Nem kell fizetni többé a világ leghíresebb daláért

Véget ért a szerzői jogi ámokfutás: nem nyerészkedhet tovább senki sem a világ leghíresebb dalán.

2013-ig, bár mindenki morgolódott a sáp miatt, kevesen kérdőjelezték meg jogszerűségét. Akkor azonban készítettek egy dokumentumfilmet a dal eredetéről, és a producereknek, ugyanúgy, ahogy mindenkinek, fizetniük kellett a dal után jogdíjat, ezerötszáz dollárt. De ez őket annyira zavarta, hogy beperelték a kiadót arra hivatkozva, hogy jogtalan volt a követelése. Azóta más kárvallottakat is maguk köré gyűjtöttek, illetve előástak olyan publikációkat, amelyek sokkal korábbiak az eddig ismerteknél. Ennek a pernek lett az eredménye a mostani döntés, a kiadónak még az eddig beszedett jogdíjakat is vissza kell fizetnie – ha nem támadja meg végül az alperes a döntést.

Persze nem a Happy Birthday-féle az egyetlen józan ésszel alig felfogható szerzői jogi incidens. Húsz évvel ezelőtt az egész Egyesült Államok megismerte az Amerikai Zeneszerzők, Írók és Kiadók Társasága (ASCAP) nevű, szerzői jogok és jogdíjak felett őrködő, addig gyakorlatilag ismeretlen szakmai szervezet nevét. Hónapokig szerepelt az országos tévéadók híradóiban, a The Wall Street Journal címoldalas cikket közölt róla. De nem biztos, hogy akarta e nyilvánosságot. Néhány hónappal korábban az ASCAP megkereste a 2300 nyári gyermektábor fenntartóját képviselő egyesületet, az Amerikai Táborszövetséget. Azt követelték tőlük, hogy fizessenek jogdíjat azon dalok után, amelyeket a gyerekek esténként a tábortűz körül énekelnek. Bár első hallásra nonszensz kapzsiságnak tűnik az egész, a törvényeknek nem feltétlenül mond ellent. Így a nonszensz jelző nem áll meg.

A táborszövetség elnöke, aki először a „most csak viccel, ugye?” felkiáltással hajtotta el az ASCAP ügyvédjét, hamar belátta, hogy sajnos tárgyalnia kell a szerzői szervezettel. Tájékoztatták ugyanis, hogy az amerikai szerzői jogi törvény értelmében minden dal szerzőjét jogdíj illeti meg, ha szerzeményét nyilvánosan előadják, és minden előadás nyilvános, ha a közönség tagjai nem egy családhoz tartoznak. Tehát a tábortűz melletti éneklés nyilvános előadás. Végül kelletlenül évi 250 dolláros jogdíjban egyeztek meg táboronként, amiről hírlevélben tájékoztatták a szövetség tagszervezeteit. Továbbá figyelmeztették őket, hogy ellenkező esetben előadásonként százezer dolláros kártérítéssel és egyéves börtönnel is sújthatók.

Sok tagszervezet engedelmeskedett és fizetett, de az ASCAP elszámította magát. Félelmetes ellenséget szerzett ugyanis magának, a leánycserkész-szövetséget. Ellene nem nyerhetett. A 256 leánycserkésztáborból mindössze tizenhat fizetett, a többi beintett a felszólításra. Az ASCAP még ekkor sem érzékelte, hogy kezdenek a dolgok kicsúszni a kezéből. Néhány hónappal később még több, immáron hatezer tábor vezetőjének írtak felszólító levelet, és már ezer dollárnál is több jogdíjat követeltek évente, ha a klienseik által tulajdonolt négymillió dal bármelyikét előadják. Ezek között megtalálható például a Paff, a bűvös sárkány is, írja a The New York Times.

A botrány akkor ért a csúcspontjára, amikor az ország összes híradója bemutatott egy videofelvételt arról, ahogy egy kaliforniai cserkésztáborban a lányok néma csöndben, zene nélkül táncolják az akkoriban közkedvelt Macarena című sláger koreográfiáját, hogy ne kövessenek el szerzőijog-sértést. Hogy tényleg ez a félelem állt-e a videó hátterében, vagy szándékos provokációnak szánták, azt nem lehet tudni, mindenesetre az általános felháborodás hatására az ASCAP kénytelen volt közleményt kiadni. Ebben tagadták, hogy valaha is licencdíjat akartak volna beszedni a tábori éneklések után, és hogy bármelyik cserkésztábort is perrel fenyegették volna meg. Sőt vállalták, hogy ha véletlenül valamelyik cserkészszervezet fizetett a múltban, akkor visszaadják a pénzt.

Meg nem erősített hírek szerint az iparági lobbisták még nagyobb mennyiségű cserkészsüti felvásárlását is vállalták.