Egy sört akart meginni, agyonverték

Látogatás Berzéken, ahol négy éve megöltek egy embert. Hogy lehet feldolgozni egy egész közösséget érintő tragédiát?

– Magának büntetésből elvitték a kapuját, igaz, Laci bácsi? – kérdezi a lány, miközben legyezőt csinál a sorsjegyhalomból, hogy a vendég választani tudjon.

– Kicsodák?

– Hát a körömi cigányok.

– Azám! Leemelték a zsanérjáról, aztán átvitték a Hernád túlpartjára.

– És miért büntették meg? – kíváncsiskodunk.

– Biliárdozgattunk ezzel a gyerekkel – mutat az asztalnál gubbasztó veres hajú, szeplős legénykére –, azok meg nem is köszöntek, csak nekem rontottak, hogy iszkiri, papa, itt vagyunk. Én rámutattam a táblára: „Csak berzéki törzsvendégek számára”, és játszottunk tovább. Még aznap éjjel leemelték a kaput. A gyerekkel cipeltük vissza. De most alaposan odadrótoztam. Nyitni nem lehet ugyan, de ellopni se!

A Hernád sörözőtől jobbra, a 35-ös házszám alatt állt valamikor az az épület, ahová 1981-ben átszaladt a kocsmából egy kis vézna ember, hogy kölcsönkérjen egy kést. Előszörre állítólag kenőkést akartak adni, de ő ragaszkodott a konyhakéshez. Aztán ez az ember visszaszaladt a kocsmába, és egy mozdulattal ledöfte azt a férfit, akivel előzőleg összevitatkozott. Nagydarab ember volt, igazi óriás, Barancsinak hívták. Úgy is mutattak egymás mellett, mármint a gyilkos és az áldozat, mint a Zoru és a Huru. Ez a Barancsi traktoros volt a tsz-ben. Azonnal kiszenvedett. A gyilkos meg türelmesen megvárta, amíg végre kiérkezett valaki a rendőrségről.

– Szegedre, a Csillagba került – ezt már egy asszony meséli a Jókai utcában, a cigánysoron –, és amikor egyszer tűz ütött ki a börtönben, állítólag megmentette a parancsnokot, aki a szabadulása után hálából odatette valahová a városba. Néhanap hazajön, de már én sem emlékszek, mikor láttam utoljára.

Berzéken valamikor négy kocsma is üzemelt, mára csak ez az egy, a Hernád maradt. Ahol már ketten is erőszakos halált haltak.

A Lakatosok és a Macsingák közötti konfliktus vezetett végül gyilkossághoz. A berzéki romák belső rétegzettsége a helyiek értelmezésében nem túl bonyolult: a törzsökös berzékiek 180 fokos tükröztetései a betelepülő Lakatosoknak, akik azonban még ezen az osztályozáson belül is különösen megvetett páriák. A hasonlóképpen idegen Macsingák jómódúak, szép, nagy házat visznek. Kertjük rendezett. A Lakatosok erőszakosak, agresszívek. Terrorjuktól rettegett a falu. Macsingáék persze kiigényelték az áldozat szerepét, az agresszorét pedig Lakatosékra lőcsölték, amiben, úgy tűnik, konszenzus alakult ki a faluban is. A tényleges áldozat emléke pedig valamiképp elmerül, mert mintha így lenne a legkényelmesebb mindenkinek.

A Lakatos család négy tagját jogerősen is elítélték: hármat a gyilkosságban való aktív részvételért – 18, illetve 12-12 év börtönre –, a negyediket, ifj. Lakatos Zoltánt garázdaságért négy évre. Ő már kitöltötte a büntetését, szabadulása után Budapesten telepedett le. Idősebb Lakatos Zoltán, a gyilkosságért 18 évre ítélt Lakatos Tibor öccse igyekszik egymaga helytállni: egyrészt a családért, másrészt a helyben maradás kényszerétől hajtva. Nyomorult házikójuk tényleg az is, aminek látszik: viskó. Főként az egyébként igen rendezett cigánysori portákat tekintve, különösen a szemben lakó Macsingáékét.

