Ő volt a kommunizmus tisztakezű hóhéra

Portré a lengyel származású Dzerzsinszkijről, a szovjet politikai terror emblematikus alakjáról.

Mrozek Az utolsó ítélet című elbeszélése a mennyországban játszódik, ahol már felépült a kommunizmus. Az angyalok szárnyát levágják, nehogy elrepüljenek, az üdvözülésre már nem vágyó lelkeket szigorú kihallgatásnak vetik alá. Amikor a földi életből nemrég érkező jelölt az esélyeiről érdeklődik, ezt a választ kapja: „Hát, nem vagy egy Feliksz, ezek meg nem viccelnek.”

Feliksz Edmundovics Dzerzsinszkij első életrajza ezzel a jelenettel kezdődik: 1918 szeptemberében a Lubjankába, hősünk dolgozószobájába kísérik Fanni Kaplant, miután merényletet kísérelt meg Lenin ellen. Hiába vallatják, nem beszél. Végül egy kínai csekista veszi kezelésbe. Kis lábasban folyadékot hoz. Tőrrel szétfeszíti Kaplan összeszorított fogait, beönti a szájába a folyadékot. A nő fulladási rohamot kap, véresre kaparja a nyakát. A főnök lelövi, mielőtt végezne vele a torkában kihűlő, megszilárduló viasz.

A legújabb életrajz, Sylwia Frolow: Dzerzsinszkij – Szerelem és forradalom című könyve is ezzel kezdődik, de a szerzői kommentár szerint nem lehet igaz. A panoptikumba illő rémalak a húszas évek, a lengyel háborús propaganda terméke. A bolsevik hordákat a hazája ellen vezető degenerált, szadista tömeggyilkos figurájával jól lehetett mozgósítani a lengyeleket a függetlenségi háborúban.

Bármilyen furcsán is hangzik, a horrorváltozat a megnyugtatóbb. Ha Feliksz a lengyel történelem legnagyobb hazaárulója, illetve Hasfelmetsző Jack vagy Drakula egy személyben, akkor nem több bizarr patológiák megszállottjánál. A természet gonosz tréfája, az evolúció törvényeit meghazudtoló paradoxon. Arról győzött meg a könyv, hogy sokkal rosszabb a helyzet. Feliksz nem azért hozta létre a világ legnagyobb terrorgépezetét és lágerrendszerét, hogy kiélje alantas ösztöneit, hanem azért, hogy valóra váltsa eszméit, teljesítse küldetését. Ráadásul önzetlenül szolgálta az ügyet, sosem akart meggazdagodni a forradalmon. És egyáltalán nem volt érzéketlen: forradalmár korában szenvedélyes szeretőként, tömeggyilkosi posztján pedig érző szívű családapaként ismerjük meg.

A lengyel romantikus és hazafias irodalomból jól ismert litvániai nemesi fészekből került ki. 1877-ben született, tizennégy évvel az utolsó romantikus lengyel szabadságharc után. A felkelés leverése után a lengyelek belátták, hogy ez az út járhatatlan, és megindult a romantikus mitológia átértelmezése. Ha Lengyelország, a birodalom lázadó perifériája lovagként harcolva nem győzhet a túlerő ellen, akkor várhat egy nagy nemzetközi konfliktusra vagy szövetkezhet a központ radikálisaival a birodalom elpusztítására. Dzerzsinszkij távoli rokona, a tíz évvel idősebb, szintén litvániai Pilsudski az előbbit választotta, és kivívta az ország függetlenségét; a leendő csekista viszont az utóbbiban látott fantáziát, és a szabadság apostolaként az egész emberiséget meg akarta szabadítani a bűnös cári birodalomtól. Nem tudta, hogy áldozatos munkájával egy sokkal szörnyűbb birodalom terrorgépezetét teremti meg.

Frolow ezért Dosztojevszkij regényhőseire emlékeztető rejtélyes személyiségnek tartja, aki kétségbeesetten vívódott, próbálta teljesíteni a szükségszerűség, a meggyőződés és a lelkiismeret parancsait. Életútja vetélkedik Dosztojevszkij alakjának, Sztavroginnak az életútjával, sőt Ivan és Aljosa Karamazov is megirigyelhetné. „Mert egy inkvizítor gyilkos szeretetével imádta az emberiséget. Más korokban és más helyen esélye lett volna arra, hogy szent életű legyen.”

