történt pontosan? Az Akadémia által felkért szakértők azt állapították meg többek között, hogy a népcsoport „bár nyelvében közelebb áll a szerbekhez, de vallásában a horvátokhoz kötődik”, mégis „a második világháború utáni hazai szakirodalom a magyarországi bunyevácokat egyértelműen a horvátokhoz sorolja”. (Igaz, már a XIX. századi bunyevác értelmiség egy része is ezt képviselte.) Ezért sem javasolták végül a bunyevác kisebbség elismerését a hatályos törvény kritériumai alapján, kijelentve, „a horvátoktól független bunyevác kisebbségi önkormányzatok létrejötte álláspontunk szerint inkább több kárral, mint haszonnal járna az érintett közösség számára, mindenekelőtt a személyi, szervezeti és politikai megosztottság, a kisebbségi önazonosság megőrzése és fejlesztése érdekében kifejtett erőfeszítések fragmentálódása miatt”.

– Azt hittük – folytatja Kammermann Csaba –, 2009-ben fordulat következik: Pálinkás József, az MTA elnöke írásos állásfoglalásában úgy ítélte meg, a bunyevácok jogosan kérik nemzetiségi jogaik elismerését. Később mégis finoman visszatáncolt. Bár a horvátok képviselői próbálták megakadályozni, a 2010-es második népi kezdeményezés is az Országgyűlés elé került, nem okozott akkor sem gondot a szükséges ezer támogató aláírás összegyűjtése. A törvényhozás azonban kisebb huzavona után, többek között az LMP-s képviselők és Bencsik János fideszes honatya támogatása ellenére megint csak elutasította. A 2011-es népszámláláson a bunyevác a horváttal ellentétben továbbra sem szerepelt ugyan a választható 13 elismert nemzetiség között, mégis egyéb kategóriában 1214 fő vallotta magát bunyevácnak. Őket persze egytől egyig, a 2001-es cenzushoz hasonlóan, a horvátok közé számolták…

A Citaonica feliratú, fehérre meszelt épületből porszívózúgás hallatszik. Az elnök, Treszkity Sándor az 1911-ben alapított bunyevác keresztény olvasókör, népszerű nevén a Csitó néhány tagjával takarítja a helyiségeket. A hatalmas terem falán az elismert bunyevác iparművész, Dikán Éva szalmaképei.

– A büdös életben nem hallottam korábban, hogy mi mások lennénk, mint „bunyók”. És nem horvát bunyevácok vagyunk, ahogy mostanában mondják, hanem egyszerűen csak bunyevácok – feleli a mosolygós szemű, élénk mozgású férfi identitást firtató érdeklődésemre. – Sőt, mások sem horvátok, akik messziről annak néznek ki. A hercegszántóiak és a mohácsiak például sokácok, a dusnokiak meg a bátyaiak rácok, a Pécs környéki délszlávok pedig bosnyákok. Mégis egy kalap alá veszik az egészet, és horvátnak nevezik őket.

A hátsó traktusban, a konyha mögött áthúzásra váró székek sorakoznak.

– Kaptunk ajándékba néhány vég vásznat, mert annyira szakadt volt már ezeken a kárpit. Egyébként a tagdíjból és a terem kiadásából tartjuk fenn magunkat. Állami támogatás nincs, mi hivatalosan nem létezünk. 128 tagunk van.

Néhány éve hivatalos horvát küldöttség járt náluk: többmilliós támogatást, fizetett gondnokot ígértek, ha a Citaonica tulajdonjogát rájuk ruházzák. Nemet mondtak. Az őseik alapították, többek között Treszkity Sándor nagyapja s az unokabátyja, az ismert matematikus, Obádovics J. Gyula szülei. Akik korábban a horvátokhoz húztak, azok már kiváltak. A nagyobb ünnepekre Szerbiából jönnek hozzájuk a bunyevác tánccsoportok, szól a tamburica, múltkor a zomboriak is itt ropták…

Száz vágy muzsikál most az éjben – énekelte Jávor Pál zongorájára támaszkodva Simor Erzsi a katymári kastélyban az 1940-ben készült Tóparti látomás című filmben. A szép kastélyt alig tíz év múlva eltüntették, helyére az állami gazdaság marhaistállói kerültek. A címben szereplő tó még megvan, kacsák úszkálnak benne. A határ menti eldugott kis falu váratlan meglepetéssel szolgál: mintha Budapest egyik polgári tradíciójú elővárosában járnánk, gazdag sváb porták sorakoznak a plébánia melletti utcán. A legpazarabban, freskós, festett oszlopos kis palotában működik a közösségi ház, az egyik szárnyas ajtó mögött pedig a Neven Bunyevác Kulturális Egyesület.

– A másfél ezer svábot 1947-ben kitelepítették, értékeiket főleg a volt partizánok hordták szét. Mióta a svábok nincsenek, pusztul minden a faluban – kínál hellyel Tumbász Rájko, az egyesület elnöke. Katymáron él a környék legösszetartóbb bunyevác közössége, mintegy százötvenen vannak. Tánccsoportjuk külföldön díjakat nyer, állami támogatásban nem részesülnek, pályázataikat elutasítják. Pedig a legutóbbi népszámláláson is kétszer annyian vallották magukat a községben bunyevácnak, mint horvátnak.