Lakatos Zoltán azt mondja, hiába írt a testvérének, a levél visszajött. Akár így is történhetett, nem kizárt, de valószínűbb, hogy még most, négy év és a jogerős ítélet múltán is tart az esemény felidézésétől, hiszen tényleg nem sokon múlott, hogy csak a családi perpatvar és nem a gyilkosság részese lett. Haragszik a világra, talán arra a tizenkettőre külön is, akik közül egy se állította le a testvérét meg a rokonait. Kezdeti feszültsége lassan oldódik, a vesztesek komorságával int néha Macsingáék háza felé, ahonnan hullámokban ömlik az utcára a mulatós szintipop. Egyedül maradt. Vár. Figyel. Kibekkel.

Macsingáné Horváth Barbarának drága az ideje. Csak a kerítésen át válaszolgat. Ahogy mondja, festettek, meg van csúszva, nem tud most beszélgetni. Egyébként nincs is mit mondania.

– Csak meg kell nézni, a látvány magáért beszél – biccent Lakatosék portája felé. Nem is titkolja megvetését. Talán jobb lenne nem észrevenni.

Kiss Zoltánné, Ibolya a Roma Polgárjogi Mozgalom képviselőjeként lett a berzéki nemzetiségi önkormányzat elnökhelyettese. Miért, miért nem, mindjárt a gurulós málnát juttatja eszünkbe. Csinos, flitterrel hímzett fekete blúzban tolja a biciklit a bodzaliget irányába, ahol ma a közmunkások kapálnak. A bodzaliget hajintásnyira sincs a falutól. A formára nyírt öregebb példányok közé telepített sarjakat kapálja körbe a most éppen ejtőző hölgykoszorú.

– A berzéki cigányok rendes, jóravaló emberek – magyarázza Ibolya. – A településen nincs is konfliktus romák és magyarok között. Csak ugyebár volt egy család, amelyik tönkretette a hírnevünket. Nálunk, ha hiszi, ha nem, a magyar gyerekek korrepetálják a lemaradó cigány gyerekeket. Többször volt közös mozizás a faluházban. Most meg hajóutat szervezünk.

– Hol? Itt a Hernádon?

– Miket beszél?! A Dunán! Én már egyáltalán nem izgulok, pedig csak tavaly voltam Pesten először. Amikor átment a buszunk a Lánchídon, olyan visítozást csaptunk, hogy az emberek csak bámultak befelé. Ez a Berzék olyan jó hely, hogy ide a cigány gyerekekhez még tavasszal is eljön a Mikulás!

– Jól hangzik.

– Bizony! Tavaly május elsejére elhívtuk a miskolci tűzoltókat, akik csak azt kérték, legyen húsz liter tusfürdő. Azt beöntötték a tartályba, és olyan habot fújtak, hogy teljesen eltűnt benne a Mikulásnak öltözött Kristóf fiam. Utána persze ki kelletett dobni, mert roncsra ment az egész miskulancia. Na, csitrik – agitálja Ibolya az üldögélőket –, mondjatok ti is valamit, milyen falu ez a Berzék.

– Tulajdonképpen jó – felelik a csitrik.

– Elmenne innen mindenki, ha lenne hová – pontosít Olgi. – Négy szakmám van, de egyikkel sem tudok elhelyezkedni.

– Képzeld, hát nem felromlott a dobozos kakaó, mire hazaértem! – jut eszébe hirtelen Ibolyának.

– Mondtam, hogy szar, amikor megvetted.

– Hát így élünk – nyugtázza Kissné, és jelzi, ideje, hogy visszatérjenek a kapákhoz.

Az agyonvert férfi, Nagy József özvegye, Batta Erzsébet nemrég tette le a munkát. Itt dolgozik a faluban, pénztáros a Nyuszi Csibe kis boltban. Szép arcú, fegyelmezett asszony.