A gyerekkor szép és tragikus volt: művelt szülei a nemzeti identitás megőrzésére nevelték, de már ötévesen elvesztette apját, aki Taganrogban Csehovot is oktatta matematikára. Tizenöt éves, amikor imádott húgát, Wandát véletlenül lelőtte az egyik fivére (az egyik változat szerint Feliksz, fogolyvadászat közben). 1917-ben orosz katonák szúrták szíven és rabolták ki a legidősebb bátyját, Stanislawot – pár évvel később, fő csekistaként felgöngyölítette az ügyet, agyonlövette a gyilkosokat.

Tízéves korában került egy vilnai gimnáziumba. A birodalom oktatási minisztere, a konzervatív Dmitrij Tolsztoj gróf nem sokkal azelőtt 40 százalékra emelte a latin- és görögórák arányát, de ezzel sem tudta lehűteni a lázadó diákokat, mert ezután a görög demokráciáért és a köztársasági Rómáért lelkesedtek – Lenin is kedvelte a klasszikus nyelveket, de ő inkább Julius Caesar pályáját tanulmányozta. Bár Feliksz egy darabig papi pályára készült, hamarosan átváltozott internacionalista radikálissá. (1920-ban, miután Varsó környékén legyőzték a Vörös Hadsereget, ő pedig kénytelen volt visszamenni Moszkvába, állítólag azt mondta a wyszkówi plébánián: szegény édesanyám szerette volna, ha pap lesz belőlem, most meg antikrisztusként emlegetnek.)

Vilnában hazafias lengyel és kozmopolita demokratikus társaságok is szerveződtek. Feliksz elsőként a Jézus Szíve körnek esküdött örök hűséget a Gediminas-dombon. Aztán a csoport meglepően rövid idő alatt eljutott a lengyel messianizmustól a szocializmusig. A fordulat előtt Feliksz kitárt karral feküdt a templomban, és azt mondta, főbe lövi magát, ha nincs Isten. Tizenhét éves korában pedig már lelkesen bizonygatta, hogy nincs. A Jézus Szíve tagjai más szocialista csoportokkal együtt létrehozták a Litván Szociáldemokrata Pártot, melynek programjában nem szerepel a nemzeti függetlenség, a „lengyel” szót pedig felváltja a „munkás”. Innen már egyenes út vezet a bolsevizmushoz.

Tizenkilenc éves korában mélyen megrázza anyja halála. Már nem tekinti Isten adományának az életet, arról viszont meg van győződve, hogy hagynia kell valamit az emberiségre. Ezért szánja rá magát olyan kétségbeesett tettekre, ezért akar mindent a közösségnek áldozni. Frolow itt megint Dosztojevszkijre hivatkozik. Zoszima sztarec tanítványa, a tiszta szívű Aljosa Karamazov szerzetes akar lenni, de 1881 januárjában már azt mondja az író a kiadójának a soha el nem készülő második részről: „Aljosa elszökik a kolostorból, és nihilista lesz. És az én tiszta Aljosám megöli a cárt.”

Húszéves korában tartóztatják le először a tehetséges agitátort, száműzetésében több szerelme is látogatja. Bár istentagadó, az új eszméket terjesztve is gyakran hivatkozik a krisztusi tanításra, mert a szegények és az elnyomottak megmentőjének látja magát. A forradalmárok kívülről tudták az Apostolok cselekedetei következő részét: „Mindnyájan pedig, akik hívének, együtt valának, és mindenük köz vala. És jószágukat és marháikat eladogaták, és szétosztogaták azokat mindenkinek, amint kinek-kinek szüksége vala” (2.44-45.).

Amilyen távol állnak a pártbrosúrák az evangéliumtól, ugyanolyan messzeségek választják el a forradalmárok életmódbeli újításait az apostolok közösségétől. A nők egyik pártfeladata az volt, hogy látogassák a száműzetésre ítélt elvtársakat, és enyhítsenek a szexuális nyomorukon. Az új erkölcsöket hirdető ideológus, a párt nőtagozatát vezető Alekszandra Kollontaj szerint „a szexuális válságot háromnegyed részben külső társadalmi-gazdasági körülmények okozzák”, a maradékért viszont a burzsoá ideológiai keretek közt pátyolgatott „kifinomult, individualista pszichénket” kárhoztathatjuk.

