Sisi kihízelgett a magyaroknak egy zsiráfot

Százötven éves az állatkert. Egy nehezen induló sikertörténet epizódjai.

Sajnos nem mindig állt olyan biztos lábakon a budapesti állatkert, mint ma, amikor évi egymillió látogatójával az első helyet foglalja el az ország közintézményeinek népszerűségi listáján. A nagy nekibuzdulás után hamar alábbhagyott az érdeklődés az alig ötszáz fajt bemutató park iránt. A kertet fenntartó részvénytársaság kétségbeesésében mutatványosokat, vásári komédiásokat hívott, sőt a gazdasági nehézségek enyhítése érdekében sorsjegyeket is kiadott, amelyek nyereményei különböző állatkerti állatok voltak. A korrupt pénztárnok, Czimek János ténykedése után – aki penészes takarmánnyal látta el az állatokat, s aki miatt Xántus János felháborodásában felmondott – következett a borsodi kisbirtokos, Serák Károly korszaka, amely ideig-óráig stabilitást hozott. Az alapítás tizedik évfordulójára elkészült az oroszlánház, amelyet a kor neves építésze, Hauszmann Alajos tervezett. Struccok és amerikai bölények kezdtek új életet az állatkertben, és megérkezett az első afrikai elefánt is a magyar fővárosba. A csodálkozás, amellyel körülvette őt a kíváncsi közönség, csak megsokszorozódott, amikor 1884 nyarán Carl Hagenbeck felvonult néprajzi karavánjával. Az állatkereskedő, aki oroszlánrészt vállalt abból, hogy az állatkerteket különlegesebbnél különlegesebb vadakkal lássák el, egy idő után lankadó üzletét azzal kívánta fellendíteni, hogy néprajzi bemutatókat rendezett sziú, kalmük, lapp és egyéb népcsoportok részvételével. Hozzánk azzal a negyvenfős szingaléz karavánnal érkezett, amely húsz betanított, dolgozó elefántot hajtott végig Európán, érintve a magyar fővárost.

Az anyagi csőd a századfordulóra minden erőlködés ellenére elkerülhetetlen lett. A főváros, amely harminc évig nagyvonalúan évi egy aranyért adta bérbe a területet, most busás árat kért érte, amelyet képtelenség volt kitermelni. Mivel azonban a park általános közszeretetnek örvendett, nem hagyta bedőlni az akkori belügyminiszter, ifjabb Andrássy Gyula, aki igen népszerű lett azzal az intézkedésével, hogy az állatkertet Budapest fenntartása alá helyezte. Ebben az időszakban nagy felújítás kezdődött, a kert jórészt ekkor nyerte el mai formáját, ekkor épült a főkapu és az elefántház Neuschloss Kornél tervei alapján, valamint a madárház és a régi bölényház (amelyben a második világháborús bombázások alatt mind bennégtek az állatok) az akkoriban még alig ismert, de később nagynevűvé lett építészek: Kós Károly és Zrumeczky Dezső tervei alapján. Az állatkert vezetése számos új fajjal duzzasztotta fel a vadállományt, és igyekezett interaktív programokkal csábítóbbá tenni a parkot. Aki akart, tevegelhetett, még az elefánt hátára is fel lehetett ülni. A frissen felépült műsziklákban barlangmozi működött, ahol ismeretterjesztő képsorok peregtek, a zenepavilonban pedig reggeltől estig katonazenekar muzsikált. Köztudott: innen sugározta első koncertjét a Magyar Rádió 1924-ben. Ekkor indult útjára az akkori igazgató, Lendl Adolf és barátja, Szabó Ervin kezdeményezésére a ceyloni törpeszamarak által vontatott mozgókönyvtár is.

A háborúk jócskán megtizedelték az állatállományt a kertben. Az első világháború alatt a takarmányhiány volt a legfőbb gond, a második már a bombázásokkal is nagy kárt tett a vadakban. Az éhség érdekes módon a húsevő vadállatokat sújtotta a legkevésbé, mivel nekik többnyire jutott eledel az elhullott lovak teteméből. Bár a második világháborúban a gondozók már hatékonyabban vették fel a harcot az éhezéssel szemben – például takarmánynövényekkel vetették be a park karámok közti területeit –, akkor az emberek életösztöne kerekedett felül: sok állat a környékbeli lakók bográcsában végezte.

