Lékai prímás és az elmaradt szembenézés

Harminc éve hunyt el Lékai László, a kis lépések prímása. Személye, egyházvezetői tevékenysége azóta is megosztja a közvéleményt.

Ma reálpolitikusok kellenek, nem vértanúk! – mondta emelt hangon a bíboros, majd nyomatékul az asztalra csapott. Az újságpapír megzördült, 1976-ot írtak, Lékai László esztergomi érsek, prímás nem sokkal korábban tért vissza az Egyesült Államokból, ahol emigráns köröktől több kemény bírálatot is kapott a kommunista állammal szembeni engedékenységéért. A Vatikáni Rádió magyar osztályának szobájában az adás főszerkesztője, Szabó Ferenc jezsuita atya ült vele szemben, neki panaszkodott. Középen az asztalon pedig a Katolikus Magyarok Vasárnapja című amerikai magyar lap egy példánya feküdt, benne éppen a bíborosnak adresszált bírálattal.

Lékai elkeseredését több tényező is indokolta: hogy az állam felé s vele az egyház hierarchikus működésének helyreállítása érdekében tett „kis lépéseit” kifogásolják, bár nehezen viselte, lassan megszokhatta. Rosszabbul érinthette, hogy a magyar emigráció kezdettől ellenérzéssel viseltetett iránta, s kinevezésekor a nemzetközi közvéleménytől érkező reakciók is általában vegyesek voltak. Ennek elsődleges oka, hogy VI. Pál pápa 1974 februárjában a rendszerrel szembeni ellenállás szimbólumává vált, a Vatikánnal sok kérdésben szembemenő Mindszenty Józsefet – ha nehéz szívvel is, de – megfosztotta az esztergomi érsekségtől. Igaz, feltehetően tapintatból utódot nem nevezett ki Mindszenty életében, ám a Szentszék már 1973-ban tárgyalni kezdett a magyar állammal az érseki szék betöltéséről.

A szóba jöhető személyeket a megbeszéléseken gondos vizsgálatnak vetették alá, majd sorra kirostálták: Cserháti József pécsi püspököt „fizikai alkalmatlansága” miatt, a tudós teológusról, Bánk József püspökről pedig az az epés megjegyzés hangzott el, hogy „Győrben azért imádkoznak, hogy jöjjön vissza, Vácott azért, hogy menjen el, Esztergomban azért, hogy ne jöjjön oda”. Miután Kisberk Imre apostoli kormányzó kinevezésétől betegeskedése miatt álltak el, a 63 évével korábban túl fiatalnak tartott Lékai László maradt mint egyetlen lehetséges jelölt, akinek a korabeli iratok szerint „a munkában tanúsított komolyságát, hatékonyságát, munkabírását, intellektuális adottságait, értelmességét valamennyien becsülik”.

A művelt, jó humorú, 1910-ben született főpapot korábban az állami szervek „reakciósként” tartották számon, amiben közrejátszhatott a nimbuszát hosszú időre megalapozó tény, hogy 1944–45-ben Mindszenty József veszprémi püspök titkára volt, és Mindszentyt a sopronkőhidai nyilasfogságba is elkísérte. Hogy utóbb pontosan mi változott, s miért fogadta el személyét a magyar állam magasabb egyházi tisztségekben, 1972-től négy éven át pedig veszprémi püspökként, azt pontosan nem lehet tudni. Mint Balogh Margit történész megállapítja, tény, hogy a szóba jöhető püspökök közül a kommunista diktatúrával való barátkozásban ő kompromittálta magát a legkevésbé. 1976. február 12-én, miután az MSZMP politikai bizottsága jóváhagyta – akkor már ténylegesen a marxista–leninista élcsapat gyakorolta a főkegyúri jogot –, kinevezték esztergomi érsekké.

Kétségtelen, hogy a küldetésére rendkívül komolyan tekintő Lékai László nem volt könnyű helyzetben. Úgy kellett helyreállítania a hitélet minimális pasztorációs és intézményes, valamint jogi feltételeit, hogy közben elkerülje az állammal a konfrontációt is. Ez azért is volt zsonglőrmutatvány, mert közben, jegyzi meg kérdésemre Balogh Margit, az állami egyházpolitika emberei a nap huszonnégy órájában árgus szemmel figyelték és vigyázták őt. Ne felejtsük azt sem, hogy rendkívül szigorú jogszabályok nehezítették az egyházi tisztségek betöltését. A Kádár-rendszer hajnalán, 1957-ben született törvényerejű rendelet szerint már nemcsak a püspöki kinevezésekhez kellett állami engedély, jóváhagyáshoz kötötték – a kisebb vidéki plébánosi és kápláni állásokat kivéve – minden papi, teológiai professzori és egyházi középiskolai igazgatói poszt betöltését, az áthelyezéseket, a leváltásokat. A kontraszelekcióval pozícióba jutottak persze sokszor alkalmatlanok voltak feladataik ellátására.

