Iszlám modell: a népszaporulat nem a siker jele

Visszatérni az aranykorhoz. A muszlim országokban szinte semmi esélye a modernizációnak.

– Manapság a legtöbb laikus, aki az iszlámról szóló könyvet olvas, vélhetően azt próbálja megérteni, hogy a muszlim közösségek jelenlegi, sokszor irracionálisnak tűnő tevékenysége hogyan eredeztethető a múltból. Mi tette az iszlám politikát ilyenné?
– Az iszlám politika és társadalom szinte egyedülálló sajátossága, hogy az alapok, a kezdetek teljes mértékben meghatározzák a jelent, sőt a jövőt illető elképzelések is ehhez alkalmazkodnak. Ezért fektettem ekkora hangsúlyt könyvemben az iszlám gondolkodás eredetére. Az iszlám ebből a szempontból sohasem változott: teljes ezernégyszáz éves fennállása során a kezdetek domináltak minden elképzelést. A muszlim kultúrkör nem politikailag, gazdaságilag vagy kulturálisan meghatározott entitás, hanem integráló társadalmi hálózat, amely olyan birodalmi formát hozott létre, amelyhez foghatót sehol sem találunk. A klasszikus birodalmak általában katonai hódítás nyomán alakultak ki, és a folytonos katonai jelenlét legfőbb feladata az adószedés folytonosságának biztosítása volt. Az iszlám világban ezzel szemben a terjedés elődleges oka vallási volt.

– Mi az a sajátosság a muszlim társadalmakban, amely lehetővé tette, hogy a vallási vezetők ilyen domináns szerepet vívhattak ki maguknak?
– A többi világvallás kialakulásakor az adott közösségben már létezett egy olyan másik vallás, amely évszázadokig fejlődött, kiépült és meggyökerezett intézményrendszerrel rendelkezett. Ezek válsága tette lehetővé, hogy az új vallás sikeressé váljon, de az új spirituális vezetők nem vették át a politikai hatalmat. Ehelyett a régi elit képviselői hatalmuk megtartása érdekében befogadták az új vallást. Az iszlám fejlődése ettől gyökeresen különbözik. A Mohameddel elkezdődött hódítások nyomán létrejött államalakulatok adminisztrációja szinte a semmiből alakult ki. Az iszlám hozta létre a maga társadalmát. Kezdetben ez abszolút sikertörténet volt, és épp ez adja a XIX–XX. század fundamentalista mozgalmainak a vezérelvét, tehát hogy az „eltorzuló” modern társadalmat vissza kell fordítani a kezdetek aranykorához.

– Később azért a muszlim birodalmak ugyanúgy adószedésből éltek, és ezt katonai elnyomással biztosították.
– Igen, de az nem Mohamed idején, hanem a klasszikus iszlám második nagy fellángolásakor, az úgynevezett abbászida korszakban, a VIII. századtól alakult ki. Akkor kezdtek el azon gondolkodni, hogy milyen is legyen a társadalmuk. Két alternatíva merült föl. Az egyik az ókori keleti stílusú, istenkirályok uralkodásán alapuló társadalomirányítás volt, amely az akkorra már jórészt meghódított Bizánc és főleg a szászánida Irán hagyományait követte volna. Ez a modell azonban történelmi léptékben viszonylag gyorsan megbukott, és győzött vele szemben a „sajátos iszlám modell”. Ebben a vallástudók, a közösség értelmisége győzelemre vitte a Korán és a prófétai hagyományok megváltoztathatatlanságán alapuló teokratikus irányítást. Ez lett az alapja minden további hódításnak és gyakorlatilag mindennek, amit az iszlám hozott.

– Hogyan változott ez a berendezkedés a következő évszázadokban?
– Sehogy, és ez a lényeg. A teokrácia lényegében mind a mai napig érvényes a legtöbb iszlám társadalomra. A néha-néha feltűnő reformkezdeményezések sorra elbuktak. Minthogy a rendszer alapja a kezdetekkel való kritikátlan azonosulás, hogy bármiféle lényegi változás történjen, ahhoz az iszlám legfontosabb alapelveit kellene elvetni, ami egyértelműen öngyilkosság lenne a vezető réteg számára. Az iszlám így elveszítené önazonosságát. Ha a mai jelenségeket értékeljük, megint csak azt kell megállapítanunk, hogy közép-, sőt hosszú távon is csak a közösség szinte egészének támogatását élvező teokratikus államrendnek van legitimitása. Bizonyos értelemben ezért megtévesztő kissé a könyvem címe (Politika az iszlámban). Nem beszélhetünk ugyanis klasszikus értelemben vett politikumról, hiszen a hatalom gyakorlóinak nincs társadalmi legitimitásuk, az csak a vallástudósoknak van.

– Ha az iszlám uralkodók hatalma nem volt szokásjogi értelemben megalapozott, hogyan tarthatták azt meg?
– A teokrácia vezető rétegeitől való folyamatos függés révén. Sosem az egyes uralkodók, államalakulatok voltak az iszlám túlélésének, terjedésének zálogai, hanem a vallási hagyományok. Az iszlám történetében nemegyszer tizenöt vagy még több birodalom élt egymás mellett, a kultúrkör sosem képzett egységes egész államot. De ez a jellegzetesség – más birodalmakkal ellentétben – nem zavarta az iszlám terjedését. Sőt: az univerzálissá váló vallás összefogta a sok más szempontból különböző birodalmakat, és ez a sokszínűség lehetővé tette a meghódított kultúrák befogadását. A „jobb időkben” fontos szerepet játszott az iszlám az antik és a késő antik görög kultúra értékeinek megőrzésében. A legtöbb kultúrát igyekeztek befogadni.

