Clint Eastwood, az élő legenda

A rendező nemcsak a filmművészetben hallatja a hangját, hanem közéleti kérdésekben is. Portré.

Callahan egyik dumájából (go ahead, make my day – rajta, hadd legyen jó napom!) pedig a Ta­xi­so­főr „hozzám beszélsz?”-éhez hasonlóan szállóige, amelyet maga Ronald Reagan is bevetett egy beszédében. Ha Eastwood valamennyi filmjét megemlítenénk, azt monográfiának hívnánk, így csak belekapunk a sűrűjébe. Villám és Fürgeláb Jeff Bridgesszel, a rendező az a Michael Cimino, aki A Magnum erejét írta, és később megrendezte a világ egyik legjobb Vietnam-filmjét (a másik az Apokalipszis most), A szarvasvadászt. A Bosszú az Eiger csúcsán azért érdekes, mert remekül rávilágít Eastwood karakterének egyik jellegzetességére, a domináns, adrenalinban ázó férfiasságra. Sziklamászót alakít, természetesen kaszkadőr nélkül (a CGI, vagyis a számítógéppel létrehozott kép technikája pedig még csak álom volt csupán), a filmet maga rendezi, de ebben a munkakörben később sokkal jobb lesz. Olyannyira, hogy első igazán sikeres rendezését 1989-ben Gol­den Globe-bal jutalmazzák, és Cannes-ban Arany­pál­ma díjra jelölik. A Bird a bebop királyának, a zseniális dzsesszzenésznek, Charlie „Bird” Parkernek állít valóban méltó emléket. A deklaráltan dzsessz­őrült Eastwood személyes ügyként definiálta a mozit, van is benne szív rendesen. 1992-ben újabb wes­tern­re­ví­zió következik, a Nincs bocsánat. Ő a rendező, játszik is benne Gene Hackman, Morgan Freeman és Richard Harris mellett, a filmet kilenc Oscarra jelölik, négyet megkap, ebből Eastwood kettőt, a legjobb filmért és a legjobb rendezésért.

Kilencvenhéttől minden erejével a rendezésre koncentrál, és így lép át a huszonegyedik századba is, művészi kiteljesedése felé. Olyan mérföldkövek jelzik az egyre csak emelkedő pályaívet, mint a Titokzatos folyó, a Milliódolláros bébi, valamint egy (két) re­­mek­be szabott háborús kombó, a Le­velek Ivo Dzsi­má­ról és A dicsőség zászlaja. Ezt követi a Gran Torino, a Nelson Mandela életét feldolgozó Invictus, a Hoovert bemutató J. Edgar – Az FBI embere és egy iraki háborús történet, az Amerikai mesterlövész.

Eastwood ugyanakkor nem „csak” színész és rendező, de pontos és megbízható producer, valamint zeneszerző és előadó is. Produkciós cégének neve, a Malpaso spanyolul ballépést jelent, és onnan ered, hogy amikor elvállalta a szerepet a Leo­néval közös első filmjükben, az ügynöke azt mondta neki, hogy ez egy rossz lépés karriere szempontjából. A zene, különösen a dzsessz mindig kiemelt helyet foglalt el az életében: játszik saját szerzeményeket, Count Basie-t és Duke Ellingtont, filmzenéket komponál, vagy éppen albumot szerkeszt olyan előadókkal, mint Diana Krall, Joshua Redman vagy Cassandra Wilson. Amikor meghívást kapott a Carnegie Hallba, így kezdte a fellépést: „Hölgyeim és uraim, Clint East­wood vagyok, és imádom a dzsesszt.”

Legutóbbi filmje (Sully – Csoda a Hudson folyón) kapcsán a regisztrált republikánus, ám önmagát li­­ber­tá­riusként definiáló, a „mindenki hagyja békén a másikat” elvet valló Eastwood egy interjúban ismét a lovak közé dobta a gyeplőt, amikor a mostani generációt nemes egyszerűséggel puha pöcsűnek nevezte. A magyar műfordítás kiváló, és szofisztikálhatatlan anélkül, hogy elveszítené plasztikus karakterességét. Akiknek a kifejezés kissé erős, azoknak van egy rossz hírem. Az eredeti szövegben „pussy generation” olvasható, de azzal sem járnának jobban. Az egy másik ivarszervre utal.