Somogyszentimre most tűnik el a térképről

Sorsa a napokban teljesedik be: maradék épületeit lebontatja a terület titokzatos tulajdonosa.

Szinte az égig érnek a gesztenyefák a somogyszentimrei vasútállomáson, amelynek kútjában még ma is van víz. Csakhogy a bakter lakását kívülről a vadszőlő, belülről a pókháló nőtte be, a váróterem közepén egy üres pezsgősüveg fekszik a porban, a síneket pedig már a hetvenes évek közepén felszedték.

Ekkor kezdődött az először 1397-ben oklevélben említett falu, majd az egykor itt működő gazdaképző iskola és mintagazdaság, illetve a hozzá tartozó lakások agóniája. A pusztaságban élő családok szép lassan beköltöztek a közeli Kadarkútra. Egyikük a másik után. Egyetlen lakó élt még itt, nemrégiben azonban ő is meghalt. A hosszúra nyúlt enyészetnek így hamarosan vége szakad, mivel a terület új tulajdonosa elbontatja a még állva maradt, de életveszélyessé vált, romos épületeket.

– Annyian jöttek ide, hogy percekig is állt a vonat néha, mikor befutott – mutatja a sínek helyén állva Nagy Lajos, aki a somogyszentimrei pusztaságban született és élt huszonöt évig. A vágányoknak már a nyomuk sincs meg, egy kibelezett hűtő, néhány sörösdoboz és nejlonzacskó fekszik a helyükön. Ezért is hangzik elsőre furcsán, amikor Nagy Lajos a váróteremet megmutatva jelen időben beszélve mondja, hogy „itt szoktunk várni”. Somogyszentimre kapcsán egyébként folyamatosan így fogalmaz: ide szokták hajtani a marhákat a vályúhoz, itt szoktak megpihenni a munkások, itt szoktak szüretelni a nagyszülei. A férfi azonban szinte mindig sóhajtva hozzáteszi, hogy milyen régen is történt ez.

– Somogyszentimre a gyerekkoromat jelenti, a csatangolásokat a határban, a gombászásokat, azt, hogy mienk volt az erdő – mondja, majd elejt még valamit a helyben uralkodó tulajdoni viszonyokról. – Egyforma szegény volt itt abban az időben mind a 25-30 család, de a közös füstölőből soha nem volt vita, mindenki tudta, melyik hús kié.

Újabb sóhajtás.

Később Nagy Lajos nagyszülei háza felé tartva nemcsak vadszőlővel, hanem nyakig érő csalánnal is találkozunk. Itt élt néhány évvel ezelőttig Somogyszentimre utolsó lakója. Törött deszkahidat kell átugranunk odafelé, amely átívelt az útszéli esővizes árkon. Csoda, hogy megmaradt, és nem lett belőle tüzelő.

– István napszámosként, alkalmi munkából élt, rendes ember volt. Szegényre úgy rúgták rá az ajtót, amikor megtalálták – idézi fel Nagy Lajos, aki büszkén simít végig tenyerével a falon. A vályog még mindig olyan száraz, mint a puskapor, és csak a sarokban látni repedést. Onnan viszont már hangyaseregek sietnek az utolsó lakott somogyszentimrei ingatlanba, amely olyan, mint egy furcsa skanzen. Minden évtizedből maradt itt valami a huszadik század első harmadától kezdve napjainkig, ami a vidéki Magyarországot jellemzi. Egymásra dobálva hever az 1930-as elsőáldozási oklevél, a kétezres évek bulvármagazinjai, az ajtón a Kádár-korszakból itt maradó, fröccsöntött zsinórfüggöny szűri a fényt, a vassparhelttel szemben pedig ott porosodik egy irredenta falvédő: „Adtuk könnyel, vesszük vérrel”. A Nagy-Magyarország-ábrázolás persze érthetően maradt ott Nagy Lajos nagyszülői házában: nagyapja erdélyi származású. Nem is csoda, hogy idegenvezetőnk meghatottan beszél a csíkiekről.

