Az anekdota szerint amikor Dietz Károly, aki 1934 és 1939 között 41 mérkőzésen irányította szövetségi kapitányként a magyar labdarúgó-válogatottat, 1954 júliusában hírét vette, hogy Pest utcáin földühödött tömeg tombol, keserűen ennyit mondott: „Ezt már ismerem…”
Nem lehetünk biztosak az anekdota igazságtartalmában, de meglehet, elhangoztak ezek a szavak. Dietz akár saját szemével is láthatta, mi történik, lévén akkorra már visszaengedték a fővárosba. Valamennyi politikai rendszerrel meggyűlt a baja. Az őszirózsás forradalom idején nevezték ki Budapest rendőrfőkapitányává, ő tartóztatta le a Népszava székháza előtti lövöldözést követően a kommunista vezetőket, egy hónappal később viszont már őt csukták le Kun Béláék. A két világháború között ügyvédi irodája volt. 1944-ben a nyilasok Sopronkőhidára hurcolták, megjárta a mauthauseni koncentrációs tábort. A háború után ismét ügyvédként tevékenykedett, majd 1951-ben két évre Bodrogkeresztúrra kitelepítették.
Dietznek mindazonáltal egyszer kellett szembenéznie földühödött tömeggel, és mentenie bőrét a népharag elől: 1938 júniusában, amikor a franciaországi labdarúgó-világbajnokságról hazatérő magyar válogatottat elkeseredett emberek fogadták a Keleti pályaudvaron. A kialakult hangulatban Dietz annyira veszélyeztetve érezte magát, hogy rejtekutakon elmenekült.
A közvélemény őt hibáztatta azért, hogy a magyar csapat 4:2-re elveszítette az olaszok ellen a vb-döntőt. Tény, hogy mindmáig értetlenül állunk Dietz azon húzása előtt, hogy az utolsó mérkőzésre fölforgatta az addig remeklő csapatot. Sokan politikai befolyásról suttogtak, egyesek tudni vélték, egy magas rangú pesti küldöttség, netán maguk az olaszok követelték ki (avagy egyenesen Mussolini), hogy a döntőben ne lépjen pályára a magyarok egyik legjobbja, Toldi Géza, amiért Dietz másutt is kénytelen volt az összeállításhoz nyúlni. Érthető – mondogatták a pesti utcán –, hiszen fontos az olaszokkal való barátság.
Ami három és fél hónappal később abban realizálódott, hogy a Bécsben összeült német–olasz döntőbíróság visszaadta Magyarországnak a Felvidék déli részét, ily módon is erősítve a vb-döntővel kapcsolatos pletykákat. Mindenesetre miközben a tömeg a Keleti pályaudvaron magához ölelte a „csak” ezüstérmes futballistákat – tudván, hogy a csapat erőn felül teljesített –, a kapitány fejét követelte.