Iszlám modell: a népszaporulat nem a siker jele

Visszatérni az aranykorhoz. A muszlim országokban szinte semmi esélye a modernizációnak.

– Később azért a muszlim birodalmak ugyanúgy adószedésből éltek, és ezt katonai elnyomással biztosították.
– Igen, de az nem Mohamed idején, hanem a klasszikus iszlám második nagy fellángolásakor, az úgynevezett abbászida korszakban, a VIII. századtól alakult ki. Akkor kezdtek el azon gondolkodni, hogy milyen is legyen a társadalmuk. Két alternatíva merült föl. Az egyik az ókori keleti stílusú, istenkirályok uralkodásán alapuló társadalomirányítás volt, amely az akkorra már jórészt meghódított Bizánc és főleg a szászánida Irán hagyományait követte volna. Ez a modell azonban történelmi léptékben viszonylag gyorsan megbukott, és győzött vele szemben a „sajátos iszlám modell”. Ebben a vallástudók, a közösség értelmisége győzelemre vitte a Korán és a prófétai hagyományok megváltoztathatatlanságán alapuló teokratikus irányítást. Ez lett az alapja minden további hódításnak és gyakorlatilag mindennek, amit az iszlám hozott.

– Hogyan változott ez a berendezkedés a következő évszázadokban?
– Sehogy, és ez a lényeg. A teokrácia lényegében mind a mai napig érvényes a legtöbb iszlám társadalomra. A néha-néha feltűnő reformkezdeményezések sorra elbuktak. Minthogy a rendszer alapja a kezdetekkel való kritikátlan azonosulás, hogy bármiféle lényegi változás történjen, ahhoz az iszlám legfontosabb alapelveit kellene elvetni, ami egyértelműen öngyilkosság lenne a vezető réteg számára. Az iszlám így elveszítené önazonosságát. Ha a mai jelenségeket értékeljük, megint csak azt kell megállapítanunk, hogy közép-, sőt hosszú távon is csak a közösség szinte egészének támogatását élvező teokratikus államrendnek van legitimitása. Bizonyos értelemben ezért megtévesztő kissé a könyvem címe (Politika az iszlámban). Nem beszélhetünk ugyanis klasszikus értelemben vett politikumról, hiszen a hatalom gyakorlóinak nincs társadalmi legitimitásuk, az csak a vallástudósoknak van.

– Ha az iszlám uralkodók hatalma nem volt szokásjogi értelemben megalapozott, hogyan tarthatták azt meg?
– A teokrácia vezető rétegeitől való folyamatos függés révén. Sosem az egyes uralkodók, államalakulatok voltak az iszlám túlélésének, terjedésének zálogai, hanem a vallási hagyományok. Az iszlám történetében nemegyszer tizenöt vagy még több birodalom élt egymás mellett, a kultúrkör sosem képzett egységes egész államot. De ez a jellegzetesség – más birodalmakkal ellentétben – nem zavarta az iszlám terjedését. Sőt: az univerzálissá váló vallás összefogta a sok más szempontból különböző birodalmakat, és ez a sokszínűség lehetővé tette a meghódított kultúrák befogadását. A „jobb időkben” fontos szerepet játszott az iszlám az antik és a késő antik görög kultúra értékeinek megőrzésében. A legtöbb kultúrát igyekeztek befogadni.

– A mai iszlámra nem éppen a más kultúrák megértésének, befogadásának szándéka a jellemző.
– Ez az időszak már évszázadokkal ezelőtt véget ért. Az utóbbi kétszáz évet az iszlám egyre inkább elmélyülő válsága jellemezte. Az Oszmán Birodalom európai expanziójának fokozatos visszaszorulásával olyan, nyugatról érkező kihívásokkal szembesültek, amelyekre a teokratikus államvezetés képtelen volt adekvát válaszokat adni. Minden téren lemaradtak a Nyugattól: az oktatásban, a nők helyzetének rendezésében, a hatékony politikai intézményrendszer kiépítésében, a gazdasági teljesítmény növelésében.

