'56-os magyar focicsapat Macedóniában

Mindmáig szeretettel emlékeznek az ötvenhatos magyar menekültekre Macedóniában.

Sutus Józseffel való ismeretségünk története a Duna Tv Arcélek című portrésorozatához kötődik. Egyszerű embereket, közvélemény-formáló személyiségeket kerestem, akik magatartásukkal, értékteremtő munkájukkal példát mutatnak közösségüknek. Délvidéki kutakodásomkor a pancsovai plébános, Fischer János hívta fel a figyelmemet a Balkán még délebbi részén élő magyar Sutus József személyére. A férfi Zentán született, elvégezte a Belgrádi Katonai Főiskolát, a Jugoszláv Néphadsereg tagjaként alezredesi rangig vitte, majd részt vett a délszláv háborúban. A hadsereg felbomlása után követte macedón feleségét Macedóniába, ahol a határrendészetnél szolgált ezredesi rangban. Itt megismerkedett a Szkopjéban élő magyarokkal, akik 2008-ban egyesületük vezetőjévé választották.

A rendkívül aktív, közel száz tagot számláló szervezet nem csupán az anyanyelv és a magyar kultúra megőrzésében jeleskedik. Sutus kezdeményezésére felkutatták az első világháborúban az ország területén elesett honvédek sírhelyét, és emléktáblát helyeztek el nyughelyüknél. Másik kezdeményezésük eredményeként a macedón főváros négy utcájában magyar történelmi személyiségek és helységek (Petőfi, Kossuth, Liszt, Budapest) nevét megörökítő utcanévtáblákat szereltek fel. Két esztendővel ezelőtt Sutus arról értesített, hogy rábukkantak az 1956 késő őszén Krusevóba telepített 550 magyar menekült nyomára, emlékére. Mire az erről szóló forgatást elkezdhettük volna, a portrésorozat a Duna Tv-ben megszűnt. Idén viszont Budapesten tudtunk találkozni.

Sutus József Oromhegyesről, egy kis faluból származó szülei egyszerű munkásemberek voltak. 1968 végén vásárolta meg a család az első tévékészüléket, amelyen csak a magyar televízió műsorait nézték. Történetünk hőse gyerekként évről évre látta a közvetítést, amint a Hősök terén felavatják a fiatal tiszteket, a vízi és a légi parádét, az ünnepléseket. Elhatározta, katonai pályára fog lépni. Amikor befejezte a nyolcadik osztályt, felutazott Belgrádba, hogy a katonai gimnáziumba felvételizzen annak ellenére, hogy szerbül szinte egy szót sem tudott. Valahogy mégis megértette a pszichológus arra vonatkozó kérdését, miért akar katona lenni. Azt válaszolta: romanticsno. Azaz romantikus. A szakember hahotázott, és azt mondta, no, majd meglátod, milyen romantikus a katonai pálya. Három hét múlva jött az értesítés, hogy felvették. Valójában persze elsősorban annak köszönhette a bejutást, hogy a Jugoszláv Néphadseregben működött a nemzetiségi kulcs, amely megszabta, hány százalék horvátnak, szlovénnak, bosnyáknak kell lennie, és volt egy kis magyar hányad is.

Végzett fiatal tisztként már valóban kevésbé tűnt romantikusnak a hivatás. Első állomáshelye Dubrovnik környéke. Karsztos, köves, puszta hely, mintha a nevadai sivatagban lennének. Három hónaponként kellett bakancsot cserélniük. De ez volt a kisebbik rossz. Nagy szerelmétől, egy zentai magyar lánytól is meg kellett válnia, aki miután meglátogatta, levélben közölte, hogy nem tudja elképzelni, hogy ott éljenek. A fiatal katonatiszt először bánkódott, de aztán valamikor 1983 őszén megjelent negyven nő a kiképzőközpontban. Akkoriban született ugyanis egy olyan döntés, hogy kísérleti alapon nőket is toboroznak a hadseregbe, hátha beválik, mint az Egyesült Államokban. És a negyven nő között volt egy nagyon aranyos kislány, aki sokáig szóba sem állt magyar bajtársával. Hat hónap után le is szerelt, és hazament Macedóniába, Sutus viszont egyre csak írta neki a leveleket. Történt aztán, hogy szolgálati ideje felénél kikérte a szabadságát, hogy hazalátogathasson Zentára. Az újvidéki állomáson a buszra várva egyszer csak meglátta a lányt, akit arra akart rávenni, hogy ne menjen tovább Macedóniába, inkább találkozzanak Nisben. A lány nagy nehezen kötélnek is állt. A találkozó napján aztán olyan fergeteges vihar kerekedett, hogy nem lehetett az utcán megmaradni, be kellett hát menniük egy szállodába, és ott töltötték a hétvégét, elzárva a külvilágtól. Azóta vannak együtt, két gyermekük született.

A délszláv háborúban a különböző nemzetiségű – szerb, horvát, bosnyák, szlovén, magyar – katonák és tisztek egyik napról a másikra a harctér két oldalára kerültek. Farkasszemet néztek egymással a tankok, a kézifegyverek. Mit érez ilyenkor a katona, aki tegnapi bajtársára emeli a puskacsövet?

Sutus József erről azt mondja, abban az időben igen szűk információk alapján hoztak hol jó, hol rossz döntéseket. Amikor elment Horvátországba, még Jugoszláviáért harcolt, akár valamikori évfolyamtársai ellenében is. Nem gyűlölte őket, de igyekezett lovagias módszerekkel harcolni.

Századparancsnokként kénytelen volt átélni, ahogy sok embere odaveszett. Neki szerencséje volt, azt is megúszta, amikor aknára lépett.