– Tizenkét ember volt akkor a kocsmában. Ha a Józsihoz valaki időben mentőt hív, túlélhette volna, így állt a boncolási jegyzőkönyvben. Egy merő feketeség volt a keze a koporsóban, csak a körme vége világított. Megkérdeztem az egyiket, aki kifutott a világból, hogy miért nem segített. Egy olyan jó testes, nagydarab embert képzeljen el. Azt mondta, ő nem fogja agyonüttetni magát senkiért, neki családja van. Mindegyik azt mondta, hogy épp akkor nem volt nála telefon. De amikor hazament, akkor miért nem telefonált? A csóri, kiment egy sörre, de még meginni sem volt ideje

– Hogy bírja egy keresettel?

– Mindenki ígért fűt-fát, de aztán csak a Jobbik segített. Annyit gyűjtöttek, hogy még a hitelemet is le tudtam vinni 23 ezerre. A Coop, a hentes Laci meg a Kondás Tibi is elindított egy gyűjtést, mert nekem arra se lett volna pénzem, hogy a Józsit eltemessem. A kocsma tulajdonosa is küldött ötvenezer forintot, igaz, ő maga nem jött ide. Egy festő hozta el, aki Józsival szokott együtt dolgozni. A jobbikos Balla Gergő a mai napig küld tízezer forintot.

– Tartanak valamilyen megemlékezést a faluban?

– Egy évvel a halála után tettek ki virágot meg mécseseket az épület elé, de én ránézni sem bírok, nemhogy virágot vinni oda! És hát bocsánatot sem kért tőlem senki! Tudják, hogy itt maradtam egyedül, és ha csak a ház körüli munkákban segítenének De nem megyek oda kunyorálni senkihez! Három éve osztottak maradék fát, ledobták a kapu elé. Tudja, hány benga fiatalember ment el a kapu előtt, és egy sem mondta, hogy na, asszony, várj, majd segítek? Egy se. Én menjek oda könyörögni? Mindenki bedugta a homokba a fejét, elcsitultak a dolgok.

– Mi a legszebb emléke róla?

– A gyerekem Egyszer voltunk az óvodával Pesten. A lányunk, Böbi hányós volt. Odafelé rosszul lett, az állatkertben kicsit rendbe jött, és hazafelé szépen elaludt. Anyámnak tavaly stroke-ja volt, és a mentős, aki kijött, azt mondja, én emlékszem ám magára. Én voltam itt négy éve maguknál akkor is Most mit mondjak? Két évig sírtam. A ruhái a mai napig ott vannak a szekrényben. Másik kórházba vitték, nem abba, amelyiket a rendőr nekem a kocsma előtt lediktált. Másnap hívom őket, a proszektúrát, ahogy kérték. Egy olyan kellemes hangú ember azt mondja nekem, itt valami félreértés lehet, mert náluk nincs is ilyen nevű ember. Esküszöm, egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy mégsem halt meg. Hogy ez csak valami rossz álom.

Döbrentey Zsolt klinikai és szervezetpszichológus szerint egy trauma feldolgozatlanságának súlyos, patológiás következményei lehetnek, például szorongás, depresszió, fóbiák. Ezt az állapotot egy közösség egészére is ki lehet vetíteni. Pedig tudatos kezeléssel létrejöhet egy olyan poszttraumás többlet, amelyben még a legszörnyűbb tragédiákat elszenvedők is be tudnak számolni pozitív eredményekről.

Ami azt jelenti, hogy egy sikeres traumafeldolgozás után a traumát átélt emberek nemcsak hogy újra képessé váltak teljes életet élni, hanem még valamiféle mentális és lelki gazdagodásról is beszámoltak. Megdöbbentő módon még a gyermeküket elvesztő szülők is számos esetben nyilatkoztak a poszttraumás többlet jelentette személyes fejlődésről.

