Ezért zár be az úrkúti mangánbánya

Száz évre elegendő mangánvagyon van Úrkúton a föld alatt, és ott is marad.

Főcsatlós, szállítmány, aknavizsga, figyelmeztető. Csak néhány gyakran elhangzó vezényszó a gépházban. Egy vészkar, fékkar, kontrollerkormány mellett ülve végzi munkáját Nagy István aknaszállító gépész.

Sípszó és berregés. „Beszálltunk” – jelzi a rendszer. 230 méter mélyről húzatja most a kast, óriási orsóra tekeredik a kétujjnyi vastag acélsodrony.

– Nem látom, hogy mi van az aknában. A fantáziámra és egy mélységmutatóra van bízva a kas, amely most 175 méter mélyen halad.

– Mennyi súlyt húz most?

– Ezernégyszáz kilós a kas üresen, a kapaszkodókat tizenkét ember foghatja. Az acélkötélnek a maximális súly kilencszeresét kell kibírnia. És bírja. Gyorsan jön. Öt métert halad másodpercenként, miközben egy panellift két méter per szekundummal megy.

Feszülten figyel. A magasban, ahol az acélsodrony kifut a házból, fehér lepedő. Beszüremlő fényével a nap nehogy elvakítsa a gépkezelőt. Teherfuvarnál is ennyi a sebesség. Rendkívüli tehernél két, aknavizsgálatnál kéttized méter másodpercenként.

– Mi az a rendkívüli teher?

– Lőszer. Mert a kemény kőzetbe emberi erővel képtelenség lenne behatolni. Ilyenkor lőszert szállítunk a mélybe.

Aknamenetjeleket hall, majd ő is visszajelez. Olajozott gépek között vagyunk. Fut a kas a mélyben. Amikor tőlünk száz méterre, egy másik épületben a felszínre jut, újabb biztonsági sípszókat hallunk. Kiszáll a brigád.

– Vájár vagyok, de most gépész a beosztásom – mondja a szusszanásnyi időben Nagy István.

Egykor Ajkán, a timföldgyárban öntőnek tanult, 1990. október 26-án, 18 évesen itt kezdte csillésként.

– A bánya az biztos dolog – csúszik ki a száján. Mire kimondja, el is harapná. – Volt eddig… – helyesbít, aztán, mintha semmi sem történt volna, folytatja. – A bánya olyan, hogy idejött az ember dolgozni, és évek alatt életpályájává vált az egész. Az itteni kollektívának azért is nehéz, mert évtizedek óta együtt dolgozunk. És amikor eljön a búcsú ideje, az nem lesz egyszerű dolog.

Aztán mesébe kezd. A bánya jövőre lenne százéves. Ha itt kinézünk a gépház ajtaján, szemben, a domboldalon messze, ahol a fenyveserdő kezdődik, az első háznál, na ott volt száz éve az első függőleges akna, az első számú István-akna. És fúrtak lyukat ezret, milliót, hogy megtalálják a mélyben fekvő ércet. Bújócska volt a természettel. A lelőhely valaha tengerfenék volt. Az utóvulkáni tevékenység miatt meleg, kénes források jöttek létre, amelyek mentén baktériumok gyűjtögették össze szervezetükbe a mangánt, majd elpusztultak és lerakódtak. Így jött létre a földtörténeti középkor, a jura időszakában ez a mangántartalmú terület, amelyet újabb vulkáni terület gyúrt össze. Emberek mentek nyugdíjba, generációk nőttek fel. És átadták az öregek a fiataloknak a tudást. Megbízható kenyere volt Úrkúton négy-öt generációnak. Most ez szakad meg.

– Ez is szép – mutatok egy újságból kivágott női alakra, amelyet a falra kasíroztak.

