Régi csibészek

Kallódó lelkek, avagy börtönben megtért elítéltek és az új élet reménye.

Egy átlagos egri család normális nevelésben részesülő fiaként, rossz társaságba keveredve lépett a bűn útjára. Balatonlellén követte el az első betörést a hetvenes évek derekán. A nála idősebb cimborájával egy szórakozóhely napi bevételét – pajszerral felfeszítve az ablakot – „döntötték meg”. Innen kezdve nem volt a lejtőn megállás. A könnyű pénz magával hozta az éjszakai kilengéseket, az alkohol vedelését, a fiatalkorúak börtönébe vezető önsorsrontó életet. Megátalkodottá vált. A két lebukás közötti szabad életet hivatásos betörőként „vészelte át”. Aztán 35 éves korában a váci fegyházban érte az életét gyökeresen megváltoztató katarzis.

Ahogy Boros Lajos visszaidézi, karácsony napján egy már megtért cellatársa beszélt neki Istenről. Ez a néhány mondat elindított benne egy folyamatot, amelyet leginkább kegyelmi állapotnak lehet nevezni. Kapcsolatot teremtett a Megváltóval, bűneit feltárta, bocsánatért imádkozott. A megbánás emelkedett, megtisztult lelkiállapotot idézett elő, amely – elmondása szerint – kiemelte a földhözragadt hétköznapokból. Az anyagi valóságon túli magasabb világba emelkedett. Ezáltal türelmesebb, segítőkész emberré vált. Cellatársai, látva rajta a változást, gúnyolni kezdték, bolondnak tartották. Egyikük kötekedve megkérdezte tőle: „Ha ennyire összehaverkodtál Istennel, a mindenható komád miért nem menekít ki innen?” Boros Lajos a hergelésnek szánt kérdésre így felelt: „De hát az Úr szabaddá tett, ha nem vennétek észre, csupán fizikai valómban vagyok a sitten, belül általa szabaddá váltam. Isten hatalmát mutatja, hogy képes volt megváltoztatni. Megadta nekem az állandó örömöt, a megnyugvást.” Ezen szóváltás után rabtársai leszálltak róla, nem gúnyolták, inkább valamiféle csodálkozó tisztelettel néztek rá.

A 2004-es megtérése óta az istenhit adta belső szabadságának a megtalálásával jobban el tudta viselni az idő vánszorgását és a bezártságot is. Ebben a legnehezebb – állítja Boros – megszenvedni más emberek kényszerű közelségét. Még a szabad világban is naponta adódnak súrlódások, félreértések, nézeteltérések. E konfliktusok egymás aurájába préselődve a szűk cellákban robbanásra kész feszült állapotot idéznek elő, ami az idegeket is próbára teszi. Ilyen helyzetben a legártatlanabb moccanás, orrszipákolás, köhintés is vad indulatokat gerjeszthet. Ráadásul egy efféle közösségben mindenki eleve deviáns, az irigység, az önsajnálat, az önzés fokozottan rontja az amúgy is romlott, áporodott levegőt.

Csuka Tamásné, a váci református missziós központ nyugdíjba vonult, de a rácsok mögé bibliafoglalkozásra még mindig visszajáró börtönlelkész tartja össze a Boros Lajoshoz hasonló, odabent megtért, volt rabokból verbuválódott „régi csibészeket”.

A laza szerveződésű, 30-40 tagból álló társaság tagjai időnként találkoznak, hitükben megerősítik egymást, segítik a rászorulókat. Többen közülük külföldről járnak haza, villanyszerelőként, targoncásként, pincérként keresik kenyerüket valahol a gazdagabb világban. A Csuka család balatoni hétvégi házát rendszeresen felajánlja nekik, hogy az Istent meglelt, neki tetsző életre törekvő hajdani elítéltek szeretteikkel is nyaralhassanak.

– Isten útjai kifürkészhetetlenek, akadnak olyan kallódó lelkek, akiknek éppen a börtön zord világa adja meg a lökést, hogy hitük által életük új vágányra álljon – mondja Csuka Tamásné.

A lelkésznő kifejti, hogy a Mindenható iránti bizalomból táplálkozó különös lelki metamorfózis az esetek többségében nem valamiféle önámításba menekülés a börtönélet valósága elől, amely aztán a szabad levegőn szertefoszlik.

Tény ugyanis, hogy a megtért volt haramiák nem válnak visszaesővé, holott egyébként a börtönt megjárt elítéltek közül minden második-harmadik előbb-utóbb újra a rács mögött köt ki. A kinti világ nehezen fogadja vissza őket, szeretteik elfordulnak tőlük, mindenütt gyanakvásba ütköznek, elárvultan tengenek-lengenek. A hitüket megtaláló embereknek mégis könnyebb, lelkileg erősebbek, van mibe kapaszkodniuk.

Boros Lajos szabadulásának hírére börtöntársai biztosra vették, hogy az egykori rab „jézusosdija” odakint gyorsan elmúlik. A valaha hétpróbás gazfickó azonban ellenállt a gonosz minden kísértésének. Néhány hónapja a szerelem is rátalált, ezúttal önként, örömmel vállalt rabságot. Megnősült, és csinos feleségével most kisbabát várnak. Tahitótfalun bérelt házban laknak, és terveik szerint a család a „hűvösön” kitanult fazekasmesterséggel boldogulhat majd. Borost a börtönviseltekkel szembeni előítéletek sem képesek hitében megrendíteni. Tapasztalata szerint ugyanis „a képmutató ember a bűnt szereti, a bűnöst pedig gyűlöli. Isten azonban másként tekint a világra: a bűnt eltaszítja, a bűnös embert pedig magához öleli, ha vétkezett is, kész megbocsátani.”