Megszólalt az egyik utolsó élő csendőr

Lapunknak beszélt az egyik utolsó élő csendőr. És így gondolják a történészek: Szakály vs Ungváry.

– „A törvény nevében a foglyom!” Ennyi volt az egész. Egyébként még egy pofonért is fogdába lehetett kerülni, így azt is meggondolta mindenki – emlékezik vissza szolgálatának körülményeire Sárai úr. Elmondta, ahogyan ők tartották szemmel a rájuk bízott körzetet, ugyanúgy feljebbvalóik is rendszeresen és meglepetésszerűen ellenőrizték őket, és kemény fegyelmet tartottak. Igaz, mindennek ellenére tud olyan különös esetről, amikor a visszatérő járőr azt látta, hogy néhányan disznót igyekeznek feltuszkolni egy kocsira. Látva a kínlódásukat még segítettek is nekik, nem gondolva, hogy olyan bátor tolvajokkal találkoztak, akik az őrs közelében merték elkövetni gaztettüket.

– Indokolt esetben a gyanús személyt bekísértük a községházára kihallgatásra. Mondják, hogy veréssel vallattunk. Bűnözőkkel találkoztunk, de őket kihallgatni csak két tanú jelenlétében lehetett, s ha a gyanúsított nem tudott magyarul, akkor tolmács is jelen volt. Nem veréssel, hanem szóval igyekeztünk kiforgatni a gyanúsítottat, s mindenről jegyzőkönyv készült. Emellett sokat segített a nálunk lévő úgynevezett nyomozókönyv, amelyben minden körözött egyén benne volt.

Az egykori őrmesterrel szót váltottunk szolgálatának utolsó szakaszáról, a háború végéről is. Elmondása szerint őket számos más csendőrrel ellentétben nem vetették harcba, s a visszavonulás során az akkor Németországhoz tartozó ausztriai Tobelbadban estek orosz fogságba.

– Egy gyümölcsösben voltunk, kilométernyire a műúttól, ahol az orosz csapatok vonultak. Amikor megláttak, körbevettek, lefegyvereztek bennünket, s ezzel 1945. május 9-én délelőtt tíz órakor véget ért számomra a háború. Azért tudom ilyen pontosan az idejét, mert amikor az egyik orosz elvette az órámat, utoljára még megnéztem rajta az időt – meséli némi iróniával. Ami jó ruhájuk volt, elvették, majd augusztus 17-én Sorokpolányban vagonba rakták őket azzal, hogy viszik Oroszországba, de csak a romániai Iasi-ig jutottak. Valami óriási szerencsével onnan visszafordították őket, s 1945. szeptember 2-án reggel megérkezett a szülői házhoz.

Sárai elmondása szerint további életében nem lett baja abból, hogy csendőr volt. Kezdetben apja gazdaságában dolgozott, később is fizikai munkából tartotta el magát, és bár nem híresztelte, de nem is titkolta korábbi hivatását. Beszélgetésünk végén óhatatlanul szóba került a csendőrséget ért legnagyobb vád, a hazai zsidóság deportálásában való részvételük kérdése. Az egykori csendőr őrmester nem tagadta, hogy ők is kaptak erre vonatkozó parancsot.

– Mi is részt vettünk a zsidók összegyűjtésében, ez volt az egyik bűnünk. Az állomásra kísértük, de nem bántottuk őket. Ott mások vették át tőlünk az őrzésüket. Utána nekünk kellett lepecsételnünk és őriznünk az elhagyott lakásaikat. Erre parancsot kaptunk az elöljáróinktól, s nálunk a parancs feltétel nélküli teljesítését sokkal szigorúbban vették, mint a honvédségnél. A csendőrség szolgálati szabályzata szerint elképzelhetetlen volt annak szabotálása.

Szerinte szolgálatuknak ez a része volt a legfőbb oka annak, hogy a háború végén feloszlatták a testületet.