Azon a napon, 1945. május elsején, amikor újraindult a 6-os villamos a Nagykörúton, ismét megnyitotta kapuit az állatkert, amely azonban kevés látványosságot kínált. Míg a maréknyi, 23 egyedből álló állományt sikerült felduzzasztani, időről időre a szomszédos cirkuszban haknizó állatok vendégeskedtek az üres karámokban. A kommunista sztenderd szerint a korábbi, nyugdíjba vonult, majd elhalálozó igazgató családját internálták, székébe egy cipőfelsőrész-készítő került. Az egymást váltó munkás vezetők után végül egy legendás direktor, Anghi Csaba vette kezébe az irányítást. Az alapítás századik évfordulójának közeledte sokat lendített a kert képén, amely nyomokban még ekkor is őrizte a háború rombolásának emlékeit. A centenárium előtti években újat építettek a lebombázott Kós–Zrumeczky-féle állatház helyén, és ekkor érkezett meg Addisz és Abeba is, a két zsiráf, amelyek húszéves csendet törtek meg a foltos nyakorjánok budapesti tartózkodásában. A századik évfordulót nagy nemzetközi konferenciával ünnepelték a Magyar Tudományos Akadémián.

Ezekben az években folytatódott a háború óta hiányzó állatfajok beszerzése, és a kedvező körülmények között megindult az állatszaporulat is. Bogyó, a Budapesten született kafferbivalyborjú még az 1990-es években is az állatkert lakója volt, 1956 és 1961 között pedig két elefántborjú is világra jött a kertben. Rendszeresen fialtak a különféle nagymacskák, de kölykeik felnevelése időnként gondot okozott. A cumisüveg mellett a gondozók ilyenkor a dajkakutyák közreműködésére számíthattak, sőt az egyik vidrakölyköt macska szoptatta. A korszak leghíresebb dajkakutyája egy Bogáncs nevű puli volt, amely egymaga két bengáli tigrist, három fekete párducot és két pumakölyköt nevelt fel.

Az állatkerti hírek időnként az országos sajtót is megmozgatták. Igazi szenzációnak számított, és minden lap lehozta például, amikor ideszállították azt a hatalmas, három méter hosszú, 182 kilós vizát, amelyet a paksi halászok fogtak ki a Dunából. Bár a történelmi időkben a vizák Pestig is felúsztak a Fekete-tengerből, a vaskapui erőmű felépítése óta az ilyesmi ritka eseménynek számított.

– Egyes családoknál a nagyszülők minden évben karácsony napján elhozzák hozzánk a gyerekeket, hogy a szülők addig nyugodtan készülhessenek az ünnepre – ezt már Hanga Zoltán, az állatkert szóvivője mondja nekünk, miközben vezetésével körbesétálunk a legendás parkban, hogy megnézzük, ma hogyan fest ez a hatalmas kert, amelynek területe egyre zsugorodott az elmúlt másfél évszázad alatt. Kalauzunk, mint oly sokan az itt dolgozók közül, maga is bérletes gyerekként szokott az állatkertbe huszonhat évvel ezelőtt. – Bár a gondozók többnyire szerelemből választják ezt a pályát, sajnos nálunk is jellemző a munkaerő külföldre vándorlása – mondja Hanga Zoltán.

A napi harmincezer látogatóval büszkélkedő intézmény ma az egykori 18 helyett már csak 10,7 hektáron terül el. Területéből szorítottak helyet annak idején az egykori Vidám Park, a Fővárosi Nagycirkusz és a Bagolyvár étterem számára is. De nemcsak a hely szűkülése miatt botlunk lépten-nyomon újabb és újabb érdekes állatokba, hanem azért is, mert az európai viszonylatban is változatosnak minősülő állomány ma 870 különféle állatfajt, összesen kilencezer példányt számlál.