– Szeretem nézni a televízióban azokat a székely falvakat, ahol még lovas kocsik közlekednek a főutcán.

– Somogyszentimrére emlékeztetik? – kérdezzük.

– Igen. Csak hát ott még élnek emberek.

Újabb sóhajtás.

Karsai József, Kadarkút polgármestere (aki nincs rokonságban Battonya korábbi MSZP-s vezetőjével) is az erdélyi viszonyokat hozza fel, amikor a mezőgazdaság jelene helyett annak múltjáról beszél. Ottani testvértelepülésük delegációja ugyanis értetlenül hallgatta a panaszt, hogy nincs munka a környéken. Az udvarokban álló gyomnövényekre mutattak, és megkérdezték: hát nem örülne neki a tehénke vagy a birka? Karsai csak legyint: míg régen minden kadarkúti háznál volt disznó és baromfi, ma összesen két ló és néhány tehén van a faluban meg pár birkanyáj a környező pusztaságban.

Somogyszentimre történetéről szólva azzal kezdi, hogy az „első átkosban”, a Horthy-korszakban itt gazdatisztképzőt hoztak létre, amely egyrészt olyan sikeres volt, hogy a „második átkos”, a kommunizmus átvette az intézmény embereit.

– Másrészt nem is lett volna helyettük más – teszi hozzá.

A rendszerváltást követő privatizáció időszakát ugyan nem nevezi „harmadik átkosnak”, de érezni a szavain, hogy nincs túl jó véleménnyel arról a korszakról sem. Felidézi a közeli Bárdudvarnokhoz tartozó Bárdibükki Állami Gazdaság kálváriáját, amelyet „úgy vett meg 1993-ban az osztrák tulajdonos, hogy övé lett az úthálózat is”. (A kafkai történet magyarázata egyébként rendkívül prózai: az utaknak nem volt külön helyrajzi számuk.)

Somogyszentimrére visszatérve keserűen számol be a mintagazdaság végét jelentő intézkedésekről. Miután meghalt az utolsó lakó, az önkormányzat a jegyző útján szólította fel a tulajdonost, hogy bontsa el az életveszélyessé vált épületeket, így Somogyszentimrét valószínűleg beszántják. Lesz majd rajta kukorica, lucerna vagy napraforgó.

Karsai szerint ezzel meg is érkeztünk minden baj forrásához. A polgármester úgy látja, hogy amíg működik az Európai Unióból érkező mezőgazdasági támogatás rendszere, mindenki csak a pénzt és a területet látja majd a földben, nem a zöldségtermesztés és állattenyésztés legfontosabb hozzávalóját.

– Itt vannak ezek a korszerű gépek, azokhoz pedig elég két traktoros, így aztán túl sok embernek nem ad munkát a föld – mondja Karsai, majd mindjárt ki is fejti, hova vezet majd ez. Olyan földesurakhoz, akik a Horthy-rendszer birtokosaival ellentétben nem törődnek a kint dolgozó parasztokkal, mert nincs szükségük rájuk, ezért nem is érdekli őket, hogy miből élnek, de azért megharcolnak minden tenyérnyi földért.

Ezt aztán akként fűzi tovább, hogy így a nagypolitikának kizárólag a matematika számít, vagyis nem foglalkoznak azokkal a vidéki településekkel, ahol kevesen élnek. Az 1990-es keltezésű Fidesz-tagságára büszke polgármester („én nem akkor léptem be, amikor jött az első meg a második kétharmad”) állítja: a közvélemény-kutatások nagyszámú bizonytalanjának jó része vidéken él, mert a „vidéki embereknek nincs pártjuk, jó is lenne talán egy független kisgazdapárt”.

A falusi életmód, a három generáció együttélésével járó nagycsaládi életforma eltűnése pedig mindennapi életünkből is hiányzik Karsai szerint: olyan világban élünk, ahol rombolni kell minden tekintélyt, minden köteléket, aztán csodálkozunk, amikor alaptörvénybe kell írni, hogy gondoskodnia kell az embernek a szüleiről. Pedig ott van a tízparancsolatban világosan: atyádat és anyádat tiszteljed! A vidéki ember pedig tudta ezt.