Lékainak Jób könyvéből vett jelmondatát – Succisa virescit (a megnyesett fa kizöldül) – látszólag már életében igazolta az idő. A püspöki hierarchia az 1970-es évek második felére teljes lett, megélénkült a hazai katolikus könyvkiadás, új templomokat szenteltek fel (a ma is látható modern istenházák, akár Farkasréten, akár Csopakon, ekkoriban épültek). Létrejöhetett a jezsuiták vezette leányfalui lelkigyakorlatos ház (miközben a jezsuita rend működését az állam hivatalosan tiltotta), bevezethették a világiak levelező teológiai képzését, Rómában pedig a nyolcvanas évek elején felszentelték a Magyarok Nagyasszonya-kápolnát. Az egyház szociális tevékenysége megerősödött, sőt az állammal kötött 1950-es megállapodást csöndben felülírva a prímás új betegápoló apácarendet alapított. Pimen moszkvai pátriárkánál tett látogatása után kis híján sikerült összehozni egy történelmi jelentőségűnek szánt esztergomi találkozót a pápa és a pátriárka között.

Kétségtelen, hogy együttműködési szándékát látva idővel az eredetileg a vallás elpusztítására törő, ám a hosszabb együttélésre utóbb kénytelen-kelletlen berendezkedő ateista állam vezetői előtt is respektussal bírt a prímás, kívánságait könnyebben teljesítették. Hogy Lékai szavának bizonyos esetekben súlya van, azt jól mutatja a Magyar Nemzettel támadt különös incidense. 1977 januárjában a lap irodalmi mellékletében megjelent Ördögh Szilveszter Betlehem című novellája, amelyet nyomdába kerülése előtt egyedül az irodalmi oldal szerkesztője olvasott el. Az elbeszélés szerint Mária és József nem bírják kivárni a jegyesség idejét és az áldást. Mária teherbe esik Józseftől, s aztán egymástól is elhidegülve, pletykáktól kikezdve elmenekülnek otthonukból. A blaszfémiagyanús szöveget olvasva Lékai levélben magához rendelte az akkori főszerkesztőt, aki előzőleg már telefonon exkuzálta magát a bíborosnál. A pesti bazilika sekrestyéjében lezajlott kétórás találkozón megegyeztek, hogyan tehetné jóvá a Magyar Nemzet a „kisiklást”. A következő két hétben több vallásos tárgyú verset közöltek, többek között Babitstól, Sík Sándortól. Hasonló eset a szocialista tábor többi államában – Lengyelországot nem számítva – nem fordulhatott volna elő; a bíboros nyilván hasonlót a Népszabadság vagy a Népszava főszerkesztőjével sem tehetett volna meg.

A prímás legfontosabb tárgyalópartnerének az egyház elnyomását – az állambiztonsággal szoros együttműködésben – irányító Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) elnöke, Miklós Imre számított, aki Kálmán Peregrin ferences történész szerint abban legalább különbözött munkatársaitól, hogy figyelmes volt a főpapokkal, például anyagi kérdések rendezésével vagy egy-egy ügy elintézésével segítette őket, ami a többi szocialista országban elképzelhetetlen lett volna.

Nem felejthetjük el azt sem, hogy amikor Lékai az együttműködés útját választotta, nem csupán a saját feje után ment, hanem a Vatikán keleti politikájához, VI. Pál pápa és Casaroli államtitkár elvárásaihoz igazodva cselekedett. Feltehetően azt a nem elhanyagolható tényt is figyelembe vette, hogy bármiféle, a kommunista állammal kialakuló konfrontációnak a Kádár-rezsim delelőjén nem lett volna társadalmi támogatottsága még a katolikusok körében sem. A kis lépések, a pragmatikus barátkozás elkerülhetetlen és jóval súlyosabb következményeként viszont a lehető legbizarrabb formában, a klérus önkéntes alárendelődésével gyakorlatilag újjászületett „a trón és az oltár szövetsége”, amelynek következményeit a hazai katolikus egyház máig nyögi. A püspöki kar túlnyomó többsége a kis engedményekért, a vallásüldözés enyhítéséért cserébe elfogadta a kialakult helyzetet. Ám voltak olyan főpapok is, mint a súlyos beteg, 1977-ben elhunyt Endrey Mihály váci és Udvardy József szeged–csanádi püspök, akik ritka kivételként folyamatosan keményebb fellépést sürgettek az egyház jogainak védelmében. Udvardy például az Állami Egyházügyi Hivatal apróbb szívességeit sem volt hajlandó igénybe venni, még útlevélkérelmét is, megkerülve az ÁEH-t, mint egyszerű állampolgár személyesen adta be a szegedi IBUSZ-irodában.

