Eloszlatható-e a misztikus köd Szálasi körül?

„Én nem vagyok fanatikus. Én több vagyok ennél.” – Feloldhatók-e a Szálasi Ferenc körül évtizedek óta gyűlő rejtélyek?

Őrültek lettek volna, hogy a vesztes háború utóvédharcai közepette, egy félig már lerombolt országban ilyen, egészen irreálisnak tekinthető kérdéssel foglalkoztak? Inkább fanatikusok, akiket talán komolyabban vennénk, ha a józan észnek ellentmondó elképzeléseiket legalább részben képesek lettek volna megvalósítani, ahogy azt tették a kommunisták. Családjogi ötleteik – 1944 végéről származnak ezek is – például egyszerre idézik Észak-Koreát, Ceausescu Romániáját, Rákosi Magyarországát vagy az ismert Orwell-regény, az 1984 világát. A Szálasi által írt, a magánélet szféráiba durván beleavatkozó törvénytervezet úgy rendelkezik (más forrás szerint ez a tragikusan elhunyt Kőfaragó-Gyelnik Vilmos, az egyébként egyedülálló tudományos teljesítményt nyújtó, bölcsész végzettségű botanikus munkája), hogy például az agglegények – a tervezet írásakor egyébként még a nemzetvezető is az volt – nem rendelkezhetnek önálló háztartással. Helyette a Hungarista Birodalmi Otthon munkásszállóhoz hasonló központjaiban nyernek elhelyezést, míg a feslett életű nők az otthon gyógyintézeteibe kerülnek. A gyermektelen házasságokat – ha a szülők az örökbefogadásra sem hajlandók – fel kell bontani, a gyerekeknek pedig lehetővé kell tenni, hogy szüleiket feljelentsék. Sterilizálni kívánták az alkoholistákat, a terheltségüket utódaikra átörökíteni képes akut szenvedélybetegeket, a többszörösen nemi erőszakot elkövetőket, illetve azokat a zsidókat és cigányokat, akik nem zsidókkal és nem cigányokkal kerültek nemi kapcsolatba.

A tervezet azonban papíron maradt, hogy miért, azt pontosan nem lehet tudni, miközben más ötleteit a nemzetvezető gyorsan keresztülvitte. 1945. március közepéig például az összes tudományos-szakmai szövetséget, szakegyesületet, érdekvédelmi tömörülést rendeletileg feloszlatta, mert útjában álltak a társadalom összes tényezőjét, többek között a munkáltatókat és a munkavállalókat egyaránt tömörítő csúcsérdekvédelmi szervezetnek, a Dolgozó Nemzet Hivatásrendjének. Ezzel viszont szinte egy időben német nyomásra egy tollvonással feloszlatta a nemzetvezetői hivatalt körülbástyázó, általa korábban hőn óhajtott úgynevezett nemzetpolitikai irodákat.

Bizonyos, hogy Szálasi egyszerre volt rendkívül makacs, doktriner konyhafilozófus, egyben váratlanul rugalmas taktikus és elnyűhetetlenül pragmatikus gondolkozású ember. Elképzeléseit nemegyszer módosította, ha érdekei, hatalmi céljai úgy kívánták. Első politikai írásában, az 1933-as A magyar állam felépítésének tervében például nyoma sem volt még a „zsidókérdésnek”; a teljesen vagy részben zsidó származásúakkal a magánéletben utóbb is kitűnően megtalálta a közvetlen hangot, így későbbi belügyminisztere, Vajna Gábor feleségével. Az antiszemitizmust, vagy ahogy ő nevezte, az aszemitizmust (a kivándoroltatással elérni kívánt „zsidómentességet”) Karsai szerint eleinte „csak politikai opportunizmusból illesztette programjába és propagandájába”. Fordított példaként a nyilvánosság előtt is számtalanszor hangoztatott németellenességét viszont rögtön sutba dobta, amikor a németek 1944 közepén közeledni kezdtek felé, mert más használható politikai garnitúrát már nem találtak Horthyék pótlására. A mérsékelt nyilasok közé tartozó igazságügy-miniszter, Budinszky László, mint a népbíróság előtt mondta, abban bízott, „ha majd arra sor kerül, irányítjuk, és amúgy sem olyan szélsőséges. És nem azok az elvek fognak végeredményben kijegecesedni Magyarországon persze, amelyeket ő összeállított, hanem ki fog alakulni egy olyan helyzet, hogy lecsiszolódnak ezek a túlzások”.