– Viszont az iszlám jelenleg a hívők létszámát tekintve a leggyorsabban terjedő vallások egyike. Hogy terjedhet egy folyamatos válságban élő kultúrkör?
– A magas népszaporulat nem feltétlenül a sikerességet mutatja. Sőt, egyenesen a fejletlenség jele. A demográfiai robbanás a társadalom elszegényedése következtében is kialakulhat. A legújabb kori válságtünetek pedig nem a racionális reformtörekvéseket erősítették, hanem a fundamentalizmust. Utóbbi narratívája szerint az új, modern dolgok csak katasztrófához, válsághoz, anarchiához vezettek, ezért az egyetlen járható út a megkérdőjelezhetetlenül ideális kezdeti állapothoz való totális visszatérés lehet. A könyvembe beválogattam néhányat a legjelentősebb reformkísérletek közül, amelyek kivétel nélkül elbuktak. Az egyik ilyen Ali Abdal-Rázik 1925-ös tanulmánya, amelyben azt a fantasztikusan merész állítást tette, hogy Mohamed egyáltalán nem társadalomtervező és politikai figura volt, csupán vallásalapító. Ezért külön kellene választani a vallást a társadalomtól. Amint tudjuk, az európai fejlődésben ez volt a felvilágosodás legfontosabb vívmánya. Ali Abdal-Rázikot meghurcolták, kirúgták az állásából, és életének hátralévő részét visszavonultságban kellett töltenie.

– A modernitás, a nyugati értékek közvetlen elérhetősége változtathat-e az iszlám társadalmak gondolkodásán?
– A muszlim világban az a sajátos és sajnálatos szindróma figyelhető meg, hogy az elmélyülő válság hatására egyre szélsőségesebb csoportok válnak hangadóvá. Ellenük voltaképpen senki sem meri felemelni a szavát. A kilencvenes években Egyiptomban, amikor én is éppen az országban tartózkodtam, egy Naszr Hamid Abu-Zaíd nevű egyetemi tanár írt néhány könyvet arról, hogy a Koránt nemcsak szó szerint, hanem metaforikusan, modernebb módon is lehetne értelmezni. (Az ugyanis fel sem vetődhet, hogy a társadalom ne a Koránon alapuljon, legfeljebb értelmezésében lehetnek különbségek.) Ez a váltás a katolikus egyház Biblia-értelmezésében is lezajlott jóval korábban, de ott messzemenően sikeresnek bizonyult. Naszr Hamid Abu-Zaíd ellen uszító hadjárat indult, a vége pedig az lett, hogy a törvényszék aposztatának [hitehagyónak] bélyegezte, kizárták az iszlámból. Megkövezésre ítélték, a 35 éve tartó házasságát pedig semmisnek nyilvánították (hiszen muszlim nőnek nem lehet nem muszlim férje). A nemzetközi felháborodás hatására az egyiptomi külügyminisztérium még az ítélet-végrehajtás előtt kicsempészte Egyiptomból, azóta Hollandiában él.

– Az arab tavaszként emlegetett politikai mozgalmak bukását, félresiklását látva sokakban megerősödött az a vélekedés, hogy az iszlám társadalmak egyszerűen nem elég fejlettek ahhoz, hogy megértsék, befogadják a nyugati politikai vívmányokat. Ön szerint lehet efféle fejlettségbeli különbséget tenni a két kultúrkör között?
– Persze. Az a politikai intézményrendszer, amely Európában a XIX–XX. században kialakult, a pártok, a parlament, a fékek és ellensúlyok rendszere, az elkülönített törvényhozó és végrehajtó hatalom, egyszerűen nem létezik az iszlámban – még ha vannak is olyan szervezetek, amelyeket így neveznek. A teokrácia hegemóniája főként negatív értelemben érvényesül, tehát mindenféle ellentétes irányzatot kíméletlenül elsöpör, maguk pedig nem próbálnak megváltozni. Az arab tavasz sem a vallástudók uralmát próbálta eltörölni, hanem a politikai hatalmat. Ennek ugyan nem volt hagyományos legitimációja, a legtöbb országban mégis biztosított egyféle társadalmi kohéziót, rendet, stabilitást. Ahol ez sikerült, például Líbiában, ott azonnal a társadalomban szunnyadó centrifugális erők törtek felszínre. Nyilvánvalóvá vált, hogy ezekben az országokban a hatalomgyakorlás demokratikus formái egyáltalán nem ismertek.