– Igen, szép, de lehet, a nő már nem is él. A frizurájából sejteni, hogy a képet az ötvenes-hatvanas években ragasztották ki. Ez a húzatógép is 1947-es tervezés. 380 voltos gép hajtja. Mechanikus gépecske szíjakkal, fogaskerekekkel. És annyira biztonságos, hogy hihetetlen. Mindenhol van egy biztosítás, egy védelem.

Megtudom még azt is, hogy a sokrétű végzettségű szakembergárda a reggeli 6.20-as elosztáson tudja meg az „aknász úrtól”, hogy mi lesz az aznapi feladata. Nagy István, aki egyébként csapatvezető vájár, és négy-öt embert irányítva évtizedekig hajtotta a vágatot, majd fejtette a termelvényt, ma a gépházat kapta.

– Ez a bánya mindig arról volt híres, hogy becsületes, tisztességes bért fizetett a dolgozóknak, amelylyel lehetett tervezni. Persze ez borzasztó nehéz munka. A bánya kiszívja az embert, úgy is mondanám, nem nevel szép testet.

Nagy István a sok föld alatti műszak miatt már három éve átmeneti bányászjáradékra jogosult, azaz most előnyugdíjba mehet.

Keller József 1973-ban került ide ipari tanulónak. Gépszerelő. Sok papírja van. Nehézgépekre, hegesztéshez. Öregapja 1917-ben, amikor nyílt a bánya, egyből idejött dolgozni. És persze az édesapja is, na meg az ő fiai is itt dolgoztak. Már hosszú évek óta sofőr és rakodógép-kezelő.

– Sofőrködni miért kell itt?

– Mi szállítottuk az ércet Felsőcsingerre. Huszonnégy tonnás Ivecóval a vasútig, ahonnét Dunaújvárosba, a Dunaferrhez vitték. Fél háromig kellett a vagonokat megtölteni. Pénteken volt az utolsó fuvarom, hát bevallom, meg is könnyeztem. És most mi, sofőrök a betemetés miatt maradunk az utolsó percig… Akárhogy is nézzük, 58 éves leszek. Itt mindent ismertem. És most a nyugdíjhoz szükséges hét évre menjek vissza lakatosnak, miközben húsz évet kihagytam a szakmából? Meg kell tennem, bármekkora képtelenség!

Láthatóan rosszkedvű ember jön felénk. Kezet fogunk. Kemény a szorítása.

– Július 17-én lesz negyvenhárom éve, hogy itt dolgozom – kezdi a beszélgetést Vogl Zoltán géplakatos. Az apja is itt dolgozott, de ő mást akart, aztán mégis idevetette a sors. Mit akart volna dolgozni, arról nem beszél. Külszíni gépszerelő a beosztása, és csak az utóbbi három évben vállalt föld alatti munkát. Hegeszt, csavart gyárt, futószalagot cserél a mélyben. Ha tudta volna, hogy így végződik, több föld alatti munkát vállal, mert az a nyugdíjazásnál többet nyomott volna a latban. Tudta, hogy egyszer vége lesz, de hogy ilyen gyorsan, azt nem gondolta. A mélyből jött fel most az iménti kasfuvarral, ahol a rakodógép hevederét szedte szét. Majd a lenti lakatosműhelyt fogja kitakarítani.

– Ebben a rohadt életben utoljára.

Vogl Zoltán nem lakik messze. Nincs egy kilométer sem. Ezért többnyire biciklivel vagy éppen könnyű sétával jár a bányába. Egy bizonyos pontról, a fürdő-öltöző épülettől látja a házukat, lentről pedig, ahová az aszszony a petrezselymet és a burgonyát vetette, látni a bánya aknatornyát is. Régen elmúlt az az idő is, amikor dudaszó jelezte a reggeli kezdést és a műszak végét is.

– Ötvenhatban születtem. Négy év hiányzik a nyugdíjig. Gondolkodni gondolkodtam, hogy mit csinálnék. Ötven méhcsaládom van. Nem tudom, hogy a főállású méhészkedés beszámítható-e.