A „szocdem Apolló” „individualista pszichéje” mintha nem mindig állt volna összhangban a praktikus ideológiai programmal. Az ő Juliáját Goldmannak hívták, természetesen a mozgalomból ismerte. Azt írta Feliksznek: „Megszépítettem két hónapot az életéből a börtönben, talán megszépítem a száműzetésben is.” Vagyis kész lett volna utána menni Szibériába, de neki már hamarosan svájci szanatóriumba kellett utaznia. Ott halt meg 1904-ben, Feliksz végig mellette volt.

A következő három nőből egy megmérgezte magát ciánkálival a viszonzatlan szerelem miatt (Michalina Feinstein), eggyel viharos románcot és hosszas levelezést folytatott (Sabina Feinsteinnel), egyet pedig feleségül vett (Zofia Muszkatot, aki sokat segített neki a krakkói pártarchívum és a pénzügyi dokumentáció rendezésében). Elvitte nászútra Zakopanéba, majd össze is költöztek. Néhány hónappal ezután templomban fogadott örök hűséget egymásnak a két ateista – a forradalmár hivatalos életrajzából később eltüntették ezt az epizódot. Ekkor persze már rég túl voltak a pártesküvőn. A ceremóniát nem bonyolították túl: a menyasszony és a vőlegény fölállt a pártgyűlésen, közölték, hogy együtt akarnak élni. A tagok megtapsolták őket, és gratuláltak nekik.

Sabina Feinstein viszont nem gratulált, hanem magyarázatot kért. Meg is kapta: „Maga volt és maradt az egyetlen gondolatom, imádottam. (…) Gondolkodás, szerelmes szavak nélkül nősültem, szótlanul alárendelve magam a nő akaratának, aki segített nekem a munkában.” Négy nappal a templomi esküvő után ezt írta elhagyott szerelmének: „Elfojtom, kitépem az Ön iránt érzett szerelmemet – talán a szívemmel együtt tépem ki.” A feleségét megbízható, jól terhelhető pártmunkásnak tartotta, aki nincs semmiféle hatással a forradalmár élénk szexuális fantáziájára. Küldött vele néhány érdekes anyagot Varsóba, a Vörös Zászló című lapnak. Ott le is tartóztatták – nyolc évvel később látták viszont egymást a házastársak. A kis Jan börtönben született.

Dzerzsinszkij tizenegy évet töltött börtönben és száműzetésben. Richard Pipes lengyel származású amerikai történész szerint a bosszúvágy tette alkalmassá a hóhérszerepre. Frolow szerint ez azért bonyolultabb eset: amikor mindez ideológiai kontextusba kerül, az egykori áldozat pedig hatalmat kap, nem hóhérnak, hanem az emberiség megmentőjének érzi magát. Mások nevében büntet, a bosszúvágy pedig küldetéstudattá alakul. Már a börtönben elképesztette a társait azzal a véleményével, hogy a cár zsandárjai csak azért marasztalhatók el, mert érdekből teszik a dolgukat. Ha meggyőződésből, őszinte lelkesedésből szolgálnák az önkényuralmat, egy rossz szót sem szólhatnának rájuk. Még azt is megjegyezte, hogy nagy megtiszteltetésnek venné, ha zsandárként szolgálhatná a forradalmat.

Lenin úgy gondolta, hogy a nép bosszúra vágyik, és ezt garantálta is neki. Ennek eszköze a tömeges és egyben nevelő célzatú terror. XX. századi jakobinusoknak tekintette a proletárokat, akik a kapitalistákat tartják a nép ellenségeinek. Mindaddig szükség van terrorra és diktatúrára, amíg csak el nem tűnnek az osztályok. De ez inkább legyen látványos, teátrális, mint véres, hogy okuljanak belőle. Ehhez kellett neki a galambszívű proletár jakobinus. A küzdelmes életű Felikszet látta a legalkalmasabbnak a nagy ördögűző szerepére. Mintha új lovagrendet hozott volna létre a csekisták vezére, amely az egyetemes boldogság nevében téríti a hitetleneket. Fanatizmusa garantálta, hogy kíméletlenül üldözi az ellenséget, aszkézise pedig azt, hogy nem a családi kaszszát gyarapítja az elkobzott javakkal.