A délszláv háborúban sok minden megváltozott. A Jugoszláv Néphadsereg szerb katonasággá alakult át. Soraiba sok csetnik ideológiával fertőzött önkéntes érkezett. Elkezdődtek az erőszakos kényszersorozások, vitték a szerémségi frontra a vajdasági magyarokat. Ez Sutus Józsefet is rosszul érintette. Nem akart Milosevics katonája lenni. Viszont úgy érezte, hogy az életben semmi mást nem tud csinálni, a gerincvelőig katonának érezte magát. Mivel a családja Macedóniában volt, úgy döntött, a macedón hadsereghez csatlakozik. 1992-ben jelentkezett, azonnal felvették. Élete talán legjobb döntésének tartja, bár felesége, Alekszandra egy hónapig szóba sem állt vele. Mert bár macedón anyától született, apja nagybecskereki szerb volt, és Alekszandra jugoszláv nemzetiségűnek tartotta magát. Sutus Józsefék azonban maradtak Macedóniában, s a férfi nagyon szép karriert futott be. A határőrdandárnál szolgált ezredesi rangban, és egy ideig ő felelt az egész macedóniai határ logisztikájáért. 2014. december végén nyugdíjazták, 54 éves korában.

Különös történelmi fintor, hogy Sutus József magyarként a macedón hadsereg hivatalos küldöttségének tagjaként lépett először Magyarország földjére. 2001-ben a Magyar Honvédség ezeréves évfordulójára az egész világból meghívták a magyar származású tiszteket. Ezen a világtalálkozón ismerte meg a már nyugdíjaskorú kollégát, Kollár Ferencet, aki régóta Macedóniában élt. Rajta keresztül, 2004-től kapcsolódott be Sutus József a helyi magyar szervezet tevékenységébe. Három évre rá elnökké választották, s ezt azóta még egyszer megújították. Az első világháborúban az ország területén elesett honvédek sírjának felkutatása személyesen is érinti a távolba szakadt magyar katonatisztet, hiszen az osztrák–magyar hadseregben szolgáló dédapja állítólag Szkopjéban van eltemetve.

Amikor elkezdett a felmenője sírja után kutatni, a szálak egy régi katolikus temető területére vezették, amelyet idővel felszámoltak, helyén most a belügyi székház van. Sutus József a magyar nagykövetséghez fordult, ahová éppen akkor érkezett Bencze József nagykövet, aki azt mondta: a román nagykövettől valóban hallottak róla, hogy több helyen, így Prilep városában is van olyan katonai temető, ahol osztrák–magyar katonák nyugszanak. Járt is ott egy beosztottja, megnézte a névsort, és valóban több magyar nevet talált. A Külügyminisztérium ekkortájt, 2012-ben írt ki pályázatot a magyar katonai emlékhelyek feltérképezésére, ápolására. Sutus Józseféknek sikerült elnyerniük egymillió forintot, az összeget átváltották macedón dinárra, és munkához láttak.

Kutatásaik alapján négy helyen találhatók magyar katonák maradványai. Közülük a legnagyobb Prilep városának katonai temetője, ahol kétnyelvű márvány emléktáblát helyeztek el. A hősök napján itt tudnak minden évben megemlékezni az elesett magyar honvédekről.

A véletlen aztán a kezükre játszott, és a magyar emlékek mentésének küldetése nem ért véget: 1956-os menekültek nyomára bukkantak Macedóniában. József Attila-versek macedón fordításának volt a könyvbemutatója, amikor Sutus Józsefhez odalépett egy fiatalember, s elmondta, hálásak érte, hogy annak idején a magyarok milyen szeretettel fogadták be az égei macedónokat, de vajon mi tudjuk-e, hogy Krusevóba 1956 őszén 550 magyar menekült érkezett, és két-három évig ott is élt? Édesapja ebédlőjének falán ma is ott áll az a két kép, amelyeket egy ’56-os magyar festett.

Ennek utána kell járni, ez új kapocs lehet a két nép között – gondolta Sutus József. Amikor egy magyar ösztöndíjas fiatalember társaságában lejutott Krusevóba, és a hosszú út után megéhezve beültek a városka vendéglőjébe, észrevették, hogy a szomszéd asztaloktól erősen figyelik őket. Aztán megkérdezték tőlük, milyen nyelven beszélgetnek, s a válasz hallatán egyikük felkiáltott: „Voltak itt magyarok, nem is kevesen. Nagyapám azt mesélte, nagyon jó emberek voltak.”

A férfi elvitte a magyar látogatókat a nagybátyjához, aki annak idején határőr volt a Jugoszláv Néphadseregnél. Miközben vele beszélgettek, egyik szomszéd érkezett a másik után, s kézről kézre adták a vendégeket. Majd előkerült a városka újságírója, Krsto Topuzoski is, akinek a fia megszólította őket a könyvbemutatón. Topuzoski közreműködésével találkoztak azzal a családdal, amely befogadott egy magyar menekültet, akit nagyon megszerettek, és sírtak, amikor Franciaországba távozott, s onnan visszaküldte öltönyét, amelyet tőlük kapott. Megismerkedtek továbbá a diáküdülő portásával, ahol a menekültek többsége élt. Sutusék elmentek a helyi focistákhoz is, akik elmondták, milyen remek csapatot állítottak össze a menekült magyarok, senki sem tudta megverni őket.

Végezetül valamennyien a nyugdíjasok klubjában gyűltek össze, ahol mindenki mondta a magáét. Ebből tízórás hang- és filmanyag készült. Kiderült, hogy a kisváros lakóinak kollektív emlékezetében ma is nyomuk van az oda került ötvenhatosoknak, szeretettel beszélnek róluk, gondolnak rájuk. Idén augusztus 1-jén Krusevóban magyar nap keretében emléktáblát állítottak tiszteletükre.