Az együttműködés súlyos következményének tekinthető az is, amiről Cserháti József pécsi püspök visszaemlékezéseiből tudhatunk: az ÁEH a püspöki kar ülései előtt az esztergomi, a kalocsai és az egri érsekkel valóságos főpróbát tartatott a következő napi tanácskozásról. Meghatározták a napirendet, sőt „az állami hatóság eldöntötte, miről szabad beszélni, miről nem. A püspöki konferencia üléseit rendszeresen lehallgatták, nálam még a kertben is volt lehallgatóberendezés” – nyilatkozta Cserháti püspök. (A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy az akkor hivatalban lévő főpapok nagy részének ideig-óráig ügynökként is volt dolga az állambiztonsággal.) A The Tablet című katolikus lap korabeli száma némi joggal „szolgalelkűséget” emlegetett a hazai klérussal kapcsolatban, megállapítva, hogy „szemmel láthatólag kitűnő viszony van a kommunista hatóságokkal… Egy kicsit túl jó is a viszony. És ez olyan veszélyes lehet hosszú távon az egyházra, mint az üldözés.” Tény, hogy mindettől nem függetlenül a nyolcvanas évekre az egyházvezetés egyre messzebb került a hívektől; a templomba járók, a papi hivatások száma csökkent, ugyanakkor, mint András Imre szociológus említi a Lékai-időszakban született írásában, „papságnak olyan sok tiszteletbeli címet nem adtak, még soha annyi vörös cingulust és dekorációt nem osztogattak, mint ma”.

– Beárnyékolja a prímás működését a bázisközösségekhez való negatív viszonya is – mondja Balogh Margit. Az ellenőrizhetetlen, a plébániai kereteken kívül működő kisközösségek rendkívüli kihívást jelentettek a diktatúra rendőri szerveinek. Üldözésüket a hetvenes évek közepéig az állam végezte, aztán kiváló taktikai húzással megrendszabályozásukat – egyházfegyelmi üggyé formálva ügyüket – a klérusnak adta át, amely, mint a leginkább érintett, korábban hosszú börtönbüntetést szenvedett Bulányi György piarista atya vezetésével működő Bokor közösség tagjai mondják, hasonló keménységgel lépett fel ellenük. (Sőt: az egyházi békemozgalom orgánuma, a Katolikus Szó bevált szokás szerint még le is fasisztázta a bázisközösségeket.) Bizonyos, hogy Lékai konzervativizmusával sem fért össze a kisközösségi szerveződésen alapuló hitélet. Bulányi György ellen tanbeli tévedésekre hivatkozva indítottak eljárást – 1982-ben az atyát a nyilvános misézéstől is eltiltották. (A tilalmat csak 1997-ben oldották fel.)

– Hozzátartozik az igazsághoz – teszi hozzá Balogh Margit –, hogy Lékai elhitte az ÁEH által terjesztett rágalmakat, melyek szerint Bulányiék a püspöki kar ellen lázítanak, s ezért vállalta a „házi csendőr” szerepét.

A konfliktusok számát növelte, hogy a Bokor közösségből többen lelkiismereti okokra hivatkozva, a II. vatikáni zsinat tanításával is megegyezően megtagadták a fegyveres sorkatonai szolgálatot. Őket rendre súlyos börtönbüntetésre ítélték, ám a hivatalos egyház támogatására az állammal szemben nem számíthattak. Ráadásul, mint Balogh Margit mondja, Lékai személyes meggyőződését követve ellenezte a fegyveres katonai szolgálat megtagadását, s azt a zsinat és az erkölcstan tanításaival szemben a katolikusok lelkiismereti kötelességének tartotta. A bíboros politikájának kétarcúságát jól jellemzi a börtönből utolsóként szabaduló pap, Lénárd Ödön esete. A piarista atyát 1977-ben a pápa kérésére – Lékai enyhülést hozó politikájától nem függetlenül – kiengedték, ám a bíboros élénken közreműködött abban, hogy Lénárdot az állam kívánságának megfelelően eltávolítsák az országból. (A terv végül a piarista generális ellenállásán bukott meg.)

A kis lépések a mából szemlélve a kort, a következményeket sajnos zsákutcába vezettek. Az alávetett együttműködés útját járva az egyházvezetés félig-meddig gyanútlanul olyan csapdába sétált be, ahonnan nem volt szabadulás. Ennek következtében a főpapok utólag sokszor vállalhatatlan lépésekre, nyilatkozatokra kényszerültek. Hogy a katolikus egyház a rendszerváltozást követően nem volt képes magára találni, az nagyrészt ennek a számlájára írandó. Ahogy Lénárd Ödön a Hitvallók és ügynökök című filmben megfogalmazta: „Elmaradt a magyar egyházban is a tisztulás. Ezt sírja a magyar társadalom és ezt sírja az egyház. Szükség van a kollektív megtisztulásra, szembenézésre a múlttal.”