Megszólalt az egyik utolsó élő csendőr

Lapunknak beszélt az egyik utolsó élő csendőr. És így gondolják a történészek: Szakály vs Ungváry.

Sárai-Szabó Károllyal idősek otthonában találkoztunk. A beszélgetést szívesen vállalta, de azt kérte, se a szolgálata emlékeként megőrzött fényképét ne tegyük közzé, se fotó ne készüljön róla. Feltehetően hosszú évek tapasztalata intette erre az óvatosságra.

Sárai 1914. január 21-én született a Szolnok megyei Tiszavárkonyban. Édesapja, az egykori honvédhuszár gazdálkodásból, szőlőművelésből tartotta el ötfős családját. Károly nevű fia a kőműves- és ácsmesterséget tanulta ki, majd 1937-ben bevonult a szolnoki Bethlen Gábor gyalogezredhez, hogy utána majdnem egy évtizedig viselje az egyenruhát.

###HIRDETES###

– A katonaságnál 1939-ben, tizedes koromban önként jelentkeztem a csendőrséghez. Az egyéves csendőriskola után a Csanád megyei Pitvarosra kerültem, majd a honvédséggel vonultunk be Erdélybe – emlékezik vissza szolgálatának kezdetére az egykori járőrparancsnok.

Volt, ahol fegyveres ellenséggel is szembenéztek, de feladatuk elsősorban a közbiztonság fenntartása volt Szilágy vármegyében. Két-, nehezebb esetben háromfős járőrként látták el feladatukat a Felsőegregyhez tartozó, zömében románok lakta területen. A helyi lakosság tiszteletben tartotta a csendőrséget, bár nem mindenki szerette őket.

– A törvényt betartottuk és betartattuk. Éjjel-nappal járőröztünk az erdős területen, így váratlanul bárhol megjelenhettünk, nem volt annyira biztonságban a törvényszegő, mint ma, mert akik rosszban sántikáltak, sohasem tudták, hogy mikor szaladnak belénk – mondja Sárai-Szabó Károly. – Ezzel az állandó szolgálattal és a bizalom megnyerésével tudtuk elérni a jó közbiztonságot. A megelőzésre törekedtünk, nem a bűnüldözésre. Azt mondják, hogy mi, csendőrök mennyire vadak voltunk! Mutassák meg, hogy a mai világban, ahol nincs csendőrség, mire jutnak.

A csendőröknek mindenki köteles volt engedelmeskedni, de utólag bárki panasszal élhetett. Ugyanakkor a fegyverhasználatot szigorúan vették, minden esetben kivizsgálták, és ha indokolatlanul történt, a csendőrt felelősségre vonták. Sárai-Szabó Károlynak szerencséjére sohasem kellett ehhez folyamodnia. Az esetek többségében a csendőregyenruha viselőinek elég volt pusztán tekintéllyel fellépniük.

– „A törvény nevében a foglyom!” Ennyi volt az egész. Egyébként még egy pofonért is fogdába lehetett kerülni, így azt is meggondolta mindenki – emlékezik vissza szolgálatának körülményeire Sárai úr. Elmondta, ahogyan ők tartották szemmel a rájuk bízott körzetet, ugyanúgy feljebbvalóik is rendszeresen és meglepetésszerűen ellenőrizték őket, és kemény fegyelmet tartottak. Igaz, mindennek ellenére tud olyan különös esetről, amikor a visszatérő járőr azt látta, hogy néhányan disznót igyekeznek feltuszkolni egy kocsira. Látva a kínlódásukat még segítettek is nekik, nem gondolva, hogy olyan bátor tolvajokkal találkoztak, akik az őrs közelében merték elkövetni gaztettüket.

– Indokolt esetben a gyanús személyt bekísértük a községházára kihallgatásra. Mondják, hogy veréssel vallattunk. Bűnözőkkel találkoztunk, de őket kihallgatni csak két tanú jelenlétében lehetett, s ha a gyanúsított nem tudott magyarul, akkor tolmács is jelen volt. Nem veréssel, hanem szóval igyekeztünk kiforgatni a gyanúsítottat, s mindenről jegyzőkönyv készült. Emellett sokat segített a nálunk lévő úgynevezett nyomozókönyv, amelyben minden körözött egyén benne volt.

Az egykori őrmesterrel szót váltottunk szolgálatának utolsó szakaszáról, a háború végéről is. Elmondása szerint őket számos más csendőrrel ellentétben nem vetették harcba, s a visszavonulás során az akkor Németországhoz tartozó ausztriai Tobelbadban estek orosz fogságba.

– Egy gyümölcsösben voltunk, kilométernyire a műúttól, ahol az orosz csapatok vonultak. Amikor megláttak, körbevettek, lefegyvereztek bennünket, s ezzel 1945. május 9-én délelőtt tíz órakor véget ért számomra a háború. Azért tudom ilyen pontosan az idejét, mert amikor az egyik orosz elvette az órámat, utoljára még megnéztem rajta az időt – meséli némi iróniával. Ami jó ruhájuk volt, elvették, majd augusztus 17-én Sorokpolányban vagonba rakták őket azzal, hogy viszik Oroszországba, de csak a romániai Iasi-ig jutottak. Valami óriási szerencsével onnan visszafordították őket, s 1945. szeptember 2-án reggel megérkezett a szülői házhoz.

Sárai elmondása szerint további életében nem lett baja abból, hogy csendőr volt. Kezdetben apja gazdaságában dolgozott, később is fizikai munkából tartotta el magát, és bár nem híresztelte, de nem is titkolta korábbi hivatását. Beszélgetésünk végén óhatatlanul szóba került a csendőrséget ért legnagyobb vád, a hazai zsidóság deportálásában való részvételük kérdése. Az egykori csendőr őrmester nem tagadta, hogy ők is kaptak erre vonatkozó parancsot.

– Mi is részt vettünk a zsidók összegyűjtésében, ez volt az egyik bűnünk. Az állomásra kísértük, de nem bántottuk őket. Ott mások vették át tőlünk az őrzésüket. Utána nekünk kellett lepecsételnünk és őriznünk az elhagyott lakásaikat. Erre parancsot kaptunk az elöljáróinktól, s nálunk a parancs feltétel nélküli teljesítését sokkal szigorúbban vették, mint a honvédségnél. A csendőrség szolgálati szabályzata szerint elképzelhetetlen volt annak szabotálása.

Szerinte szolgálatuknak ez a része volt a legfőbb oka annak, hogy a háború végén feloszlatták a testületet.