Novák Sándor bányamérnök 1989-től a bauxitbányászatban dolgozott, Halimbáról igazolt ide néhány éve. Hetvenöt kilométerről, Kincsesbányáról jár be dolgozni. Négy óra 35 perckor szól az ébresztőórája. 6.20-kor kezdődik a műszak, 14.20-kor van a mélyből a kiszállás. A tavalyi gépbeszerzésről mond néhány gondolatot. Az ötvenmilliós francia bányarakodó 2015. júniusban, majd decemberben került a föld alá. Most küldtek egy embert Franciaországból a szétszereléshez.

Felidézi a június eleji döbbenetet. A telefont, amely után már nem termeltek, hiszen volt egy kis készletük a felszínen. Mert minek termeljenek olyan ércet, amelyet nem lehet eladni. Számba veszi a teendőket is. „A vízfelengedés összetett hadművelet lesz.”

Egri Sándor vipperes, azaz csillefordító volt a körbuktatónál. Télen homokozta, nyáron locsolta, hogy guruljon a sor. Ha a csillék kisiklottak, ő rántotta vissza őket a sínre. Két éve lett kiváló bányász, most őrként a sorompót emeli.

Akna-, táró-, vágatjelölések az iroda falán látható készletszámítási térképen. Az egész terület a fúrások helyszíneivel, áthúzva, évszámmal feltüntetve azok, ahol a termelést befejezték: 1974, 1993, 1994, 1999.

– Egy két hónapos ciklusos diagramot szerkesztettünk, mely idő alatt a bezárást meg kell valósítani. Állami cégnél ez jóval hosszabb folyamat, de ez magáncég, és most, hogy már nincs bevételünk, az üzemelésnek és a béreknek naponta milliós költségük van – szögezi le Vigh Tamás, a bánya főmérnöke, üzemvezetője. A használható technológia és a veszélyes anyagok eltávolítása július első napjaira befejeződik, július második felében pedig elkezdhetik az aknák tömedékelését. A gépeket szétszerelik a föld alatt, majd felhozzák a felszínre.

– A kiszivattyúzott víz most még a patak vízhozamát növeli. Milyen feladataik vannak még?

– A réteg- és karsztvíz szivattyúzása legalább akkora feladat, mint a termelés. Naponta ezer köbméter vizet szivattyúztunk ki a föld alól, hogy bányászni tudjunk, és ezt folytatjuk, amíg a bányát kiürítjük. Ha két-három napig nem szivattyúzunk, akkor megtelnek a járatok, elárasztódik a rendszer, és a terület kibányászhatóságának vége. Teljes mértékben ki kell takarítanunk a tíz-harminc négyzetméteres átmérőjű vágatokat, majd a vízszintes járatokat betongátakkal befalazzuk. Kőzúzalékkal és cementtejjel. Aztán a kilencven, illetve kétszázhúsz méter mély függőleges aknákat be kell tömedékelnünk, fel kell töltenünk meddő kőzetekkel. Ötezer köbméternyi anyagról van szó, három-öt száz teherautónyi mennyiséget jelent.

– Maradt még mangán a föld alatt?

– Évtizedekig lett volna még mit termelni. A nyilvántartott ásványvagyon évszázadra való, a könnyen elérhető, feltárt ércvagyon is évtizedekre elegendő. Noé bárkájaként minden bezárt bányából a legjobb dolgozókat vettük át, jött ide a pécsi uránbányából, a halimbai bauxit-, a márkushegyi szénbányából is dolgozó. Miközben álomcsapatunk lett, modern technológiát tett mellé a tulajdonos, sőt az is előtérbe került, hogy a vájárképzés helyszíneként a magyarországi föld alatti bányászat referenciaterülete legyünk, de úgy, hogy üzemelünk és hasznot hajtunk.

– Az állam mentőövet dobhatott volna?