Az állatkert jelentősége az elmúlt 150 évben alapjaiban változott meg. Míg régen a kuriózum kedvéért gyűjtötték rácsok mögé az állatokat, és ismeretterjesztés céljából mutatták be őket, ma már a fajmentés a legfőbb motiváció, ez adott esetben minden mást felülír.

– Vannak állatok, amelyek már csak állatkertben találhatók meg, de olyanok is akadnak, amelyek a vadonban kihaltak, majd az állatkertben megmentett példányok által visszakerültek a természetbe – magyarázza Hanga Zoltán, miközben a kritikusan veszélyeztetett, ám a tenyészpár egyéves itt-tartózkodása alatt igen kiterjedtté nőtt cebui disznócsaláddal szemlélteti szavait. Odébb sétálva egy nagyra nőtt kecskeféle, a Himalájában őshonos takin orrát simogatja meg bizalmasan a szóvivő, Duncan pedig szabályosan csókokat dobál utána. – Sokan azt képzelik, hogy a gondozók bemehetnek a karámba, és megdögönyözhetik az állatokat, pedig ez valójában veszélyes üzem. A vadon tartott, saját közegükben nevelkedett állatok nem barátkoznak az emberrel, és mi nem is szeretnénk rávenni őket arra, hogy máshogy viselkedjenek, mint ahogy a természetben tennék. Vannak persze kivételek, de összességében elmondható, hogy az állatcentrikus állatbarátság hívei vagyunk: nem lépjük át azt a határt, amely számukra még megfelelő – magyarázza a szóvivő. Néhány fajnál előfordul azonban, hogy az ember rendszeres, közeli kapcsolatba kerül vele.

– Az itt tartott állatokat a legjobban az unalom veszélye fenyegeti. Mivel nem kell dolgozniuk a túlélésért, ahogy a természetben kéne, rengeteg szabad idejük marad. Igyekszünk nekik szórakozást nyújtani úgynevezett környezetgazdagítással. Az elefántokat, a fókákat, a cebui disznókat, az óriásvidrát és azokat az állatokat, amelyek fogékonyak rá, megtanítjuk alapvető dolgokra: például arra, hogy feküdjenek az oldalukra, vagy jöjjenek ide, hozzanak el valamit, vagy egyszerűen tűrjék, ha hozzájuk érünk. Ez, amellett, hogy kitűnően beválik az állatok számára unaloműzőnek, a látogatóknak is érdekes élmény, ráadásul hasznos is lehet, mert így egy esetleges orvosi vizsgálat könnyebben elvégezhető – magyarázza Hanga Zoltán, miközben elsétálunk a kalapdivatot szemlátomást különösen kedvelő orangutánok mellett, amelyek kartondobozokból, rongyokból készítenek maguknak előszeretettel tökfödőt.

A Fővárosi Állat- és Növénykert nem egy hírességet vonzott már. Kezdve Deák Ferencen – aki naponta kijárt meglátogatni kedvencét, Kristófot, a barna medvét – az unokái körében gyakran kilátogató Horthy Miklóson vagy éppen Kádár Jánoson át egészen a hollywoodi sztárokig.

– Richard Burton is járt nálunk Liz Taylor társaságában annak idején, amikor a Kékszakáll című filmet forgatták – meséli Hanga. – Többek között itt, a japánkertben is felvettek egy-két jelenetet. De nem olyan rég, a Die Hard forgatásán hazánkban időző Bruce Willis is eljött a családjával. A felesége még meg is osztotta az élményt a Twitteren – teszi hozzá a szóvivő.

Tény, hogy a kert a napközis táborokkal, a félóránként beiktatott „környezetgazdagításokkal”, a számtalan izgalmas állatfaj bemutatásával ma sokkal több élményt kínál, mint egykor. De a tizenöt éve felelevenített zenés állatkerti esték alkalmat teremtenek a nosztalgiázásra is. A szép ívű főépület sziluettje előtt idén augusztusban is egzotikus kalandra csábít a századelő hangulatát is idéző muzsikaszó, az időutazás pedig mindig jólesik az idelátogatónak. Mert van, ami – a ligetből másfél évszázada be-beszökő, flamingóra leső rókák vadászösztönéhez hasonlóan – nem változik.