– Ez a világ nem most kezdődött el – fejtegeti Karsai –, így ma már kevesen értenek a földhöz, és ha vidéken azt mondják, munkahelyteremtés, legfeljebb valamelyik multi nagy összeszerelő üzemére gondolnak.

Búcsúzóul megkérdezzük, lesz-e majd emlékműve Somogyszentimrének, amire úgy felel: mindenképpen.

Ez a mementó talán a mintagazdaság legjobb állapotban megmaradó épülete, a víztorony lehet. Azt ugyanis nem bontják le. Az elhagyatott magtárból viszont, amelynek a tetején egy bodzafa hegye is kikandikál már, biztosan nem lesz. Pedig szép lehetett volna. Nagy Lajos emlékszik rá, hogy legutóbbi ittjártakor még látszott a homlokzaton az építés dátuma: 1878. Most a homlokzat már téglahalom formájában állt a földön, a területet szalagkorlát vette körül, a magtárban pedig épp a gerendázatot bontották a munkások. Döngtek a nagy csendben a lezuhanó famonstrumok. Az erdős tájban már csak pirosló kupacok jelezték, merre álltak a gazdatisztképző és a mintagazdaság épületei. Egyik romhalomból egy ajtókeret emelkedett ki.

– Az volt a konyhaajtónk – kesereg Nagy Lajos. – Anyám festette át ilyen színűre. De régen is volt!

Emlékszik még rá, melyik házban hány család lakott, hol volt a kollégium, a füstölő, a gémeskút. A fából készült villanyoszlopokból már rég tüzelő lett, csak betonaljazatuk maradt meg, messziről nézve elhagyatott sírköveknek tűnnek.

Szeretnénk megnézni az istállót, amely előtt Nagy Lajost még gyerekkorában lefényképezték, amint büszkén ül egy ló hátán. A bontást felügyelő férfi azonban nem enged bennünket a kordon mögé. Vitorláscipőjében, térdnadrágjában és rövid ujjú ingében komikus jelenségnek hatna a dudvás táj közepén. Az ellentmondásos helyzetet konok határozottságával igyekszik kompenzálni. Életveszélyt emleget, a tulajdonos tiltására hivatkozik. Nagy Lajos próbálja történeteivel megenyhíteni, de őt nem érdekli, ki született itt, hol vonultak a marhák, hogyan közlekedett lőcsös kocsijain a puszták népe. Idegenvezetőnk fekete-fehér fotóira is csak lopva pillant rá, majd miután aranyszínű okostelefonjával szót vált a tulajdonossal, kipattan a kordon mögül, és távozásra szólít fel bennünket.

Kadarkúton még megnézzük azt a varróüzemet, ahol Nagy Lajos hosszú éveket töltött el. Ő ugyanis nem a mezőgazdaságban dolgozott, apja mindig tanulásra biztatta, mondván, azzal jár a legjobban. A kaposvári ruhagyár varrodája, ahol egykor több százan dolgoztak, zárva van. Udvarán térdig ér a gaz.

A szentimre–vótai vízmosásban talált kőszerszámok, pattintott nyílhegyek, tűzhelymaradványok és cserépedény-töredékek tanúsága szerint Somogyszentimre területén már öt-nyolc ezer évvel ezelőtt éltek emberek. A mellette álló földvárat 1963-ban tárták fel. Első írásos említése 1397-ből származik. Templom is állt benne, védőszentje Imre herceg volt. Somogyszentimrén 1886-ban nyitották meg a magyar királyi földművesiskolát, ahová az ország minden tájáról érkeztek tanulók. A XX. század közepén a Bárdibükki Állami Gazdaság lett a terület tulajdonosa. Az elvándorlás az 1970-es évek óta zajlik. Később egy külföldié lett a terület – a helyiek csak úgy emlegetik, „az osztrák” –, mostani tulajdonosa nem ismert.