– Az állam hogy is tudna segíteni? Magáncégek közötti probléma ez. De vajon az ország egyetlen acéltermelője megengedheti-e azt, hogy az alapanyagot ne magyar, hanem külföldi termelőtől szerezze be? Ezt a dunaferres döntést mindenképpen célszerűtlen megoldásnak tartom. Félő, hogy az alacsonyabb ár csak addig tart majd, amíg mi be nem zártuk a bányát.

Beszélgetésünkből kiderül, hogy a csilléket, a kast nem lehet máshol használni. Itt maradnak. A tulajdonos a területet meg kívánja tartani, és egy részén, a műhelyekben javítás folyhat. Hiszen aki bányagépet tud javítani, az traktort, kombájnt, erdészeti gépet is képes. Ráadásul a teherautók számára aknás garázzsal rendelkeznek, ezért a tevékenységet megtartják, azaz a melléküzemágból fő terület lehet. Raktározással is foglalkozhatnának, és hatalmas irodaépületük is van. Másik álom a hervasztó jelenben, hogy a jellegzetes épületekben műszaki és bányászati tematikájú interaktív szórakoztatócentrumot hozzanak létre. Az ércelőkészítő 1920 körül épült, várkastélyszerű épülete védett ipari műemlék, ráfordítással akár paintballpálya is lehetne benne. A funkciónak a pénz és a képzelet szab határt.

Vigh Tamás ezen a napon Bakonyoszlopon járt, ahol van még föld alatti bányászat. Szenet és bauxitot tárnak fel. Az emberek érdekében ment tárgyalni, hogy megkérdezze, lesz-e számukra munka. Mert az itteniek közül sokan vállalnák az ingázást az innen hatvan kilométerre fekvő településre. A tárgyalásról nem beszél, diplomatikusan azt mondja: biztató.

– A mangánbánya évente több tízmillió forint iparűzési adót fizetett a 270 millió forintos költségvetésű, 2100 lakosú településnek – tudom meg Fülöp Zoltánnétól, Úrkút polgármesterétől. Villámcsapásként érte őket a hír, át kell gondolniuk gazdálkodásukat, teszi hozzá.

A Balaton-felvidéki Nemzeti Park területén működő Mangán Kft. évente átlagosan tízmillió forint körüli összeget fordított környezetvédelmi beruházásokra. Veszélyeshulladék-tárolót építettek, talajcserét hajtottak végre, iparvágányt korszerűsítettek, felújították Úrkút ivóvízvezeték-rendszerét, egy időben gondoskodtak a település vízellátásáról is.

A mangánbánya ércőrlőjében, amely lehet vagy négy emelet magas, és valóban egy zord várkastélyra emlékeztet, macska lépdel az egyik helyiségben. Tappancsa nyoma látszik a finom porrétegen. A sárga kobakot letették, ott van az egyik ablakban. A minap fordították meg a bányászjelképet, az éket és a kalapácsot. A bezárt bányák szomorú mozzanata ez. Mivel jövőre lett volna százéves a bánya, már tervezték az ünnepséget. De elmarad. Végleg elmarad. És napok múlva lesz az utolsó reggeli eligazítás.

Az acélipar válsága miatt már a kétezres évek elején jelentős árengedményre kényszerült a Közép-Európa egyetlen mangánbányáját működtető úrkúti Mangán Kft. Mivel az ércet kizárólag a Dunaferrnek tudták értékesíteni, hiszen az export rendkívül költséges lett volna, ezért egyetlen piacuk megőrzése érdekében árcsökkentést hajtottak végre. Úgy gondolták, hogy a cég jövőjét csak a több lábon állással lehet megteremteni: egy székesfehérvári építőanyag-gyártó céggel közösen hozzáfogtak a mangániszap hasznosításához. A dúsított iszap a téglagyártás egyik fontos alapanyaga lehetett volna, de a próbálkozás nem járt sikerrel.