Milyen elvekre s a nyomukban lecsiszolható túlzásokra utalt Budinszky? Mi is volt tulajdonképpen a hungarizmus, amit Szálasi Ferenc az olasz fasizmusnál és a német nácizmusnál is magasabb rendűnek tartott? Tény, hogy amit a „benne kicsírázott” ködös doktrínából a vezér írásban vissza tudott adni a nagyközönség számára, abban igazából nem volt semmi új a nap alatt, legfeljebb a szokatlan szóhasználat kölcsönözte neki az eredetiség látszatát. A gyógyírként kínált hungarizmus győzelme nyomán e szerint Magyarország, de Európa is „nacionalista és szocialista lesz minden egyes dolgozó jóhasznára”. Megszűnnek a kiváltságok, s létrejön a „dolgozók egységes szocialista közössége” s a népek békéje a konnacionalizmus életösszhangja alapján. Hogy a „Jézus óta megszületett első világnézet” hordozója – ebben a vonásában Mussolinihoz hasonlítva – valóban mennyire alkalmas volt a politikai rugalmasságra, ha érdekei úgy kívánták, azt paradox módon a fogolynaplójában rögzített különös önvallomása erősítette meg: „Én nem vagyok fanatikus. Én több vagyok ennél. Bennem az igazság van, melyben hiszek. […] A cél és az út pedig Nemzetem szolgálatában van, melyben meghalni lehet, de elfáradni soha nem lehet.”

Más ideológiákból, politikai törekvésekből összegereblyézett elképzelései közül egyébként számos megvalósult az 1945-öt követő kommunista rendszerben. Többek között az ötvenes évekig a bányák, a bankok, a nagyobb ipari üzemek, az egyházi iskolák (ebből Szálasi taktikusan kihátrált ideiglenesen negyvennégy őszén) államosítása, a gyermektelenségi adó s általában a „kollektív életforma”, illetve Kádár János idején a „népbiztosítás” vagy a minden gazdasági szempontot felülíró jóléti politika. (Talán merész megállapítás, ám Szálasi pragmatizmusa nyomán feltételezhetjük, hogy egy konszolidált nyilas rendszer, ha a hasonlat bizonyos tekintetben sántít is, leginkább a hatvanas évek kádári coleur locale-jára emlékeztetett volna.)

Mi volt a titka a vezérnek? Hogyan volt képes egyedül a nemzetiszocialista politikusok közül valóban jelentős tömegeket mozgósítani, s személyisége titokzatosságával miért hatott még a későbbiekben is, miért váltott ki oly élénk érdeklődést az őt borzongva megvetőkben? Elfogadhatjuk Pethő Sándor Karsai által idézett, Szálasira vonatkozó állítását, hogy „…barátságot és gyöngédséget, ugyanakkor valami jeges iszonyatot s tébolyító varázst áraszt magából híveire, megingathatatlan abnormitásának földöntúli fényében”. Bizonyosan hozzájárult a delejességhez a „vagy megsemmisítünk, vagy megsemmisülünk” jelszavát lobogójára tűző hungarista propaganda ereje és lehengerlő profizmusa, de az 1945 utáni világ sok, a nyilasokkal kapcsolatos, a két rendszer közti hasonlóságból adódó elhallgatása, ferdítése és leegyszerűsítése is. A szocializmus időszaka ezzel akarva-akaratlanul fenntartotta a hungaristákat, mindenekelőtt a Szálasit övező jótékony misztikus ködöt.

Volt persze, amiről azért nem beszéltek, mert nem illett a képbe; például a nemzetvezető gyakorlatias „zsidópolitikája”. Következtében jóval több, származása miatt megbélyegzett magyar menekülhetett meg a haláltól, mint a megsemmisítő táborokba való deportálást túlteljesítő lelkesedéssel folytató Sztójay-kormány idején. Szálasi a német nyomásra gyalogmenetben megindított részleges deportálást különböző okokból november 21-én leállította, s az erélyes német tiltakozás ellenére sem folytatta. A nemzetközi gettó és a nagygettó „megszervezésével – írja Karsai László – Szálasi jelezte a németeknek és egyúttal üzent a semleges államoknak is: nem hajlandó Budapestet a világháború idején »zsidómentessé« tenni”. A képhez persze az is hozzátartozik, amit sajnos Karsai nem említ meg, hogy Budapest szovjet körülkerítése után a gettónak a nyilas pártszolgálatosoktól való megmentésében döntő szerepet játszott a 2008-ban posztumusz a Világ Igaza elismeréssel is kitüntetett nyilas rendőrségi összekötő, Szalai Pál.

A most megjelent kötet minden pontatlanságával, tévedésével együtt alapos tisztázási kísérlet Szálasi személyiségének feltárására, politikájának megvilágítására. Hiba viszont például, hogy a szerző nem tesz különbséget a Szálasi által október 15. után német kívánságra felállított, az államfőt pótolni kívánó Kormányzótanács, valamint az államfői tiszt megüresedése esetén az 1937. évi XIX. törvénycikk alapján létrehozandó Országtanács között. (Az utóbbi többször ülésezett a hatalomátvétel után, ott jelentette be Serédi Jusztinián hercegprímás, hogy az új rendszert törvénytelennek tartja.) A legszembetűnőbb hibákat a képaláírásokban fedezhetjük fel. Ilyen nagyszabású munkában nem illik összekeverni például Eckhardt Sándort Eckhardt Tiborral (197. oldal) vagy (a 397. oldalon) Csia Sándort Szöllősi Jenővel.

(Karsai László: Szálasi Ferenc. Politikai életrajz. Balassi Kiadó, 2016)