– És mi a helyzet azzal a 12 emberrel, aki gyáván megfutott?

– Aronson szerint a résztvevők növekvő száma fordítottan arányos a segítségnyújtás esélyével. Ez azt jelenti, hogy minél többen vagyunk egy segítségnyújtást igénylő helyzetben, annál kisebb a valószínűsége, hogy valamelyikünk segíteni fog, hiszen megoszlik a felelősség, a mások nem cselekvése pedig modellkövető módon hat ránk. Ráadásul egy hierarchikus közösségben általában csökken a személyes felelősség érzete is. Nyilván azért sem akar szembenézni egy közösség az őt ért tragédiákkal, hogy a csoport önképe pozitív maradjon. Vagy pedig túl nagy a szégyen és a bűntudat, és ezen kellemetlen érzések távol tartására a tagadás és az elfojtás a legegyszerűbb elhárító mechanizmusok. Így a hárítás eredményeként létrejön a feldolgozatlan trauma szándékos vagy tudattalan elfojtása és elfelejtése a traumával való szembenézés terápiás értéke helyett – a valódi gyászmunka hiányával. Sajnos Magyarországon társadalmi-közösségi traumák esetén inkább jellemző ez a hárítás, sokkal ritkább a traumák szakszerű kezelése.

– És a csoportok közti konfliktusoldásnak mi a receptje?

– Ez inkább már a szociálpszichológia terepe. A Sherif-féle „rablóbarlang”-kísérletben két csoportot alakítottak ki, különösebb elvárások nélkül. Tulajdonképpen szabadidős feladatokat végeztek a tinédzserek: sport, vetélkedők, effélék. Viszont feltűnően hamar strukturálódni kezdett a két csapat. Vezetőt választottak, csapatzászlót készítettek, és hamarosan megindult az ellenségeskedés, már-már háborús helyzet alakult ki. Hogy ez ne történjen meg, a kísérletvezetők beavatkoztak, és egy úgynevezett fölérendelt céllal – vizet kellett szerezniük – kooperációra késztették a két csapatot, s ez tökéletesen működött.

A táborban enyhült az ellenségeskedés, de nem volt gyors és nyilvánvaló az eredmény. Viszont további kutatások bizonyították, hogy ha többször akadnak fölérendelt célok az ellenségeskedő csoportok életében – és ha ezek a célok jelentősek, azaz minden résztvevő erőfeszítésére szükség van –, akár tartósan is beállhat a kooperáció a versengő és ellenséges csoportok között. Mind a pszichoterápiás, mind a szervezetpszichológiai munkám során nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a csoportok hatékony működéséhez egyaránt szükség van rivalizációra és kooperációra, ezek megfelelő arányára, amely tapasztalataim szerint a jól működő csoportoknál inkább a kooperáció oldalára tolódik el.

Farkas László polgármester ebben az ügyben nyilatkozni nem akar, de nyomatékkal hívja fel a figyelmet arra, hogy azt a húsvétot még egyszer nem kívánja magának. Egyben örömmel jelenti, hogy a bűnsegéd elhagyta a települést, a gyilkos pedig csak 19 év múlva szabadul.

– Nem lenne talán mégis jobb megemlékezni ezekről a tragédiákról? Figyelmeztetésképpen.

– A doni hősök tragédiájára például minden évben kis műsorral emlékezünk. Koszorúk, szavalatok, miegymás Tudja, én csak azt szeretném, ha a településen nyugalom lenne. Két év, és nyugdíjba megyek.

A berzéki legendatár egyik tipp-topp darabja az első magyar zsokéhoz, a falu szülöttéhez, Bonta Ferenchez kapcsolódik. Szemere Miklós képviselő nagy összegben fogadott, hogy ez a berzéki zsoké sorozatban száz versenyt megnyer. Már csak egy hiányzott, amikor lova lábát törte.

Ez volt az elhízott zsoké legszebb története.