– A kilencvenes években összeállt két-három ember, elmentek az idősekhez, s kérték, hogy vallják magukat horvátnak, mert az tulajdonképpen azonos a bunyeváccal. Meg akarták alakítani a kisebbségi önkormányzatot, s csak a horvátot lehetett – idézi a közelmúltat Patartity Antal. – Édesapám azt mondta nekik: ha ő hetven évig bunyevác volt, akkor már nem lesz horváttá. Nem is írta alá.

– Horvát iskola működött, bunyevác pedig nem. A többségnek megérte átállni – egészíti ki Tumbász Rájko.

– Pedig a nyelvünk közelebb áll a szerbhez. A szerbek e-znek a horvátok ije-znek, a bunyevácok i-znek. Hallgassa csak meg, mit mondanak a folyóra: a szerbek rekának, a horvátok rijekának, a bunyevácok pedig rikának ejtik.

Mások is körénk gyűlnek, messziről jöttünk, kíváncsiak. Valaki elárulja: egy pesti politikus a kilencvenes években feketén felajánlott nekik négyszázezer forintot, ha az összeg felét átadják a horvátoknak, hogy azok ne szóljanak miatta. Elszámolni viszont nekik kellett volna az egészért. Végül emlékművet állítottak belőle egykori bunyevác tanáruknak.

– Kérnek egy pohár rakiját? Na persze, hogy kérnek! – mér végig minket huncut szemmel a keménykötésű férfi, s be sem várva válaszunkat tölt. Töri a magyart; Simo Arsenic nem bunyevác, hanem boszniai szerb menekült, mindene ott maradt, hosszú vándorlás után került Garára, s vette feleségül a bunyevác Osztrogonácz Mariját. Igazi falusi idill vesz minket körül: az asztalra a pálinka mellé szárított sonka, pogácsa kerül.

– Egymás közt szerbül beszélünk, nekem bunyevác az anyanyelvem. A szüleim magyarul társalogtak, ha azt akarták, hogy ne értsem. Amikor megtanultam magyarul, átváltottak svábra. Régen háromnyelvűek voltunk – mondja Marija.

Simo nagyapja odahaza, Boszniában tájházat hozott létre. Feltehetően ez adta nekik az ötletet, hogy a szemközti épületet megvásárolják, s berendezzék régi bunyevác tárgyakkal. A sűrűn bútorozott szobában családi fényképek, a már ismert selyemruhák garmadája lyoni csipkével és Simo szerzeménye, egy használaton kívüli szuper 8-as kamera.

– A bunyevác az nyelv, a horvát is az – mondja Simo. Ő már csak tudja, vándorlása során számtalan délszláv dialektussal találkozhatott.

Sokcsevits Dénes, a Pécsi Tudományegyetem horvát tanszékének vezetője más véleményen van, mint Simo. A professzor úgy gondolja, hogy a bunyevácok, sokácok, rácok ugyanolyan horvátok, csupán az elnevezésükben van eltérés. Magyar párhuzamot is említ, a székelyekét, a csángókét, a palócokét. Őket sem említjük külön népként. A megosztási szándék mögött a horvátság szándékos gyengítését látja.
A bunyevác nemzetiségű híres matematikus, Obádovics J. Gyula, aki maga is hosszú időt töltött népe múltjának kutatásával, jelenleg a Balaton déli partján él. A tudós másként, a visszájáról tekint ugyanerre a kérdésre. Mint említi, ha a bunyevácok kiharcolnák az őket joggal megillető státust, az követendő példa lenne esetleg a sokácok és a bosnyákok számára is. Így pedig a horvát nemzetiség jelentősen meggyengülne – ettől is tartanak.

Az MTA Kisebbségkutató Intézetének korábbi elnöke, Szarka László nem tartja lehetetlennek, hogy dűlőre jusson a magyar állam, az Országgyűlés a megoldatlan bunyeváckérdésben.

– Szerencsés esetben megállapodás születhetne például a támogatásoknak az adott kisebbségi önkormányzaton belüli megosztásáról – véli a történész. – Megfontolandó elképzelés lehet az is, hogy az erős identitással, történeti, etnikai sajátosságokkal rendelkező regionális közösségek egységes egyesületi formában megszerveződnek, támogatásukat pedig a törvény garantálná. Ehhez persze ki kellene egészíteni a nemzetiségi törvényt, s biztosítani az érintett kisebbségi csoportok számára legalább az önkormányzatisággal mérhető hátteret.

Hosszabb távon arról is érdemes gondolkodni, teszi hozzá, hogy a bunyevácokéihoz hasonló, törvényileg néhány ponton még problematikus, de tényleges etnikai adottságok alapján megalapozottnak tekinthető igényeket elfogadja az Országgyűlés. Ha ez megtörténik, a nemzetiségi törvény joghatályát ki lehetne terjeszteni olyan etnikai kisebbségekre is, amelyek jelenleg egy nagyobb közösség részét alkotják, vagy oda sorolták be őket. Elősegíthetné a kérdés rendezését, ha ezek a csoportok egyesületi aktivitásukkal, nyelvük, hagyományaik ápolásával bizonyítanák közösségi összetartozásukat, identitásukat, s persze maguk kérik elismerésüket.