– A mai iszlámra nem éppen a más kultúrák megértésének, befogadásának szándéka a jellemző.
– Ez az időszak már évszázadokkal ezelőtt véget ért. Az utóbbi kétszáz évet az iszlám egyre inkább elmélyülő válsága jellemezte. Az Oszmán Birodalom európai expanziójának fokozatos visszaszorulásával olyan, nyugatról érkező kihívásokkal szembesültek, amelyekre a teokratikus államvezetés képtelen volt adekvát válaszokat adni. Minden téren lemaradtak a Nyugattól: az oktatásban, a nők helyzetének rendezésében, a hatékony politikai intézményrendszer kiépítésében, a gazdasági teljesítmény növelésében.

– Viszont az iszlám jelenleg a hívők létszámát tekintve a leggyorsabban terjedő vallások egyike. Hogy terjedhet egy folyamatos válságban élő kultúrkör?
– A magas népszaporulat nem feltétlenül a sikerességet mutatja. Sőt, egyenesen a fejletlenség jele. A demográfiai robbanás a társadalom elszegényedése következtében is kialakulhat. A legújabb kori válságtünetek pedig nem a racionális reformtörekvéseket erősítették, hanem a fundamentalizmust. Utóbbi narratívája szerint az új, modern dolgok csak katasztrófához, válsághoz, anarchiához vezettek, ezért az egyetlen járható út a megkérdőjelezhetetlenül ideális kezdeti állapothoz való totális visszatérés lehet. A könyvembe beválogattam néhányat a legjelentősebb reformkísérletek közül, amelyek kivétel nélkül elbuktak. Az egyik ilyen Ali Abdal-Rázik 1925-ös tanulmánya, amelyben azt a fantasztikusan merész állítást tette, hogy Mohamed egyáltalán nem társadalomtervező és politikai figura volt, csupán vallásalapító. Ezért külön kellene választani a vallást a társadalomtól. Amint tudjuk, az európai fejlődésben ez volt a felvilágosodás legfontosabb vívmánya. Ali Abdal-Rázikot meghurcolták, kirúgták az állásából, és életének hátralévő részét visszavonultságban kellett töltenie.

– A modernitás, a nyugati értékek közvetlen elérhetősége változtathat-e az iszlám társadalmak gondolkodásán?
– A muszlim világban az a sajátos és sajnálatos szindróma figyelhető meg, hogy az elmélyülő válság hatására egyre szélsőségesebb csoportok válnak hangadóvá. Ellenük voltaképpen senki sem meri felemelni a szavát. A kilencvenes években Egyiptomban, amikor én is éppen az országban tartózkodtam, egy Naszr Hamid Abu-Zaíd nevű egyetemi tanár írt néhány könyvet arról, hogy a Koránt nemcsak szó szerint, hanem metaforikusan, modernebb módon is lehetne értelmezni. (Az ugyanis fel sem vetődhet, hogy a társadalom ne a Koránon alapuljon, legfeljebb értelmezésében lehetnek különbségek.) Ez a váltás a katolikus egyház Biblia-értelmezésében is lezajlott jóval korábban, de ott messzemenően sikeresnek bizonyult. Naszr Hamid Abu-Zaíd ellen uszító hadjárat indult, a vége pedig az lett, hogy a törvényszék aposztatának [hitehagyónak] bélyegezte, kizárták az iszlámból. Megkövezésre ítélték, a 35 éve tartó házasságát pedig semmisnek nyilvánították (hiszen muszlim nőnek nem lehet nem muszlim férje). A nemzetközi felháborodás hatására az egyiptomi külügyminisztérium még az ítélet-végrehajtás előtt kicsempészte Egyiptomból, azóta Hollandiában él.

– Az arab tavaszként emlegetett politikai mozgalmak bukását, félresiklását látva sokakban megerősödött az a vélekedés, hogy az iszlám társadalmak egyszerűen nem elég fejlettek ahhoz, hogy megértsék, befogadják a nyugati politikai vívmányokat. Ön szerint lehet efféle fejlettségbeli különbséget tenni a két kultúrkör között?
– Persze. Az a politikai intézményrendszer, amely Európában a XIX–XX. században kialakult, a pártok, a parlament, a fékek és ellensúlyok rendszere, az elkülönített törvényhozó és végrehajtó hatalom, egyszerűen nem létezik az iszlámban – még ha vannak is olyan szervezetek, amelyeket így neveznek. A teokrácia hegemóniája főként negatív értelemben érvényesül, tehát mindenféle ellentétes irányzatot kíméletlenül elsöpör, maguk pedig nem próbálnak megváltozni. Az arab tavasz sem a vallástudók uralmát próbálta eltörölni, hanem a politikai hatalmat. Ennek ugyan nem volt hagyományos legitimációja, a legtöbb országban mégis biztosított egyféle társadalmi kohéziót, rendet, stabilitást. Ahol ez sikerült, például Líbiában, ott azonnal a társadalomban szunnyadó centrifugális erők törtek felszínre. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezekben az országokban a hatalomgyakorlás demokratikus formái egyáltalán nem ismertek.